–

Hogy vagy? – kérdezi Juli, a terapeutám. Minden ülést így kezdünk, megszokások rabja vagyok, óra 54-kor csengetek, elmegyek pisilni és kezet mosni, lekapcsolom az előszobában a lámpát, bemegyek, leülök vele szembe a kanapéra, töltök magamnak egy pohár vizet, iszom egy kortyot, és közben a könyvespolcán nézem ugyanazt a könyvet, de még mindig nem jöttem rá, hogy miért van egy szakácskönyv a rendelőjében. Aztán ránézek, hogy akkor kérdezze meg, hogy vagyok. 

Jól, mondom, nagyon jól. Tényleg, győzködöm magam, és azon gondolkodom, amin idefelé is gondolkodtam, hogy miként nehezítette meg az életemet mostanában valamilyen közepesen megdolgozott trauma, amit cincálhatnánk egy óráig, hogy megérje ez a húszezer forint, de az igazság tényleg az, hogy most nincs ilyen, ez most egy jó időszak, és ugyanez volt két hete és négy hete is. Már az is megfordult a fejemben, hogy talán egy ideig Juli nélkül folytatom az életet, de ő az örök állandóság benne, mindent tud rólam és mindenen átsegített. De most nincs semmi, és nem is akarok kitalálni valamit, mert már tudom, hogy nem okozok neki csalódást azzal, ha jól vagyok.

Volt munkája velem bőven az elmúlt kilenc évben, biztos ő is örül annak, hogy a mai egy low effort ülés lesz, kifújhatja magát, bólogatás közben átgondolhatja a bevásárlólistát, esetleg beszélhetünk végre a szakácskönyvről. 

Juli a csendből szokás szerint leveszi, hogy mi jár a fejemben, és segít egy bátorító mosollyal, mire hagyom, hogy kiszökjön belőlem, mint a résnyire nyitva hagyott ajtón a macska, hogy egy ideje nem tudok mit hozni neki, stabilnak érzem magam, de félek megszakítani a terápiát, mert mi van, ha két hétre rá megőrülök, és koszos, szakadt kabátban járom majd a várost magamban beszélve.

Juli értőn bólogat, ahogy vártam, ujjbegyeit egymáson rugóztatja, majd közli, hogy ő is mondani akart valamit: pár hónap múlva véget ér a terápiánk, mert babát vár. Ledöbbenek, és az az első gondolatom, hogy de velem mi lesz, viszont gyorsan észbe kapok, hogy épp most akarom abbahagyni a terápiát. De akkor is, ez… változás, változás, jó nagy változás, és változások előtt mindig halálra rémülök.

Várom is, hogy zuhanjon egyet a gyomrom, de inkább mintha öröm mocorogna bennem, amit mondjuk hajlamos vagyok összekeverni az izgalommal. Izginek izgi, hogy Juli babát vár, azt hittem, már kifutott az időből, amiben megerősített az az ezek szerint téves elképzelés, hogy két évvel ezelőtt azért járt hónapokig feketében (pedig nem halt meg senkije, kérdeztem!), mert az anyaságát gyászolta. Nagyon régóta vágyhat babára, és bármennyire is szeretném azt hinni, és mondjuk is ki, így van, hogy én vagyok a kedvenc kliense, és az üléseink reggelén mosoly fut át az arcán, ahogy meglátja a nevemet a határidőnaplójában, és mondja is a férjének a pirítós felett, hogy ma nagyon jó napom lesz, tudom, hogy nem körülöttem forog az élete, még ha az enyémet gyakran ő egyedül tartotta is egyben.

Elképzelem, ahogy ringatja majd a babáját egy pasztellszínű gyerekszobában, és a bölcsőre máris saját adományomként tekintek. Látom, ahogy megvigasztalja, ha elesik a játszótéren, de bátorítja, hogy másszon csak vissza a csúszdára. A szülői értekezleten köré gyűlnek az ideges szülők, akik öt perce még az öklüket rázták, és majdnem egymásnak estek az osztálypénzemelés és a tombolafelajánlások miatt, de Juli hatására meglátják egymásban a magányos belső gyermeket, és olyan empátiával hagyják el a béna rajzocskákkal díszített osztálytermet, hogy hazafelé a dugóban még a pofátlan előzőket is beengedik a külső sávból. És amikor otthon szólnak a gyerekeiknek, hogy most már tényleg alvás, mire a gyerekek azt válaszolják nekik, de úgy, hogy fájjon, hogy azt akarom, hogy a Juli néni legyen az anyukám, nem fáj nekik, egyetértő vigasztalással betakarják őket, mert maguk is erre vágynak. Aztán rendet raknak a konyhában, és felhívják a saját szüleiket, hogy elmondják nekik, már jobban megértik a döntéseiket, csak azt nem, hogy miért nem hallották soha, hogy szeretve vannak, amit ezúttal sem hallanak, csak magyarázkodást és hárítást, de nem baj, mert már felnőttek a feladathoz, hogy szeressék magukat a szüleik helyett, és úgy teszik le a telefont, és hajtják fel a közben felbontott száraz vörösbort, hogy az életük a felismerhetetlenségig megváltozott, csak mert megismerték Julit. Ahogy az enyém is. 

Visszahúz a valóságba a szipogásom, és mindennél tisztább, hogy én ezt a babát soha nem fogom megismerni, és lehet, hogy Julit sem látom többé, miután lekerekítjük a terápiát, hiszen kilenc év alatt sehol máshol nem láttam, csak velem szemben ezen a kanapén.

Elzárom a csapot magamban, csak nem rinyálhatok neki arról (pedig megértené!), hogy minden más lesz, de azért mondok valamit, amit komolyan is gondolok: gratulálok!

Mi a fasz, mindenki terhes lett hirtelen? – nyilall belém másnap este, mikor Misiék bejelentik a Pótkulcsban, hogy gyerekük lesz. Akkor gondolom, nincs több ekizés, vagyis Misivel még pár hónapig csak-csak, de Hajni leparkol pár évre. Kapcsolok, hogy ekizésre ott van még Bálint és Eszti, hacsak nem azért késnek, mert ultrahangról jönnek. Kurva jó szülők lesznek Misiék amúgy, ebben biztos vagyok, és most örülnöm kell nekik, támogatnom kell őket, és örülök is, esküszöm, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez valaminek a vége.

Fruzsi elsírja magát, már majdnem azt hiszem, hogy ő is erre a felismerésre jutott, de ezt hamar megcáfolja, mikor kiszakad belőle, hogy ennél jobbat el sem tud képzelni, és úgy öleli át Hajnit, mint amikor pár éve a Kossuth téren egy pillanatra elhittük, hogy tényleg kormányváltás lesz. Felállok és Misihez lépek, aki pont lefordul egy ismerőséről, akinek nem tudom a nevét, pedig minden évben legalább három házibuliban összefutunk, valami régi csellós haverja lehet, vagy talán együtt fociznak, mindegy. Látom Misi tekintetében, hogy ő is tudja, hogy ez valaminek a vége, de az övében előrefurakodik az izgalom amiatt, ami most kezdődik. Megölelem, alig érem át azt a széles hátát, amibe úgy bele voltam esve régen, aztamindenit, mondom neki, és olyan hosszan tartom magam az ölelésében, mintha fel kéne tankolnom belőle, mert ki tudja, hogy lesz-e helyem abban, ami most kezdődik. 

De mi, szerinted két év múlva mondjuk már te is anya leszel? Fruzsi beljebb fúrja magát a napágyba és beletúr szőke, kócos kontyába. Mennyi leszek akkor, számolja, harminchat? Aha, akkor tuti. Hihetetlen, ámuldozom magamban, hogy Fruzsi két év múlva harminchat éves lesz, hiszen ahogy itt fekszik mellettem kigombolt farmershortban és bikinifelsőben, ugyanúgy fest, mint a megismerkedésünkkor a gimis gólyatáborban, amikor kiröhögött, hogy Avril Lavigne-t zenésznek tartom, és megkínált egy zöld Szofival, ami után az évszázad rejtélye, hogyan lett belőlem láncdohányos.

Az anyám is harminchat volt, amikor a húgomat szülte, és épp csak nem jártak csodájára a vénségének messzi földről érkezett szakorvosok. Persze az is hihetetlen, hogy két év múlva anya lesz belőle, hiszen az életére esküdött még néhány éve is, hogy belőle maximum úgy lesz valaha anya, és akkor is csak rövid időre, hogy mondjuk meghal a techmilliárdos faszija, és nem lesz szíve kidobni az örökségért felbukkanó zabigyerekét. Bár az esküvőről is azt állította, hogy nincs az az isten, aztán tavaly mégiscsak az oltár elé kísértem az apja helyett, akinek fontosabb dolga akadt az utolsó pillanatban.

Hihetetlen, mondom ki végül Fruzsinak, mire grimaszba gyűri az arcát: durva, mi? De amúgy az a baj, hogy már elbasztuk, folytatja, és fészkelődve megemeli a csípőjét, hogy megkeresse maga alatt az öngyújtót. Ha lesz gyerekünk, az már tényleg egy életre szól, mert érted, kábé hetvenévesek leszünk, mire felnő. Visszaengedi magát a napágyra, gyújtó sehol. Életünk végéig pénzelnünk kell, nekünk már nem lesz olyan, hogy második felvonás, miután kirepül.

Kurva jó, gondolom, ahogy tüzet adok neki, akkor tényleg ennyi volt. 

Brian Eno moraja és bablevesszag tölti meg a lakást, miközben szellőztetek és a növényeimet öntözöm. A monsterák szépen lyukadnak, megérte átültetni őket, a vitorlavirágot viszont kár volt, az utolsókat rúgja szegény, pedig tápoldatot is kapott. Tekerek egy cigit, és kimegyek a teraszra, de nem veszem fel a szemüvegem; csak munkához hordom, pedig mindig kéne, de bácsis vagyok benne és zavar a sírásban. A cigizés is zavar a sírásban, de csinálom. Tényleg muszáj lesz már leszoknom, na nem az egészségem, hanem a hiúságom miatt, bár pont most nem érné meg leszokni, hogy Fruzsi végre nem szívja majd el minden doboz felét. 

Elkezdődött. Egyedül fogok maradni. Egy-két év, és senkivel sem lehet majd másról beszélni, csak a gyerekről. Szépen eszik, jó alvó, hasára tud már fordulni, rossz alvó, jön a foga, ilyenkor éhes, ilyenkor bekakilt, vagy csak pisi?, mondd csak, figyelek. De nem figyel, és én sem figyelnék, ha rajtam múlna egy másik ember élete, valószínűleg aludni sem tudnék. Hatalmas, véreres szempár lennék vagy mozgásérzékelő egyetlen feladatra programozva.

Biztos érdekelnének más dolgok is ezen kívül, az elején, de aztán annyira megszoknám, hogy csak a gyerekre tudok gondolni, hogy ha egyszer azon kapom magam, hogy eszembe jutott valami más is, olyan távolinak tűnik majd, mint egy fénykép a gimis osztálykirándulásokról: te jó ég, ilyen is volt…

Fruzsival is ez lesz, hiába mondja, hogy kizárt, mindenki ilyen lesz. A gyerekről akarnak beszélgetni, ami csak azoknak érdekes téma, akik szintén a gyerekről akarnak beszélgetni. Mint a könyvelés a könyvelőknek. Tudom, hogy nagyon fontos szakma, tisztelem, becsülöm is a munkájukat, én nem tudnám csinálni. Mégis nagyon hamar ghostingolnám azokat a könyvelő barátaimat, akik hirtelen csak a könyvelésről akarnának beszélgetni. Mizu a melóval, hajtós nagyon, aha-aha, ebben a terjedelemben még leköt. De részleteiben nem érdekel. Hogy érzi magát egy átképzett barátom új, könyvelő identitásában? Ez már kicsit kíváncsibbá tesz, de akkor tényleg szorítkozzon az élményekre, és ne olyan tényszerűségekre lyukadjon ki újra és újra, hogy a múltkor sehogy sem stimmelt a vége, hiába számolta át egy csomószor, pedig a számok is rendben voltak, de aztán beugrott neki egy másik excel formula meg egy jogszabály módosítás és voilà… elaludtam.

Vége a ciginek, és nincs kedvem bemenni még egyet tekerni, pedig jólesne. Nézem a csikket a kezemben, ha nagyon akarom, még van benne egy slukk, de az mindig megégeti a szám szélét. Elnyomom, és rám szakad a kérdés, hogy mit fogok kezdeni az életemmel, ha már nem dohányzom és gyereket sem akarok?

Marton Krisztián

A kiemelt kép forrása: Sivák Zsófi