„Nincs elég pénzünk arra, hogy rossz könyveket adjunk ki”

 –

Flóra a szlovák-magyar határon nőtt föl a Szlovákiához tartozó területen, a családja nagyobbik része a Csallóközben lakik. Arról kérdeztem elsőként, hogyan hatott az identitására ez a tény.

„Komáromban születtem, és sokáig nem is tudtam, hogy ez mennyire meghatározza az identitásomat. A családom Szlovákiában él, viszont magyar az anyanyelvem, otthon mindig magyarul beszéltünk. Egy évig jártam szlovák óvodába, ott megtanultam szlovákul. Az anyukám azért íratott be oda, hogy ne legyenek nyelvi nehézségeim. Akkor haragudtam rá, ma viszont hálás vagyok neki!”

Ez egy olyan ovi volt, ahol a magyar gyerekek megtanultak szlovákul, a szlovákok pedig magyarul.

Flóra egyik nagynénje Csehországba ment férjhez, ezért van két unokatestvére, akik nem is beszélnek magyarul: amikor nyaranta találkoztak a nagymamánál, ők csehül beszéltek, Flóra pedig szlovákul válaszolt. Gond nélkül értették egymást.

„Anyukám is tolmács és szakfordító – folytatja Flóra. – Otthon természetes volt a cseh és a szlovák nyelv is. Mindegy volt, hogy milyen nyelven szólt a rádió, vagy milyen nyelvű filmet néztünk a tévében. Voltak cseh és szlovák nyelvű mesekönyveim is a magyarok mellett. Ebben a három kultúrában egyszerre nőttem föl, és valószínűleg emiatt számítok kicsit csodabogárnak.”

Budapesten is csodabogár maradt

Minél több ideje volt a fővárosban, annál inkább rájött, hogy van egy saját kis buborékja, amibe senki sem tud belépni. Cseh és magyar szakos bölcsész volt az ELTE-n.

„Diploma után elkezdtem a kulturális szférában dolgozni – meséli Flóra – először a Cseh Centrumban asszisztensként és könyvtárosként, aztán ugyanott PR-os voltam, majd programszervező lettem. Közben doktoriztam és elkezdtem műfordítani. Szakfordítással már az egyetem alatt is foglalkoztam, és nyelvet is tanítottam. Két abszolutóriumom van, magyar nyelvészetből és szlavisztikából is.”

Flóra egyik meghatározó élménye, hogy az apukája már akkor is vásárolt kifejezetten neki szánt, szépen illusztrált könyveket, amikor még meg sem született.

„Ezzel valószínűleg megelőlegezte a könyvek iránti szeretetemet – meséli Flóra. – Apukám körzeti orvos volt, de mindig is érdeklődött a művészetek iránt. Gyönyörűen rajzolt. Anyukám inkább a gyakorlati oldalt képviseli. Ő közgazdász és tanár, sokáig igazgatóhelyettesként dolgozott egy iskolában, és kiegészítésként tolmácsolt meg fordított.”

Flóra Dunaszerdahely mellett, Cséfalván töltötte a nyarakat az anyai nagyszülőknél. A mamája és a papája is nagyon sokat mesélt neki:

„Mindig meséltek, az ijesztő dolgokról is meseszerűen. Amikor a papának fiatal fiúként el akarták venni a lovait az oroszok, nem adta oda őket: elkezdtek rá lőni, de a lovak közé csapott, leugrott a kocsiról, a lovak pedig hazaszaladtak. Senkinek sem esett bántódása” – folytatta Flóra.

Lehet, hogy ezek a történetek önkéntelenül is mintákat adtak Flórának arra, hogy ezt a különutasságot képviselje.

„Olyan közegben nőttem föl, ahol nem az volt a kérdés, hogyan nem lehet megoldani a dolgokat. Hamar rájöttem, hogy ha valamit szeretnénk, azért tenni kell. És ha teszünk érte, bármit elérhetünk, legfeljebb kicsit több energiát kell beletenni” – mondja.

A szomszédainkat sem értjük

Flóra tíz nyelven tanult, öt nyelven beszél, kettőből fordít, a cseh, a szlovák, az angol és a magyar mellett a szerb sem okoz neki gondot.

A Közép-európai nyelvújítás volt az egyik doktori témája, a tanítás mellett ez is ráébresztette arra, hogy a kultúrkörünk még a szavak szintjén is hasonló:

„A tükörfordítások miatt sokkal jobban hasonlítanak a nyelveink egymásra, mint gondolnánk. Jobban érthetnénk egymást, mintha egy angolszász kultúrából jövő emberrel beszélgetnénk. Itt vagyunk együtt Közép-Európában, mégis eltávolodtunk egymástól” –fűzi hozzá.

A Csirimojó remek lehetőség arra, hogy jobban megismerjük a szomszédainkat, pedig Flórának esze ágában sem volt kiadót alapítani. Ám amikor az egykori munkahelyén szervezett fordítóknak és kiadóknak meet upokat, ráébredt, hogy míg a szépirodalom iránt valódi érdeklődés volt, a gyerekkönyvekhez sokkal óvatosabban közelítettek a kiadók. 

„Folyamatosan kifogásokat kerestek – meséli Flóra. – Bár izgalmasnak találták őket, az egyik túl nagyalakú volt, a másik túl művészi, túl sok benne a kép, túl drága a papír… »Én megvenném, de ezt nem lehet eladni…«”

Ezek a vélemények elkeserítették. Aztán amikor az Egérke enciklopédiája című könyvre végre kapott egy kiadói ajánlatot, és már a fordítói szerződését várta, hirtelen visszamondta a kiadó, mert „nem fért rá a polcra”. 

„Akkor »elgurult a gyógyszerem«, mert ez az a könyv Csehországban, amit nem tudnak elégszer utánnyomni, minden korosztálynál betalált a legkisebbektől a nagymamákig, az apukáktól a tanítókig, a szakmabeliek és a laikusok is egyaránt szeretik” – mondta Flóra.

Az akkori főnökével egyszerre mondták ki, hogy kiadják ezt a könyvet: a Cseh Centrum pedig egyfajta inkubátorszerepet vállalt benne.

„Fogalmunk sem volt, hogyan kell könyvet kiadni, de addig mentem és kérdezősködtem, míg végül alapítottunk egy nonprofit egyesületet, hogy ha senki nem akarja kiadni a cseh könyveket, akkor mi megtesszük – majd hozzáfűzte: – Hála az égnek, bele se gondoltunk, hogy mi lesz, ha egyszer ezek a könyvek megjelennek.”

Úgyhogy megjelent az Egérke… és a Furda borz 2018 tavaszán, ősszel érkezett még két kötet hozzá, aztán pedig szépen, organikusan fejlődött tovább a kiadó.

„Úgy alakult, hogy Zsolti vált a fő társammá ebben az őrületben is” – nevet Flóra.

Közös küzdelem

Bár évfolyamtársak voltak az ELTE-n (Zsolt magyar és filmszakra járt), csak a diploma után, tizennégy évvel ezelőtt találtak egymásra. A munkamegosztás eddig elég kiegyenlített volt:

„Flóra foglalkozik a könyvekkel addig a percig, amíg meg nem jelenik egy hatalmas autó a kész példányokkal a nyomdából, és utána jövök én. Terjesztem, reklámozom, vásárokba viszem őket, raktárkészletet kezelek. Azóta kicsit minden összemosódott, amióta megnyitottuk ezt a boltot” – meséli Zsolt.

Különutasság minden fronton

Negyven kiadványuk jelent meg eddig, és ez a nyolcadik évük, számszerű terveik azonban sosem voltak, mindig ahhoz a helyzethez alkalmazkodnak, ami épp abban a pillanatban adódik. Mivel a fordítástámogatási pályázatok nélkül nemigen tudnák megjelentetni a könyveiket, ki vannak szolgáltatva a kiírásoknak.

„Magyar pályázatok gyakorlatilag nincsenek – sóhajt Flóra. – Cseh, szlovák, lengyel, ukrán és EU-s pályázatokat nézegetünk: folyamatosan adjuk be és számolunk el a támogatásokkal. Pedig valójában sokkal könnyebb volna úgy kiadni a könyveket, hogy megtetszik, megveszed, kiadod. Pont.”

Ehelyett ők kinézik, megegyeznek róla, kötnek egy előszerződést, és várják a pályázatokat. 

„Sziszifuszi munka: mire eljutunk a megvalósításig, addigra találunk valami újat. Sokáig tart az átfutás. Nagyjából másfél év szinte gyors menetnek számít. Amikor egy hosszú szöveges könyvet adunk ki, ott az egész fordítási folyamat is csak akkor indul el, amikor tudjuk, hogy megvan a pályázati pénz” – mondja Flóra.

És akkor rohanni kell a határidők után? – kérdezem.

„Már annyit rohantam az életben, hogy bizonyos helyzetekben nem vagyok hajlandó. Sokszor azért is tartanak tovább a dolgok, mert megadom az idejét” – nevet Flóra, Zsolt pedig hozzáteszi: „Ami a legfontosabb az egészben, hogy a végén olyan legyen, amit felvállalunk az idők végezetéig. Nem csapunk össze semmilyen könyvet” – Flóra pedig kacagva közli: 

„Azt szoktam mondani: nincs elég pénzünk arra, hogy rossz könyveket adjunk ki.”

A házaspár a magyar terjesztői hálózatból is kimarad, ezért nem olyan egyszerű megszerezni a kiadványaikat. A nagyobb boltokban nem is lehet megvásárolni őket, mert egyenlőtlenek a feltételek.

„Ez az én makacsságom volt, és tudatos döntés” – kezdi Flóra. – Mindenki azért panaszkodik, hogy milyen feltételek vannak a könyvpiacon, miközben részt vesznek a rendszerben. Akkoriban volt az alexandrás összeomlás is, amikor mi kezdtünk, és nem fért a fejembe, hogy lehet ennyire vakul táplálni, amiről látjuk, hogy a vesztébe rohan. Én nem hiszek abban, hogy nem lehet kiszállni belőle, és azt sem értem, miért van az, hogy mindenki eltűri ezt.”

Kifinomult látásmód

A Csirimojó kiadványai jól felismerhetők, Flóra saját személyes ízlése alakítja a kiadást: több különböző könyvfesztiválra járnak, például Pozsonyba és Prágába is.

„Ezeken a helyeken megtaláljuk a kicsi kiadókat, akik az extrább dolgokat adják ki. Akik szívvel-lélekkel csinálják. Ott van a szemükben a tűz, ők vannak a standon, és ugyanígy szívből csinálják a könyvkiadást, mint mi” – lelkesedik Flóra.

Persze nem könnyű megtartani ezt a lelkesedést, mert mindig jön valami nehezítés: papírárak, nyomdaköltség, infláció, beboruló pályázatok, megváltozott kiírás, ezek a külső tényezők.

„A másikat mi generáltunk magunknak – folytatja Flóra, – mint most a boltot is: addig nem tudtuk kiadni a következő könyvünket, amíg nem lett egy új raktár. Viszont ha már raktár, akkor jó lenne egy olyan hely, ami nemcsak eszi a pénzt, hanem hoz valami pluszt is. Nem a bevételre gondolok feltétlenül, hanem megoldja azt a gondot is, hogy hol tartsunk programokat, kiállításokat, workshopokat.”

Mostanára már kialakult egy kis olvasói körük, ők is igénylik ezt, és egyre több magyar illusztrátor gyűlik köréjük, akik egyfajta szellemi közösséget alkotnak.

Ez a nagyon kifinomult vizualitás, ami Flóra választásait jellemzi, talán abból is táplálkozik, hogy az apukája megmutatta neki azt a világot, amit le lehet rajzolni, de ő maga is szívesen alkot:

„Éveken keresztül jártam mindenféle alkotótáborokba, például Fajó Jánoshoz Szerencsre, akinek Kassák Lajos volt a mestere, és mi most a Kassák Lajos utcában nyitottunk boltot” – nevet ismét Flóra.

Bár bölcsésznek „túl művész” volt, művésznek meg túl gyakorlatias, a könyvkiadás épp az a köztes terület, ahol tökéletesen kamatoztathatja az összes tudását.

„A magyar könyvkiadás nagyon szövegközpontú – mondja Flóra. – A vizualitásban kevésbé bátor, legyen szó az illusztrációról, vagy arról, hogy a könyv mint tárgy, milyen lehet.”

A fenntarthatóság is fontos szempont

A legtöbb kiadó a kacifántosabb könyvterveket főként Kínában gyártatja, mert ott olcsóbb, de Flóra ezzel kapcsolatban is nagyon határozott álláspontot képvisel:

„Nem megyünk Kínába – jelenti ki. – Nem akarjuk saját magunk alatt vágni a fát. Ha rendszerben gondolkodsz, és hosszú távon, akkor nem viheted Kínába az európai pénzedet, mert így az európai nyomdák még nehezebb helyzetbe kerülnek. Lehet, hogy spórolsz rajta, de hosszú távon nem kifizetődő, és még nehezebb lesz hozzáférni a minőségi papírokhoz, kicsit extrább könyvekhez. Még drágább lesz a szolgáltatás, amit most csak egy kicsit drágállunk: ezek öngerjesztő folyamatok ugyanúgy, mint a terjesztés kapcsán. Lássunk már két lépéssel előre, ne csak a következőt nézzük!” – mondja.

Nyilván nem tudjuk megváltoztatni a világot, de példát mutatunk arra, hogy így is lehet. Nem azt mondom, hogy ez könnyebb út, viszont ez a hosszú távon fenntartható, amivel együtt élhet a lelkiismeretünk. A fenntarthatóság ezekben a választásainkban is jelen van.”

Flóra tehát beleállt egyfajta hídszerepbe, mert fontosnak tartja, hogy megmutathassa ezeket a csodálatos könyveket, amik itt vannak a szomszédban. Flóráék inkább a független könyvesboltokban és a mikrokiadós rendszerekben hisznek. Tartják egymásban a lelket.

A Csirimojó sziszifuszi munkával elérte, hogy a vásárlói vizuálisan érzékeny emberek legyenek, és az illusztrátorokkal is másféleképpen kommunikálnak, mint a legtöbb kiadó.

„A Corvin rajziskolában most volt egy illusztrációs kurzus, ahova mi vittünk egy szöveget, és nagy valószínűséggel választani is fogunk a munkák közül egyet… vagy kettőt” – mondja Flóra, majd így fejezi be: 

„Amikor elkezdtem a kulturális szférában dolgozni, már akkor láttam, hogy kétféleképpen tekinthetek rá: vagy azt mondom, hogy ez a fizetés, amit kapok, tragikus, és rommá dolgozom magam, évente háromszor kiégek, és ezt ilyen tempóban nem lehet csinálni, vagy azt: tök jó, hogy csinálhatom azt, amit szeretek, és még kapok is érte valamennyi pénzt. 

„Ennek nem így kellene lennie – teszi hozzá, – de ha már ez van, akkor én a kettő közül a másodikat választom, mert így nem egy tragikus nyavalygás az életem, inkább szabad alkotási lehetőség. Tényleg nem könnyű, mert folyamatosan jönnek a pofonok és a nehezítések, a külvilágot se könnyű látni. Amit tenni tudok ellene, az az, hogy létrehozok egy buborékot, ami nemcsak nekem elég, hanem másokat is behívok. Ha többen vagyunk, kicsit minden könnyebbnek tűnik.”

Both Gabi