„Mondja meg valaki, hogyan kell elveszíteni a gyerekemet?”

–

Mondja meg valaki, hogyan kell elveszíteni a gyerekemet? Jó lenne valami kézikönyv Hogyan veszítsd el a gyereked? főcímmel, alcímben pedig egy frappáns gondolat, hogy az egész tulajdonképpen semmiség, bízz magadban, menni fog. Biztos, hogy a világon a sokmilliárd ember között van még pár, aki hasonló problémákkal néz szembe, talán le is írták ezt, és mégiscsak könnyebb nem nulláról indulni. Tanuljunk mások tapasztalatából, ugye. Hát hol az a könyv, ami leírja, hogy hogyan veszítsem el a gyerekemet?

Mondja meg valaki, hogyan kell ezt, én ugyanis belehalok. Talán nem csinálom jól. Az elmúlt másfél évben ismeretlen világot éltem meg, tapasztalatlanságból veszítettem is fontos embert. De ezt most szeretném jól csinálni. 

Jó, hát belátom, szokatlan a feladat. 

Egy egészséges, rendes világban az egészséges, rendes ember nem azt akarja gyakorolni, hogyan veszítse el, hanem sokkal inkább, hogy hogyan nevelje a gyerekét az életre, hogyan segítse, hogy kiteljesedjen, megtalálja a maga útját, kövesse el a hibáit, tanuljon belőlük, és tapasztalja meg az élet varázsát. Olyan sok csodás dolog. Hangzatos. Zengzetes. Szép. 

Még homályosan megvan a kép, ahogy derűs reggeleken két korty kávé között szóltam neki, hogy keljen már ki az ágyból, iskola van, ott tanuljon valamit, vagy kezdetnek talán nyissa ki az ablakot, úgy mindenki túléli. Legalább a reggelt. Kamasz. Nem nyerhetsz. Mondjuk ő sem, de ő sokkal jobb a sértődésben. Két elegáns, jól irányzott kérdéssel viszont azonnal sarokba lehet szorítani, (mégiscsak én keltem korábban), és ha van humora (van, szerencsére), akkor elneveti. Ilyenkor jön a hihetetlen gondolat, jó ég, ezt az egész gyereket én szültem. Olvadozok kicsit, tudva, hogy nem hozhatom cikibe, és nem ölelhetem már meg. Ezért aztán azonnal kiküldöm a fürdőbe. 

Nekem ezt a gyereket el kell veszítenem most. És attól tartok, hamarosan a kicsit is.

Nem vagyok egyedül. Múlt héten azt mondták, hogy éppen én vagyok a harmadik, aki ezt bejelentette. Hogy kinek? A segítőknek és az ügyvédeknek, akik a frontvonalban harcolnak azokért nőkért, akik a saját bőrükön tapasztalják meg, hogy a jog nem védi őket. A rendszer nem látja őket – nem látja a gyerekeiket, akiket mindenáron védeni akarnak, a nőket, akik az életüket is adnák, ha az segítene. Akik nem adják fel. Mellettük állnak sziklaszilárdan a segítők. 

Mi a Láthatatlan Nők vagyunk. A Csendes Harcosok. A Névtelenek. Egy óriási hadseregnyi nő, akik túlélnek. Képesek életben maradni, amikor belekényszerítik őket egy olyan életbe, amit soha nem akartak.

Megtapasztalják a pénztelenséget, éhezést, életveszélyt, ütlegeket, fenyegetést, a manipulációt, szilárdan állnak a hatalmi játszmákkal szemben azért, hogy a gyerekeiket védjék. Mi vagyunk azok, akik nem beszélhetünk. Nemcsak azért, mert esetleg az hátráltatja a – legtöbbször hosszú és kimerítő jogi – folyamatot, hanem azért sem, mert időnként nem is tudunk.

Nem mintha buták lennénk. Nem mintha nem látnánk, miben vagyunk. Nem tudunk beszélni. Még mindig, távolról is hatnak ránk, akik kényszerítenek, és igen, még a tárgyalóteremben is lefagyunk, és az ügyvédnek kell észrevennie, hogy nem megy. Akárhogyan akarjuk, nem megy. Az a fránya pszichológia sem áll ilyenkor mellénk. Az egyik ügyvéd, akit kértem, tanítsa meg, hogyan vegyem észre, amit ő, azt mondta, neki kívülről könnyebb ezt kezelni. Én bentről csak annyit tudtam, hogy nem adom fel. Egészen eddig. De most el kell veszítenem a gyerekemet. 

Nem vagyok kibékülve a bántalmazás szóval. Benne van, hogy bánt, de ez sem túl erős, a bántalmaz pedig így, ezzel a végződéssel kimondva kicsit még lágyítja is kifejezést.

A magyar nyelvben nincs megfelelő szó, nincs kifejezés arra, mit mi átélünk. A fájdalmat. A folyamatos bizonytalanságot. A zsigeri félelmet. Nem csak magunk miatt  – mert ha velünk megteszi, akkor mire képes egy nálunk sokkal kiszolgáltatottabb, gyengébb gyerekkel?

Megéltem a félelmet, ami az őrület határán van. Sírtam éjjel, ágy szélén kucorodva, suttogva segítséget hívva, mert annyira féltem. Feküdtem az aggodalomtól hullamereven a földön, a plafont bámulva, mert oda kellett adnom láthatásra a gyerekeket. Talán nem mindenki számára egyértelmű: rám és a gyerekre üt vissza, ha nem adom őket oda. Szorongtam magzatpózban, mert nem beszélhetek a gyerekemmel, ha odaát van. A lágy hangzókból álló bántalmazás nem fejezi ki, hogy sosincs vége. Mindig hozzá kell tenni a kemény idegen eredetű szót, hogy szisztematikus. Úgy már erősebb. Szisztematikus. Hatalomgyakorlás.

De ki az, aki megérti ezt úgy, hogy sosem élte át? Ki tudja, hogy valahol belülről, a köldököm tájáról tépik ki belőlem az életet? A bennem lévő, ösztönös védelmezőt kínozzák halálra? A bántalmazás szó ebből nem sokat mond el. De ami a nyelvben nem létezik, amire nincs pontos szavunk, az vajon megvan a fejünkben?

Vagy mi itthon a lágy szavunkkal azt fejezzük ki, hogy szeretnénk inkább szépíteni? Nem is úgy van? Rosszul látjuk? Hiszen olyan jó ember? Vicces, okos, jó szomszéd, csendes, rendes, jó állása van? Nem ránk tartozik? Kommunikációs probléma, egy közvetítő megoldaná. Ugye, így könnyebb?

Legalább neked. Én a valóságot élem, távol tőled. Éltem azt, amit te. De most csendben folynak a könnyeim, és ha elmesélném, amit átélek, rémálmod lenne. Azért is én lennék a hibás, figyelhetnék rád, rátok, az egész társadalomra, ne zavarjam meg a nyugalmat. Mi, a Láthatatlan Nők, a Csendesek. 

Nem hibáztatok senkit, az egyik kedvenc pszichológusom már annak is örül, ha iróniával nevetgélek kissé mások hibáin. Nem hibáztatok. Csak ezzel a lágy hozzáállással sokkal nehezebb az, ami eleve sem könnyű. A rendszer ugyanígy nem vesz észre sem anyát, sem gyereket. A bíró elmondja, hogy nem megoldható, hogy egy kisgyerek 2025-ben beszélhessen az anyjával telefonon, ha az apjánál van. Máshol nem megoldható, hogy ne menjen az apjához, ha az nem ad neki saját ágyat, olyan filmeket nézet vele, amitől a kislány fél, és maga mellé fekteti a hitvesi ágyba. Nálunk a rendszer nem veszi észre, ha egy apa a nyolcéves kislányával masszíroztatja végig magát, az egész testét. A rendszer szerint az apa csak szereti a kislányt. Megerőszakolja? Menjen láthatásra, apai szeretet.

Az anya, aki küzdene, hogy a gyerekét ne bántsák, azzal a feltevéssel néz szembe, hogy eleve az apának akar rosszat. Nem a gyereket védi. A mi szavunk semmit nem ér.

Ez a rendszer hibás. Azt hurcolja meg, aki segítséget kér. Azt hátráltatja, aki hátrányban van. Ebben a rendszerben nem lehet jelezni, hogy az anya komolyan félti az életét, és menekülnie kell. Ez a rendszer vak. Ez a rendszer a hatalmat védi. Ami ügyes, ha belegondolunk. A férfiaknak eleve több van. Egy olyan férfival szemben, akinek meg még az átlagosnál is több hatalma van, egészen esélytelen vagy.

Nem ismételgetem, amit a frontvonalban küzdő ügyvédek mondanak. Halljátok meg őket. Én nem panaszkodom. Még élek. Megoldom valahogy. Időnként ugyan csak a szerencse segít, de volt, hogy egy ügyvéd mentette meg az életem. Ha ő nincs, éhen halok. Volt, hogy egy ügyvéd védett meg a bíróság előcsarnokában – na, nem fizikailag, emberileg. Vállalta, hogy ő lesz a pajzs, ami nem engedi át a mocskot. Azt hiszem, arra nincs szó, mennyit segítenek ezek az ügyvédek olyan, másoknak egészen egyszerű dolgokban, mint az életben maradás. 

Egészen egy héttel ezelőttig azt hittem, a gyerekekkel átmenetileg megmenekültünk, van időnk szusszanni. Hittem, hogy van kiút. Töretlenül hittem, hogy nekünk sikerül. Mi a gyerekekkel ezt megcsináljuk.

Nem sikerült. Nem tudom kivédeni a lágyan hangzó, kőkemény bántalmazást. A szisztematikusat. Elveszítem a gyerekemet.

Ezt mégis hogyan csináljam?

Én okosan akartam küzdeni. Ki akartam védeni a lehetséges támadásokat. Csak azért kértem segítséget, hogy a gyerekeknek lehessen rendes életük. De nem vagyok elég. Itt nem lehet okosnak lenni.

Így hát csak azt kérem, aki mellettem volt, jöjjön, és fogja meg a kezem. Amíg zuhanok és belehalok, rá vigyázzatok. Ne nézzétek csendben, hogy veszélyben van, nyissátok ki a szemeteket. Vigyázzatok rá, ha én nem vagyok mellette. Óvjátok, védjétek, segítsetek neki! A rendszer nekem nem engedi.

WMN szerkesztőség