–

2025. június 11-én mutatta be új albumának borítóját Sabrina Carpenter, amelyet azóta is szűnni nem akaró, heves viták öveznek. Az első képen a popsztár fekete miniruhában és hátul nyitott, magas sarkú cipőben, négykézláb térdel egy férfi előtt, akiből csak a lába és az öltönyének egy része látszik. Carpenter meglepetten néz a kamerába, bal kezével a férfi lába (köze) felé nyúl, miközben a férfi marokra fogva húzza az énekesnő haját. A második fotó közeli felvétel egy fehér kutya mellkasáról, a nyakörvön szív alakú arany biléta, rajta a felirat, ami az album címe: Man’s Best Friend, azaz A férfi legjobb barátja (vagy az emberé, ahogy a magyar szólás tartja, de ugye: ember általában = férfi).

A képeket Bryce Anderson fotós, egykori modell készítette, aki a hagyományos szépségideálok felforgatásával, és a nemi identitás, nemi önkifejezés szabadságának ábrázolásával vált ismertté. De mire véljük ezeket a munkáit, különösen az első fotót?

Nőket kritizálni nem a feminizmus halála, sőt

Mielőtt rátérnék a saját válaszaimra – amikkel teljesen oké egyet nem érteni –, beszéljünk röviden a reakciók hevességéről, amit a közösségi média algoritmusai, az előadóhoz fűződő paraszociális kapcsolatok ereje (rengeteg rajongó számára Sabrina olyan, mint egy közeli hozzátartozó), valamint az ismert emberekre általánosan és sajnálatosan irányuló dehumanizáció (ami istenítés éppúgy lehet, mint megvetés) egyaránt fűt. Ilyen technológiai-szociális feltételek mellett nem csoda, hogy egy ilyen fotó láttán felrobban az internet, a hozzászólások pedig egyre szélsőségesebbé válnak. 

Holott alapjáraton nőket (is) kritizálni nem nőellenes, nem a feminizmus halála. Hiszen attól még, hogy valaki egy adott csoporthoz tartozik, maga is terjeszthet, felerősíthet – akár a tudtán vagy az akaratán kívül – az adott csoporttal kapcsolatos sztereotípiákat. Nők is mondhatnak, tehetnek nőkkel szemben előítéletes dolgokat, ami ellen fontos szót emelni; vagy ha minket figyelmeztetnek arra, hogy egy közlésünk, cselekedetünk szexista volt, egy ilyen visszajelzésért még hálásnak is lehet lenni.

A kritika „hogyanja” persze korántsem mindegy.

Az, aki ilyenkor a másikat személyében alázza meg, lényegében ugyanazt a lealacsonyító mintázatot reprodukálja, amit eredetileg maga is kifogásolni igyekezett.

Ahhoz viszont, hogy a kultúra változni tudjon, lényeges lenne az üzeneteink szintjén megfogalmazott értékeket, és a folyamatainkat, a viselkedésünket szinkronba hozni: így tudnánk hitelesen képviselni azokat az ügyeket, amelyek mellett kiállunk.  

A családon belüli erőszak áldozatait segítő Glasgow Women’s Aid nevű szervezet tagjai például konstruktív kritikát fogalmaztak meg, amikor arról írtak, hogy az albumborító „visszatérés a fárasztó klisékhez, amelyek a nőket háziállatokká, kellékekké és tulajdonná redukálják, valamint az erőszakot és az irányítást népszerűsítik”. Kifejezték, hogy szerintük „Sabrina a férfitekintetnek kedvez és nőgyűlölő sztereotípiákat népszerűsít, ami ironikus, tekintve, hogy rajongói többsége fiatal nő!”, posztjukat pedig azzal zárták, hogy bíznak az énekesnőben, és szurkolnak neki („Gyerünk, Sabrina! Jobbat is tudsz! <3”). 

Nem a vágyról szól, hanem az alárendeltségről

Sokan ugyanakkor a Glasgow Women’s Aid-del ellentétes véleményen vannak: ők arra hívják fel a figyelmet, hogy Carpenter személyében végre itt van egy fiatal nő, aki szabadon élvezi és fejezi ki a szexualitását, aki mer „kanos” lenni (ami máig olyannyira illetlen a nők számára a társadalomban, hogy megfelelő szavunk sincs rá), és aki a színpadon is rengetegszer elmondta, megénekelte, mi több, egészen explicit módokon imitálta is, hogy imádja a közösülést, a péniszt, az orális szexet. Azok, akik a szexpozitivitással érvelnek, hajlamosak a képet kritizálókat prüdériával vádolni, ami szintén egy bejáratott toposzhoz való visszatérés (ld. a feministák „humortalan fapinák”). 

Számomra a szexpozitivista érvrendszer itt azért különös, mert ez a kép nem a vágyról szól, hanem az alá-fölérendeltségről. Carpenter arcáról semmi izgalmat, szenvedélyt nem tudok leolvasni; inkább egyfajta színpadias meglepődést, amivel a néző felé fordul – a figyelme még csak nem is az öltönyös alak felé irányul. Mások azt mondják, a fotó egy fantáziajelenetet, vagy egy kink (nem konvencionális) szerepjátékot ábrázol, amelyben a felek a hatalmi dinamikákkal kísérleteznek. Önmagában ezzel sem lenne semmi probléma, viszont ebben az esetben

az erőszakot a szerepjátéktól egy dolog különböztetné meg: a tájékozott, kölcsönös, lelkes, a határokat is tisztázó beleegyezés. Konszenzusra utaló vizuális jelzéseket viszont a kép – és a kísérőszöveg – nem tartalmaz, míg az alá-fölérendeltség az arcunkba van tolva a testhelyzetek, a láthatóság, a szabad bőrfelületek nagyságának különbségeivel. 

Kontextusra hivatkozni: hárítás vagy magyarázat?

Persze azt is mondhatjuk, hogy a konszenzus abban nyilvánul meg, hogy Carpenter albumborítójáról van szó, a saját termékét reklámozza vele, és az énekesnő beleegyezett a fotó elkészítésébe. De ez az érv már nem a fotón szereplő két ember viszonyáról szól (amiről a fentiekben beszéltem), nem a mű inherens része, hanem a fotó történetéhez, kontextusához, előzményéhez tartozik – ami a sokadik megosztást követően, miután az albumborító önálló életre kelt, erodálódik, az egyszeri szemlélő számára pedig eleve nem feltétlenül hozzáférhető.   

Egy másik példával élve: ha mi, itt a WMN-ben kitennénk egy szexista címlapképet, amit többen kifogásoltok, mondhatnánk-e azt, hogy de hát a cikk szövege – ahogy talán Carpenternél az új album maga – nem szexista? Vagy ha írnék egy erősen félreérthető cikket, ami sokakat megbánt, háríthatnám-e a kritikát azzal, hogy de hát korábban annyi feminista cikket írtam már, miért feltételezitek rólam, hogy most nem ironizálok? Vagy

minden tartalom önmagában is kerek egész, és az alkotó személyes felelőssége, hogy akként kezelje? 

Mi az a kontextus, amit ehhez a fotóhoz kapunk? A másik, kutyás fotó. A poszt szövege az új album címével. A Manchild című kislemez, dal, videoklip, ami már megjelent. És Carpenter eddigi munkássága – de kérdés, hogy ezt ki mennyire ismeri, és ezeknek a popdaloknak a radikalitása elég fedezet-e ebben az esetben. Mindenesetre ahogy távolodunk a konkrét képtől, annál bizonytalanabbá válik, ki mennyire van tudatában egyes információknak. Ezt a fotót pedig a világ egyik leghíresebb sztárja készítette tömegek számára, tehát kalkulálni lehetett azzal, hogy rengeteg szemlélő hiányos vagy téves kontextuális ismeretekkel fog rendelkezni róla (erre még visszatérek). 

Szatíra-e az, amit nem ismerünk fel?

És pont ez az egyik fő nehézség: hogy Carpenter magával a képi elemekkel, vagy legalább a poszt szövegével nem egyértelműsítette jobban a helyzetet, nem adott több fogódzót az értelmezéshez. Az irónia érzése azért nem jön létre, mert nem tudjuk mihez képest megítélni azt. 

Mondok egy példát: pár hete írtam Mérő Vera posztja nyomán étteremreklámokról, köztük egy pizzázóról, akik a következő videóval hirdették magukat. Két pincérnő a full üres étteremben szóba elegyedik egymással, az egyikük körméről kezdenek beszélgetni, ami zavarni kezdi az asztalnál ülő férfit (a főnököt vagy vendéget). A férfi összekacsint egy szintén ott dolgozó, kötényes férfival, aki erre elővesz egy szemeteszsákot, hátulról ráhúzza az egyik nőre, majd mosolyogva kihajítja a helyiségből, még bele is rúg egyet. Túlzás? Túlzás. A videó készítői is azzal érveltek, hogy ez csak szatíra? Azzal. Mégis azt érezzük, hogy nem oké? Én azt. 

Az persze fontos különbség, hogy fenti esetben a reklám és az eladni kívánt termék, a pizza között nagy a jelentésbeli távolság, így jobban felmerül a téma öncélú, kiüresített használata; míg Carpenter dalai és a lemezborító között biztosan szorosabb összefüggés várható. Ugyanakkor adódik a kérdés, hogy szatíra-e az, amit a közönség jelentős része nem észlel annak?

Azt, hogy mi számít iróniának, az alkotói szándék vagy a befogadókra gyakorolt hatás felől értelmezzük-e? Erről egy gondolatkísérlet jut az eszembe: ha egy fa éktelen robajjal kidől az erdőben, de nincs senki, aki hallaná, akkor van hangja? Ha egy szatírát vagy viccet sokan nem érzékelnek annak, akkor meddig lehet, érdemes szatíráról, viccről beszélni? 

Visszatérni egy világba, amit sosem haladtunk meg

A New York Times egyik újságírója mondta, hogy szerinte Sabrina Carpenter a retro glam stílussal visszavisz minket a #MeToo előtti világba, és mivel ez a világ a feminizmus vívmányainak hála, már lezárult, nőként úgy térhetünk vissza a régi klisékhez, hogy új jelentéssel ruházzuk fel őket. Szerintem ez óriási tévedés, mert a #MeToo előtti világot valójában sosem haladtuk meg. Nincs szó arról, hogy egy egyenletes fejlődés tanúi lennénk, ezek a világok jobb esetben is párhuzamosan léteznek.

Azt, hogy a férfihatalom és a férfi felsőbbrendűség nagyon is jelen van a társadalmakban, számos adat jelzi (a bántalmazás elképesztő mértéke, a nemek aránytalansága a vezetők, politikusok között, stb.), lecsapódik azoknak a nőknek a hétköznapi tapasztalataiban, akik ezzel az albumborítóval találkoznak, és megjelenik a képre adott, férfiak által küldött kommentekben is („jó kutya”, „végre egy nő, aki tudja, hol a helye”, „a nők imádják, ha megtéped a hajukat”, stb.). 

Mivel a társadalmi kontextus maga is hasadt – a progresszív nézetek éppúgy helyet kapnak benne, mint a legósdibb nőgyűlölet –, ez a kép, ebben a formájában, ennyi információval soha nem lesz képes ironikussá válni. Viszont pont emiatt alkalmas arra, hogy vitát generáljon, és így vagy úgy, a lehető legtöbb embert szólítsa meg.

Sabrina Carpenter az öltönyös alak felé nyúl, és a kapitalista rendszer természetére tapint rá. Kielégítve a zeneipari szereplők érdekeit, stábjával végülis nem egy kulturális, hanem egy nagyszabású üzleti pillanatot rendez meg. 

Nálam célt ért: én, aki az első hat albumáról mit sem tudtam, a hetediknek a címét, a megjelenési dátumát is betéve tudom – és lehetünk még ezzel pár millióan. 

Milanovich Domi