–

Jean-Paul Sartre egy párizsi értelmiségi család gyerekeként született 1905-ben. Apja, Jean-Baptiste Sartre haditengerésztiszt volt, de a fia nem sok emléket őrzött róla, ugyanis kétéves kora előtt meghalt tuberkulózisban. Ezt követően anyjával visszaköltöztek a nagyapához, Charles Schweitzerhez, aki tanárként és irodalmárként fontos szerepet játszott Sartre korai neveltetésében – csakúgy, mint nagybátyja, a híres német filozófus, Albert Schweitzer. Ilyen felmenők mellett szinte minden adott volt, hogy a kisfiú könyvek között nőjön fel, és már korán elhatározza, hogy írói pályára lép.

Sartre-t 1939-ben besorozták, és meteorológusként szolgált a francia hadseregben. Egy évvel később a németek elfogták, és kilenc hónapig tartották fogva Nancyben, majd a XII-D Stalag táborban. Hadifogsága alatt írta meg első színdarabját, a Barionà, a mennydörgés fiát.

Sartre önéletrajzi művében – ami egyben legismertebb alkotása is –, Az éretlenség korában (Les Mots, 1964) sokat mesél arról, hogyan épített maga köré képzeletbeli világot a könyvek és a szerepjátékok segítségével, és hogyan vált számára az írás a valóságtól való menekülés eszközévé. Legalábbis eleinte, mert ahogy idősödött, már cinikusan viszonyult gyermeki „művészkedéséhez”, és inkább a társadalmi felelősségvállalás irányába szeretett volna elmozdulni.

Érdekelni kezdte a politika, azon belül is kifejezetten Karl Marx munkássága, és 1956-ig hithű kommunistának tartotta magát – akkor ábrándult ki az eszméből, amikor a szovjet csapatok bevették Magyarországot.

Na, de mindez csak az felszínes életrajzi adat, ami, ugyan tele van érdekességgekkel, mégsem adja át a Sartre-i elme különcségét. Éppen ezért most összegyűjtöttem róla öt olyan tényt, ami amellett, hogy árnyalja a karakterét, arra is rámutat: néhány kérdésben igencsak megosztóan gondolkodott a ma 120 éve született polihisztor.

1. Nobel-díj? Kösz, nem kell.

1964-ben a Svéd Akadémia Sartre-nak ítélte az irodalmi Nobel-díjat „művei gazdag tartalma és szabadságszeretete miatt” – azonban az író visszautasította azt. Sartre amellett, hogy nem akarta feladni függetlenségét, a bizottság gyakorlatát is rossz szemmel nézte, mert úgy gondolta: a díjat mindig nyugati, antikommunista íróknak ítélik oda, ahelyett hogy a fejlődő világból származó forradalmi szerzőket ismernék el.

„Egy író, aki átvesz egy ilyen díjat, hagyja, hogy egy intézmény őt íróként kanonizálja. Ez azt jelenti, hogy már elérte pályája csúcsát, amit én nem fogadok el”

– mondta akkor, és csípőből a 250 000 svéd korona értékű jutalomra is nemet mondott. Ezt egyébként később már megbánta. Noha a Nobelen kívül számtalan más kitüntetést is visszautasított, egy anyagilag megrekedt időszakában szerette volna mégiscsak elkérni a pénzdíjat – de ez a lehetőség addigra elszállt.

2. Legfőbb szexepile saját csúnyasága volt

Sartre nem éppen felelt meg a korabeli szépségideáloknak – és akkor még finoman fogalmaztunk. Amellett, hogy mindössze 150 centi magas volt és kifejezetten törékeny alkat, még sztrabizmusban is szenvedett – hétköznapi nevén kancsal volt –, így kortársai és tanítványai egész életében csúfolták. Mindennek ellenére a nők körében kifejezetten népszerű volt, sokan szexepilt láttak különleges külsejében.

Egyik szeretője, Sally Swing például bűnrondának nevezte többször is – mindamellett, hogy rajongott a férfiért.

3. Még a szerelemben is különutas volt

Na igen, szóval a nők. Sartre 51 évig nyílt kapcsolatban élt szerelmével, Simone de Beauvoirral – ami, gondoljunk csak bele, mennyire lehetett stigmatizált a múlt század közepe felé –, aki egyaránt társa volt érzelmekben és filozófiai síkon is. Sartre és de Beauvoir kapcsolata sok szempontból a társadalmi normák elleni lázadás szimbóluma volt. Miután Sartre leszerelt a seregből, együtt alapították meg a Socialisme et Liberté (Szocializmus és Szabadság) nevű csoportot, amiben fiatal írók, filozófusok és gondolkodók szerveződtek francia ellenállási mozgalommá, és leplezték le a nácik tevékenységeit. És persze, Sartre közben a nőket sem hanyagolta el.

De Beauvoir így mesélt a neki tett házassági ajánlatról:

„Egyformák voltunk, és kapcsolatunk addig tartott, amíg mi is: de nem pótolhatta teljesen azokat a múló gazdagságokat, amelyeket más emberekkel való találkozások nyújtanak.”

Az idő igazolta de Beauvoir szavait: 51 év közös gondolkodás, beszélgetés, könyv és ötlet született ebből a kapcsolatból – egy olyan kötelék, ami sok házasságnál mélyebb volt. 

4. Sartre-féle filozófia: 70% gondolatok, 30% hallucinációk

Sartre szerette a kalandokat és a kísérletezést – nemcsak a nők vagy a politikai eszmék terén. Ekkortájt kezdett elterjedni Párizsban a Corydrane nevű pszichoaktív szer, amit a művész úgy fogyasztott, mint más a Tic Tac-ot. A napi ajánlott két szem helyett általában 200 mg-ot vett be, mellé pedig átlag napi két doboz cigarettával, több mint egy liter alkohollal, körülbelül 15 gramm aszpirinrel és egyéb tudatmódosító szerekkel dobta fel a napját.

Mikor egy régi iskolatársa, Dr. Daniel Lagache meghívta egy „kontrollált kórházi kísérletre”, azonnal igent mondott:

ekkor nagy mennyiségű meszkalint kapott koromsötétben, aminek köszönhetően évekig azt hitte, hogy rákok üldözik.

Ez írásaiban is visszaköszönt: Az undor, A fal, valamint Az altonai foglyok című műveiben egyaránt felfedezhetők a pszichotikus állapotban írt látomásai.

5. Több mint 50 000 ember kísérte végső útjára

Sartre 1980. április 15-én hunyt el, és négy nappal később, egy pénteki napon temették – amikor is több mint 50 000 párizsi állt sorfalat a városi gyászmenetben.

Daniel Singer a The Nation című lap 2000. május 18-i cikkében úgy fogalmazott, hogy ez volt:

„az Új Baloldal utolsó demonstrációja. Más értelemben is posztumusz volt: Sartre nevéhez fűződő elkötelezettség – az értelmiségi vagy író társadalmi-politikai felelőssége – már öt évvel korábban sutba lett dobva az önjelölt »új filozófusok« által – gondolatilag primitívek, de a propagandában jártasak –, akik hangosan hirdették, hogy a társadalmi átalakítás bármely kísérlete szükségszerűen a gulághoz vezet.”

A férfit a Montparnasse temetőben helyezték örök nyugalomra, ahol hat évvel később Simone de Beauvoir is mellé került.

 

Takács Dalma

A kiemelt kép forrása: Unsplash/Brandon Stoll, Wikipedia, The Ethics Centre