Fiala Borcsa: Meddig tart, amíg az ember apránként elcsöpögteti az óceánt?
„Borzasztó, mennyire az ember szívéhez tudnak nőni…” – írja egy ismerősöm, aki nemrégiben hasonló veszteségen ment keresztül, mint most én. Pedig csak egy kutya – gondoltam volna korábban. Akkor, amikor még nem volt kutyám. Most sincs – és összetörik benne a szívem. Fiala Borcsa írása.
–
„Szeretetgombóc”
Kutyát tulajdonképpen nem is én akartam. Hanem a lányom. Ő volt az, aki éveken keresztül rágta a fülemet, rimánkodott, és esküdözött: csak egy kiskutya hiányzik a tökéletes boldogságához! Ha ez teljesülhetne… neki már nem is lenne más vágya az életben. És természetesen ő minden nap lelkiismeretesen gondoskodni fog róla – fogadkozott.
Persze, tudtam, hogy mire vállalkozom. Így csak akkor bólintottam rá a dologra, amikor bennem is megérett a vágy, és ezzel együtt a szándék: befogadok a családomba egy állatkát, aki onnantól (ezzel a legelejétől tisztában voltam) elsősorban az én felelősségem lesz.
Böbit a Facebookon találtam, egy ismerős ismerőse osztotta meg a hirdetést: az erdőben találtak egy kölyköt, valaki kihajíthatta, napok óta ott kóborolt (a testvérei addigra minden bizonnyal elpusztultak), gazdát keresnek számára. A posztban ez állt: „egy igazi kis szeretetgombóc”. Akkoriban még nem tudtam, hogy ez a szöveg visszatérő motívuma a kutyás hirdetéseknek, nagyjából úgy, mint az ingatlanosban az „ékszerdoboz”.
Böbi azonban egy fikarcnyit sem cáfolt rá a reklámszövegre. Ha el kell képzelnem egy szeretetgombócot, azonnal ő jut eszembe.
A Rákos-patak mellett pillantottuk meg egymást, életünkben először. Ránéztem, és azonnal tudtam, ott az én kutyám. „Hát te meg merre kószáltál eddig?” – kérdeztem volna meg tőle legszívesebben. „Gyere, menjünk haza” – mondtam inkább.
Így érkezett meg Böbi a családunkba.
Feküdjhanyattjulcsiban elfáradt az élet
Az utolsó esténken odahívom magamhoz. Leülök a padlóra. Óvatosan közelebb lép. Nem bújik bele az ölembe, ahogy szokott. És nem hömbörödik azonnal a hátára, ahogy minden egyes alkalommal tette eddig, amint hozzáért az ember. Vagy csak rá nézett. Nevettem is rajta sokat: „Te nem is Keljfeljancsi vagy, hanem Feküdjhanyattjulcsi.” Simogatásból sose volt elég, a legjobban azt szerette, ha a hasát vakargatja az ember. Ha abbahagytam egy kicsit, finoman megbökött az orrával. „Folytasd” – kérte.
Most nem fekszik hanyatt. Ha hozzáérek a lábához, megremeg. Egy darabig hagyja, hogy simogassam a hátát. Emlékszem, ugyanígy ültünk, egy másik lakás padlóján tizenegy éve. Én simogattam, ezzel is megnyugtatva: most már minden rendben van, családos kutya lett. Megígértem neki: szeretni fogom mindhalálig.
A rohadt életbe.
Nem gondoltam akkor, hogy ilyen hamar eljön. És hogy a szeretet nem ér ott véget, ahol anno meghúztuk a határt. Csak onnantól már kurvára bír fájni.
Simogatom most is. Magamat próbálom nyugtatni: minden rendben van.
Dehogy van.
Nem sokkal később feláll, és elmegy a helyére.
Itt az idő
Csak nemrégiben tudtuk meg a diagnózist: limfómája van. Az állapota az elmúlt napokban rohamosan romlik. Sokat kell vele lejárni, a szteroidtól rengeteget pisil. Van, hogy áll a lakás közepén, hívom, de látom a szemén: fáradt, nem akarja, nem bírja. Akkor karban viszem le.
Alig eszik. Az én kis haspók kutyám, aki kétpofára nyakalt be mindent (de hát amilyen a gazda, olyan az eb, mondják…). Aki a legmélyebb álmából is felrántotta magát, ha meglátta, hogy a konyha felé megyek. Most bágyadtan ránéz az ételre, hiába kínálom a legfinomabb falatokat, majd otthagyja a tálját. Inkább lefekszik.
Az utolsó nap reggelén alig vonszolja magát. Többen is megállítanak az utcán: „beteg…?”
Tőmondatokban válaszolok. Nem akarom elsírni magam.
Látom rajta, hogy mi a helyzet. Hogy elfáradt benne az élet.
Tudom: itt az idő. Nem érdemes tovább kínozni. Végtére is… ő szerencsés. Bár nekem is lehetne majd ilyen opcióm, amikor odajutok.
De így is… Pokoli dolog betenni a kosárba, és elindulni vele a rendelőbe.
Tudni: minden egyes léptemmel közelebb viszem őt a véghez. Próbálok lassabban menni. Apróbbakat lépni. Nyújtani a pillanatot.
Abszurd halál
„Milyen szomorú a szemed…” – suttogja az állatorvos is a kutyának. Aztán beadja az első injekciót. A kezemben alszik el. Amíg megkapja a másodikat, azt… addig kilépek a szobából. Mire visszamegyek, már nem él. Megállíthatatlanul folynak a könnyeim. Hosszan simogatom. Képtelen vagyok felfogni, hogy vége.
Hagynak, hadd búcsúzzak el.
Nagy nehezen ott hagyom.
Az asszisztenshez lépek. Ő volt a kutyaszitterünk, amikor külföldre utaztunk. Nagyon szerették egymást. Rám néz. Látom, hogy meg van rendülve. És a kimondatlan kérdést is látom a szemében.
– Kártyával – felelem. De kibaszott abszurd ez az egész.
Üresség mindenütt
Jó darabig képtelen vagyok hazamenni. Leülök a ház előtt egy padra. Ügyeket intézek, telefonálok. Csak ne kelljen belépnem a lakásba, ahol senki sem vár már.
Csak a kutya üres kosara.
Azóta lézengek. Hiszen ezt a kutyát nem is én akartam.
De akkor mitől lett egy Böbi alakú lyuk mégiscsak az életemben?
Tizenegy év alatt beépült az intimszférámba. Ott volt mellettem mindig, akkor is, ha nem láttam. És akkor is, ha külön voltunk, hisz tudtam, otthon vár, szenderegve, de a fülét az ajtóra élesítve: mikor érek már hozzá végre haza?
Végtelen óceán
Régen egy idősebb ismerősöm mondta: akkor jön el az igazi szabadság, amikor kirepültek a gyerekek, és meghalt a kutya.
Akkoriban irigykedve hallgattam ezt a mondatot. Kutyám még nem volt, a gyerekeim pedig, mint két matrica, örökké a nyakamban.
Most aztán tessék: itt állok a fene nagy szabadságomban.
És a fekete szemüvegemben. Ha kutyákat látok az utcán, akik vígan ügetnek a gazdáik mellett, csak a veszteséget érzékelem belőlük.
Most még így… holnap meg el kell engedni.
A gyászomban ugyanazt a módszert alkalmazom, mint korábban már kétszer. Tudom, egyben képtelen vagyok elviselni ekkora fájdalmat. Ledugaszolom, jó szorosan, és csak időnként eresztek ki a palackból egy kis mennyiséget.
Vajon meddig tart, amíg az ember apránként elcsöpögteti az óceánt?
