Felnőtt, de plüssállattal alszik! És akkor mi van?

–

Pár hónappal ezelőtt egy varsói játékboltban megpillantottam egy tökéletes plüssrókát. Imádom a rókákat, és ezzel nem vagyok egyedül a családban: a gyerekem is rajongó. Ennek ellenére elgondolkodtam, vajon örülne-e ennek a plüssfigurának. Hisz jogilag már lassan felnőtt, és a régi plüssöket már régen továbbajándékoztuk (kivéve azokat, amelyektől nem volt szívünk megválni, különös tekintettel a rongyos és kopott kis Tádéra, akinek többször is visszavarrtam a fejét, és akiért több száz kilométereket utaztunk vissza szálláshelyekre, ahol ottfelejtettük).

A következő gondolatom az volt: lehet, hogy igazából én vágyom erre a rókára? Csak nem merem felvállalni magam előtt sem ezt az érzést, mert gyerekesnek érzem?

Biztos, ami biztos, megvásároltam a plüsst. A lányom nagyon örült neki, és amikor tíz napig táborban volt, és be-betévedtem a szobájába, jól esett leülni kicsit az ágya szélére, és megölelgetni a rókát – helyette.

Úgy tűnik, a puha, selymes vagy legalábbis ismerős tapintású, kedves emlékeket ébresztő tárgyak iránti vonzalmunk nem kopik el soha. Születésünktől-halálunkig szomjazzuk az érintést, és ha épp nincs benne részünk, akkor is gondoskodunk valamiképp a pótlásáról.

De amíg egy kisgyerek esetében természetesnek vesszük, hogy mindenhová hurcolja magával a kedvenc plüssmackót, -nyulat, -egeret, „nyunyókát”, addig a felnőttek szőrös kabalái inkább az autó műszerfalán csücsülnek vagy a retikül mélyén. A hódolatot irántuk diszkrétebben fejezzük ki, esetleg szublimáljuk: plüsshuzat kerül a fotelre, szőrmebunda a testünkre, nagy, puha takaró az ágyunkra. 

„Mindegyik plüssállatnak története van”

De vannak, akik szerint semmi ciki nincs abban, ha plüssállatokkal vesszük körül magunkat felnőttként, illetve akár a hálótársaink is. Megkérdeztem a Facebook-oldalam, a Madame Fregoli olvasóit, mit gondolnak erről, és rengeteg üzenetet kaptam. Olyat senki sem írt, hogy játékmackóval és társaival aludni felnőtt korban kínos. (Ami persze nem jelenti azt, hogy senki sem gondolja így.) A válaszadók mind, egytől-egyig plüsshasználók, és emiatt kicsit sem érzik rosszul magukat (nyilván, különben nem tárták volna fel ezt a kötődésüket.)

Olyasmiket írtak, hogy:

„Meg sem számolom, hány van. Nem mindegy melyik van a kezem alatt, a fejemnél, a fejemen, a lábamnál. Szisztéma, kérem szépen! Mindegyiknek története van: ajándék, azért vettem mert, stb... Imádom őket.” (Andi)

„Nemrég szedtem ki a szemétből a szomszéd gyerekek kidobott plüssállatait. Most itt lesnek a fotelben.” (Sára)      

„Párna helyett az újszülöttkori kis takaróm van a fejem alatt. (Azért néha kimosom). Mindjárt 49 leszek. Ciki, nem ciki, imádom. Ja, és ha utazom, jön velem.” (Petra)

„20 éve kaptam egy plüsskutyát, azzal alszom. 37 éves vagyok.” (Krisztina)

„Én egy plüss Snoopy-val alszom (meg egy textilpelussal). Mindjárt 40 éves vagyok.” (Réka)

„Most váltottam be a férjemnek a szupermarketben a pontokból egy plüsskutyát, mert nagyon szerette volna.” (Valéria)

Infantilis, aki plüssel alszik?      

Nem feltétlenül. Ha egy felnőtt egy szívének kedves figura után nyúl, akkor egy mélyen emberi, sokszor tudattalan igényt elégít ki. A reflex az önnyugtatásé, a fizikai közelség és az érzelmi biztonság iránti vágyé. A figura a kapcsolódás eszköze, és a világ zajától való elhatárolódásé.

Az érintés alapvető emberi szükséglet. A felnőttek, különösen azok, akik egyedül élnek vagy érzelmileg túlfeszített, digitális világban mozognak, gyakran szenvednek az intimitás hiányától – sokszor úgy, hogy nem is tudnak róla. Egy plüssállat ölelése nem helyettesíti a valódi emberi kapcsolatokat, de mégis fizikai kapaszkodó lehet: egy puha, biztonságos, állandó jelenlét. Az ölelés csökkenti a stresszhormonokat, segít az alvás előtti ellazulásban. Egy plüss pedig nem csupán puha játék, hanem egyfajta testi emléke az ölelésnek.

Milanovich Domi kollégám idézett korábbi cikkében egy 2017-es „izgalmas, bár reprezentatívnak nem nevezhető” kutatást. 2000 felnőttet kérdeztek meg a plüssökhöz való viszonyáról egy játékgyártó megbízásából, és a válaszadók több mint felének volt plüssállata: 56 százalékuk több mint két évtizede birtokolja ezt a tárgyat, 40 százalékuk pedig együtt is alszik vele.

Squishmallows és társaik

A plüssrajongó felnőttek igényeinek kielégítésére (és felkeltésére) törekszenek az élelmes játékgyártók világszerte. A Warmies melegíthető állatkái, a Jellycat puha nyuszijai, vagy a párnaszerű Moosh Moosh figurák – már nem csak gyerekeknek készülnek. Filákovity Radojka írja: „A Z generáció tagjai élen járnak a vásárlásban: az úgynevezett Squishmallows plüss – töredelmesen bevallom, nekem is van egy gyűrűsfarkú makim – vásárlóinak 65 százaléka 18 és 24 év közötti (…) A plüssjátékok felnőttek körében kialakuló nagy népszerűségét egyesek a közösségi médiának tulajdonítják, amelyen a nosztalgia és a cukiságkultusz aranykorát éli. Ám a válasz arra a kérdésre, hogy miért is vesz egy felnőtt magának plüssállatot, jóval összetettebb.”

A plüssmackó mint „átmeneti tárgy”

A pszichológiában „átmeneti tárgy” az, ami a gyereknek a szülő távollétében érzelmi biztonságot nyújt. Miért ne lehetne időnként nekünk, felnőtteknek is ilyen tárgyakra igényünk néha? 

Egy veszteség, egy trauma, egy stresszes időszak nyomán sokan újra „átmeneti tárgyak” után nyúlnak (és szerencsésebb egy plüssnyúlba kapaszkodni, mint a cigarettába vagy a borosüvegbe), és a plüssel alvás nem feltétlenül regresszió, hanem lehet egy rítus is, amely segít a megnyugvásban, elalvásban.

„A plüssök nemcsak gyerekeknél, hanem felnőtteknél is kiválóan alkalmasak a szorongásoldásra. Egy 2016-os vizsgálat eredményei szerint csoportterápia során a plüssállatok ölelgetése vigaszt nyújtott a résztvevőknek, de ami talán még ennél is fontosabb, segített nekik a földelésben: abban, hogy jelen tudjanak maradni a nehéz pillanatokban, és az önismereti munka közben stabilnak érezzék magukat. Más kutatások azt mutatták ki, hogy ha a gyerekkorra emlékeztető tárgyak közelében vagyunk, akkor mi magunk is egy kicsit megszelídülünk” – írja Milanovich Domi a már idézett cikkében. 

Jade Wu, a Duke Egyetem Orvosi Karának alvásszakértő-kutatója a New York Times cikkében mondta el, hogy várandóssága alatt elkezdett együtt aludni az idősebb gyermeke plüssaligátorával: ez segített neki megnyugodni élénk rémálmok után, és oldalt fekvés közben megtámasztotta növekvő hasát.

Tudományos megállapítások ide vagy oda, vannak, akik plüssel alszanak, de nem beszélnek róla – legfeljebb nevetve, zárójelesen, „tudom, ciki” felütéssel. Ez a szégyenérzet abból a belsővé tett társadalmi elvárásból fakad, hogy egy felnőttnek racionálisnak, fegyelmezettnek és érzelmileg függetlennek kell lennie. Csakhogy ez az elvárás gyakran szembemegy az emberi természet sokszínűségével.

Kurucz Adrienn