Szeretném hinni, hogy nem a meg sem született gyerekeink jövőjét lopják el éppen

–

Volt abban kockázat bőven, hogy fiatalon szültem – ezek közül sok be is igazolódott az évek során. De sikerrel vettünk minden akadályt, úgyhogy fel sem merült bennem, hogy ne akarnék még gyereket. Nyilván majd később, amikor ideálisabbak a körülmények, hát nem vagyok én a magam ellensége, de ahogy teltek az évek, egyre többször kaptam azon magam, hogy ha felmerül a kérdés, a válaszom inkább nem, mint igen.

Azt hittem, csak máshová került a fókusz. Hogy most inkább az egyetemre, aztán a munkámra koncentrálok, inkább hazaviszek két idős kutyát, legyen még pár boldog évük, meg hogy megdolgozom magamban, amit kell. Azonban később is hiába tűnt optimálisnak minden körülmény, bennem stabilan tartotta magát az érzés, hogy nem akarok több gyereket. 

Aztán jött néhány nehezebb év, és kiderült, hogy a gát nem bennem van – vagy legalábbis nem úgy, ahogy azt korábban gondoltam.

A probléma sokkal inkább az, hogy nem olyan partner volt mellettem, akire egy annyira érzékeny helyzetben, mint a gyerekvállalás, rá mertem volna magam bízni. Így inkább blokkoltam magamban a kérdést, és feladtam a családképet, amit tizenévesen elképzeltem.

Mostanra viszont rendbe tettem ezt is. Vannak persze nehezebb csomagok, amiket cipelek tovább, de soha nem voltam még annyira a helyemen, mint mostanában. Nem voltam még ennyire nyugodt, kiegyensúlyozott – a felmerülő nehézségek ellenére sem. Mondhatnám, hogy a helyzet ideális, feloldódott bennem a korábbi blokk, és a határozott nem helyét eleinte bizonytalanság, majd mintha egyre inkább egy magabiztos igen venné át.

Persze csak itt, bennem. Mert ha veszek egy mély levegőt, és kidugom a fejem ebből a gyöngyházfényű buborékból, amit sokéves munkával magam köré húztam, olyan kihívásokkal szembesülök, amikkel tíz évvel ezelőtt nem, vagy nem ilyen mértékben. Mert hiába voltam naiv és felkészületlen, amikor a gyerekemet vártam, az nem volt kérdés, hogy ha vajúdni kezdek – vagy bármi más történik –, lesz kórház, lesz szülészet és lesz orvos is, ahova mehetek, akik fogadnak majd. Nem kellett attól félnem, hogy csak ügyeleti időben, és csak bizonyos városokban szülhetek, meg hogy nincs elég férőhely, amikor egy-két évvel később intézménybe kerül a gyerekem – ahogy attól sem, hogy az ott dolgozókból is hiány lesz.

Mindez ráadásul nemcsak a teoretikus gyerekem első néhány évét érinti: a bőrünkön érezzük. Kihívások, amelyek már kicsit sem számítanak szélsőségesnek, teljesen megszokott részei lettek a valóságunknak.

És ha veszek egy mély levegőt, és kidugom a fejem a gyöngyházfényű buborékból, látom azt is, hogy nem vagyok egyedül. „Időtlen idők óta nem született olyan kevés gyerek Magyarországon, mint áprilisban” – olvasom a Telexen, azt meg én írtam meg nemrég, hogy mindezért a nőket hibáztatjuk, Magyarországon (na jó, és az USA-ban) pedig különösen erős ez a narratíva. Mert önmegvalósítanak, tanulnak, utaznak, karriert építenek – vagy egyszerűen csak lusták. Csupa-csupa olyan indok, amely kizárólag a nőn múlik, nincs rá hatással sem a partnere, sem a társadalom, sem pedig az állam.

Csakhogy – bár tény, hogy jóval több lehetőségük van a nőknek, mint korábban – ez aligha fedi a valóságot. Az UNFPA nagyon friss, 2025-ös, a világ népesedési helyzetéről szóló jelentése szerint az emberek többsége igenis szeretne gyereket, legtöbbjüknek mégsem lesz akkora családjuk, mint amekkorát elképzeltek. Ismerős érzések, ugye?

Hiába szeretnék sokan hinni – és ezzel hárítani a felelősséget –, a probléma legtöbbször egyáltalán nem a gyerekvállalás iránti vágy hiánya, sokkal inkább a lehetőségeké.

Nyugtalanít az egészségügy állapota, az oktatásé, meg hogy kurva nagy szerencse kell ahhoz, hogy akár csak egy lakást meg tudjak venni. Abban sem vagyok biztos, hogy amit ma családtámogatásként kapnék, elég lenne ahhoz, hogy pótolja az űrt, ha a fizetésem kiesik a közös kasszából. Persze nem kell – és nem is lehet – mindent egyszerre megoldani, de jó lenne látni, hogy legalább valamit sikerül.

„Nem épülnek a bölcsődék, amikre százmilliókat adott az Európai Unió” – akad meg a szemem alig néhány nappal később a 24.hu cikkén. Országszerte épülhettek volna bölcsődék a negyedmilliárd forintos vissza nem térítendő támogatásokból, amelyeket a semmiből alakult nonprofit cégek nyertek el, akik gyerekfelügyeletet, játszócsoportot és munkalehetőséget ígértek az intézmény jövőbeli dolgozóinak – meg segítséget az édesanyáknak, hogy visszaálljanak a munkába. A bölcsődék helyett viszont leállt építkezéseket és végrehajtás alatt álló vállalkozásokat talált a 24.hu.

Szeretném máshogy látni, szeretném azt hinni, hogy nem a meg sem született gyerekeink jövőjét lopják el éppen. Hogy van az a pont, ahol azt mondják majd, hogy köszönjük, nekünk ennyi elég – látszatintézkedések helyett pedig valós támogatást nyújtanak.

Mert biztos vagyok benne, hogy látják ők is, hogy a születésszám sosem látott „negatív siker”, hogy a babaváró sokkal többet dobott az ingatlanárakon, mint a gyerekvállalási kedven. 

De gyereket vállalni nemcsak a szülőknek felelősség, az állam számára ugyanannyira az. Olvasom, hogy 42 millió forint sérelemdíjat kap az a férfi, akinek terhes felesége és születendő gyereke tavaly meghalt a szegedi klinikán – ahova azért szállították őket, mert a közelebbi, szentesi kórházban évekkel ezelőtt megszűnt a szülészet. Még cseng a fülemben a „nincs tanár, nincs jövő” rigmusa, látom magam előtt a tüntető diákokat, a pedagógusokat, akik a kiállást választották a biztos megélhetés helyett. A beázott iskolák képét, meg a tanulókét, akik télikabátban ülik végig az órákat, mert az intézményben nincs fűtés. 

És ez csak a jéghegy csúcsa. Reggelig tudnék beszélni a szülészeti erőszakról, a nem neurotipikus gyerekek helyzetéről, a továbbtanulási lehetőségekről, arról, hogy a fizetetlen háztartási munka túlnyomó többségét még mindig a nők végzik, meg hogy a rugalmas munkaidő csak kevesek kiváltsága – pedig rengeteg család működését könnyítené meg. De ahhoz, hogy ezeken változtatni lehessen, előbb szükség lenne szülészetre, bölcsődésre, óvodára meg iskolára. Olyanokra, amik nemcsak megépülnek, de működnek is, akár több évtizeden át.

Addig pedig marad a bizonytalan igen vagy a magabiztos nem – meg a bátorság, bárhogy is döntünk végül.

Mózes Zsófi