A populista vezetők egyre kijjebb tolják a gátlástalanság határait

–

„Amikor egy társadalom krízisbe kerül, és vezetőt keres magának, a komplex személyiségek leértékelődnek. A krízis túlélő üzemmódba kapcsolja az agyat, és olyan mentális, testi-lelkiállapot jön létre, amiben a legegyszerűbb válaszok lesznek a legértékesebbek. Ilyenkor, ha egy politikusi üzenet megértéséhez magasabb szintű kognitív kapacitásra van szükség, az kiszelektálódik” – magyarázza Schell Gergely a populista vezetők globális sikeréről.

Kezdésként annyiban nincs könnyű dolgunk, hogy a populizmus meghatározása a kutatókat is próbára teszi. Ennek oka, hogy a populizmus rendkívül rugalmas, és sokoldalúan képes alkalmazkodni az adott ország, illetve párt politikai, kulturális, gazdasági, társadalmi környezetéhez. Bár ma inkább jobboldali kormányoknál találkozunk vele, kiválóan összekapcsolható baloldali berendezkedéssel is, emlékezetes 21. századi példa erre a venezuelai Hugo Chávez esete.

Mivel szakmai szinten széles körben hivatkozott Jan-Werner Müller, a Princetoni Egyetem politikai filozófusának és eszmetörténészének megközelítése, az ő nyomán mi is ezzel a három nagy ismertetőjeggyel írjuk le a populizmust:

1. Morálisan megkülönbözteti a „romlatlan népet” és a korrupt, rosszakaró, romlott elitet (ez utóbbi lehet a bankrendszer, politikus, háttérhatalom, Brüsszel, Nyugat stb.). Ez a határozott elitellenesség egyfelől azt okozza, hogy a populista vezetőknek – főleg hatalomra jutva – folyamatosan bizonygatniuk kell, hogy ők nem tartoznak az elithez. Másfelől további „ellenességekkel” összekapcsolódva határozza meg magát: migránsellenes, LMBTQ-ellenes, civilellenes stb.

2. Az általa képviselt „igazi” nép nem egyezik az ország állampolgárainak összességével. A populistának a jellemzően homogén „népet” meg kell kreálnia (hogy pontosan ki tartozik bele, milyen értékekkel és jellemzőkkel stb.), így a populizmus tulajdonképpen identitáspolitika is.

3. Elutasítja a pluralizmust, vagyis azt, hogy egy társadalomban többféle nézet, érdek, értékrend és társadalmi csoport is szabadon létezhet és kifejezheti magát, valamint részt vehet a politikai döntéshozatalban. (A pluralizmus a demokrácia egyik alapelve is, amely biztosítja, hogy ne egyetlen párt, ideológia vagy társadalmi csoport uralja a politikai rendszert.) A populizmus, mivel felruházza magát „A nép” kizárólagos képviseletével, elvitatja a többi, tőle független politikai szereplő legitimitását. És például idegen érdekek képviseletével vádolja meg őket. 

Ezek mellett a populizmus szembeszökő jellemzője a folyamatos válságkommunikáció – ennek pszichológiai következményeire hamarosan rá is térünk. Előtte viszont megvizsgáljuk azt a mentális teret, amely a populizmus ideális táptalaja lehet.

Ők és mi: a krízis idején születő csoportok

„Az egyéni identitásunk mindig a másikkal való viszonyban alakul ki, hasonlóságokat és különbségeket keresünk. Ez a társadalomban is így működik. Csakhogy,

amikor a társadalom próbálja magát meghatározni, a személyiségfejlődés olyan korai élményei is aktiválódnak, mint például a szeretet, a gyűlölet, a biztonság, a büntetés. 

A kollektív identitáskeresés során ezek domináns érzelmekké válhatnak, és könnyen átvehetik az irányítást, különösen akkor, amikor valamilyen trauma is jelen van vagy aktív. A traumát jellemzően krízisek kapcsolják be: háború, gazdasági összeomlás, kulturális vagy akár közigazgatási destabilizáció. Az aktivizálódó trauma hatására pedig beindul a regressziós folyamat, ami egy korábbi, adott esetben éretlenebb, reflektálatlanabb énállapotba való visszacsúszást jelent.”

Krízis idején összezár a csoport és a hasonlót kezdi el követni. A krízis miatt ráadásul ez az összezárás gyakran regresszióban történik, így nagyon erősen kettéhasítjuk a „mi” és az „ők” csoportjait. Hirtelen a saját nagyon pozitívan felértékelődik, a másik, az idegen pedig úgynevezett projekciós felületté válik, amire rá tudjuk vetíteni azt, ami rossz vagy ijesztő számunkra. Ez utóbbi az elembertelenítés, dehumanizáció kiindulópontja is, amikor a másikat például valamilyen rovarhoz vagy kóros folyamathoz hasonlítjuk. 

A populista vezető varázsa

A krízis idején összezáró csoportnak aztán nagy szüksége lesz egy közös ideálra, amely az egyéni ideálok helyébe lép. Itt tűnik fel a populista vezető, aki felajánlja az egyszerű, jól lemásolható célokat és víziókat. „A populisták egyik alcsoportját képezik a patológiás vezetők, akik jellemzően a kollektív regresszió pillanatában jelennek meg azzal az ígérettel, hogy ők majd elintézik a dolgokat. 

Olyanok vállalják ezt a szerepet, akik számára nem idegen, hogy idealizálják őket.

Kernberg úgy fogalmaz, hogy grandiózus, sebezhetetlen énképük van. Ez azzal jár, hogy magukban másokat leértékelnek, emellett irigyek és egyfajta paranoiditás jellemző rájuk. Ez egy nárcisztikus személyiségstruktúra – és direkt nem személyiségzavart mondok –, amely feljogosítva érzi magát arra, hogy ő intézze a közösség dolgait.”

Persze az, hogy egy politikus krízis idején emelkedik fel, nem jelenti automatikusan azt, hogy patológiás vezető. Ott van mondjuk Winston Churchill esete, aki hiába nyerte meg a briteknek a háborút, még 1945-ben leváltották a választásokon. Vele szemben elgondolkodtató például Donald Trump példája, aki kijelentette, hogy kizárólag akkor fogadja el legitimnek a választási eredményeket, amennyiben ő nyert – és jött a Capitolium ostroma.

„Kernberg az ilyen típusú vezetőt malignus nárcisztikusnak nevezi, amely egy jól leírt kórkép. 

Egy ilyen vezető egyre kijjebb tolja a határát annak, hogy mennyire mer nyilvánosan gátlástalanul viselkedni.

Először kisebb hazugságokkal kezdenek, aztán, egyre jobban megsértenek másokat (például látványosan megvárakoztatják a másikat), és láttunk olyat is, amikor az egyik vezető a másik fóbiájával él vissza, mint amikor a Merkellel találkozó Putyin beengedte a kutyát a terembe. Ezzel nem állítom, hogy az említett vezetők beleesnek Kernberg kategóriájába, nem is diagnosztizálnak távolról a pszichológusok, maguk a viselkedések azonban tartalmaznak egyfajta határsértést, szabályszegést. A diplomácia bonyult formáit kevésbé ismerő emberek számára vonzó lehet, ha valaki ezeket a nehezen elsajátítható szabályokat szándékosan megsérti.”

Ahogy azt Schell is kiemeli, nem minden populista malignus nárcisztikus, de Kernberg nem véletlenül beszél erről a típusról. A krízisben lévő társadalom és az ilyen vezető módszere ugyanis hasonlít abban, hogy önmagát idealizálja, másokat pedig leértékel, démonizál. „És ez az, amit a választók meglátnak, ez az a nyelv, amin nagyon ért a kórosan működő vezető.”

„Az ilyen vezető a saját csoportnak az összetartozás élményét és a biztonságérzetet ajánlja fel – és felajánlja az ellenséget is. Ezek mellett, ami szerintem nagyon fontos, hogy a felmentést is biztosítja.Tehát 

megenged agresszív viselkedésformákat, ami nagyon felszabadítóan tud hatni.

A populisták célcsoportja leggyakrabban a frusztrálódott középosztály és a leszakadóban lévő csoportok, a frusztrációt pedig könnyű agresszióba fordítani.”

Amikor valaki úgy érzi, hogy másokhoz képest kevesebbel rendelkezik, mint amit jogosnak vagy méltányosnak gondol (tehát nem objektíve szegény vagy hiányt szenved, hanem azt érzi, hogy másokhoz képest jogtalanul/méltatlanul hátrányban van), az könnyen nyitottá válhat egy külső ellenségképre. A populista pedig felmutatja azt a külső ellenséget, amin keresztül megélhető az áldozatiság, és be lehet mutatni az elszenvedett sérelmet és méltatlanságot.

A Don-kanyar és a gázkamrák 

Itt válik hangsúlyossá a korábban leírt trauma és regresszió szerepe.

„Finoman fogalmazva sem állíthatjuk, hogy sok kollektív traumánkat feldolgoztuk volna a magyar történelemből. Magyarul: szinte semennyire nem dolgoztuk fel őket – ennek következményeivel naponta találkozunk a pszichológiai rendelőkben. Itt beszélhetünk a zsidó származásról, vagy azoknak a leszármazottairól, akik a 20. század első felében ide-oda csapódtak a változó rendszerekben, és voltak nyilasok meg kommunisták is, vagy azokról, akik a mai napig nem tudják, hol a nagypapa a doni katasztrófa után. 

A magyar társadalomban rengetegen küzdenek a kimaradtság érzésével, azzal, hogy mások jártak jól helyettük. Ezek feldolgozására Magyarországon is kevés kísérlet történt, ráadásul ezek az áldozati csoportok (a kommunizmusé, a nyilasterroré stb,) nem érnek össze, erős szimbolikus falakkal elhatárolt atmoszférákat alkotnak. És a mai krízishelyzetekben a múlt minden érzelme, testi állapota, regressziója rámásolódik a jelenre, így az emberek tulajdonképpen újraélik ezt a »mi és ők« szembenállást. Az ilyen vezetők ennek tudnak az élére állni – láttuk most Romániában, hogy magyarok sírján randalírozó emberből lett populista vezető, majdnem elnök. 

Ez egy szándékos játék a múlt feldolgozatlan traumáival, és ott lehet sikeres, ahol hiányoznak a politikai, civil és társadalmi gesztusok, jóvátételek, terápiák.

A populisták érdeke az, hogy ne gyógyuljanak be a társadalmi és egyéni sebek.”

Az evolúciós örökségünk a populistákat támogatja

„Ez a neuropolitika kora” – jegyzi meg Schell, amikor arról beszélünk, milyen eszközökkel használja ki egy populista vezető az agyunk, az idegrendszerünk működését.

A populizmus jellemzője a folyamatos vészhelyzet kommunikálása, és az, hogy negatív érzelmek felhangosítására, növelésére építenek: ilyen a harag, a fenyegetettség, a félelem.

„A figyelmi orientációnk evolúciósan úgy állt be, hogy a veszély kulcsingereit gyorsabban és jelentősebbnek érzékelje, mint a biztonságosakat. Tehát ami úgy néz ki, mint egy kígyó, attól megijedünk, egy falevélre viszont szinte vakok vagyunk. Kritikus helyzetben megváltozik a látásunk, és aktivizálódik az idegrendszer üss, fuss vagy fagyj le funkciója – ehhez egyébként ma már azt is hozzáteszik, hogy hízelegj. Ezek miatt a negatív hírekkel és vészjelző ingerekkel könnyebb fenntartani a figyelmet, valamint a csoportkohéziót, hiszen ha veszély van, akkor szekértábort építünk és kifele lövünk.

Ebben a vészhelyzeti vagy a korábban tárgyalt krízises-traumás állapotban a gondolkodásunkat érintő kognitív funkcióink sem működnek ugyanúgy. 

Az egyszerű állításokat és érveket tudjuk megérteni, a bonyolult, árnyalt összefüggésektől túlterhelődünk, lefagyunk.”

Ráadásul a populisták által fenntartott folyamatos készültségi állapotban, az idegrendszerünk egyszerre kiélezett és fáradt, tehát duplán nehéz összetett gondolatokat, szempontokat feldolgoznunk.

Mit kezdjünk a populizmussal?

„Ha tudnánk, mit lehet csinálni, akkor csinálnánk. Kísérletezés zajlik, a populisták pedig jelenleg előrébb járnak, de ez ne szegje kedvünket, hogy az övéknél jobb világot akarjunk építeni” – véli Schell. Szerinte sokat segít, ha képesek vagyunk felismerni és értelmezni a saját érzéseinket, és beszélünk róluk. Segít, ha találkozunk a saját szorongásainkkal, haragunkkal, áldozatiságunkkal, sértettségünkkel, és nem automatikusan bűnbakot keresünk. Ha megértjük a saját helyünket a társadalomban, a politikai közösségben, a családban ahelyett, hogy egyszerű címkéket aggatunk mindenkire.

„Ki kell alakítanunk egyfajta bizonytalanság-tűrést, hogy bírjuk az ambivalenciát és a komplexitást.

Fel kell tudnunk ismerni a függőségi és idealizáló kapcsolatot a vezetéssel. És hát az egyik fő védekezés az önálló döntésképesség, amikor ellent tudunk mondani a közösségi nyomásnak.”

Sándor Anna