Milanovich Domi: Ellenszélben

–

Nem tudom, milyen ember vált volna belőlem, ha leszbikus nőként nem az Orbán-rendszerben telik az egész eddigi felnőttkorom: az egyetem elvégzésétől egészen mostanáig. Nem tudom, akkor is ott mozogna-e bennem ez a folytonos – és kimerítő – éberség, amellyel a környezeti veszélyeket szűröm; a körültekintés, amivel a szavaimat, a viselkedésemet, a cselekedeteimet monitorozom, hogy ne legyek támadható; és az extra felkészültség, hogy örökké bizonyítsam, méltó vagyok a figyelemre. De talán kár is ezen gondolkodni, mert nekem – és sokan másoknak is – ez a felnőttkor jutott. 

Nekem azt kell mindennap elhordoznom, hogy a célok nagy része, amik elérésében a húszas éveim közepén annyira magától értetődően hittem, mára, közel a negyvenhez, nemhogy nem valósult meg, hanem jogi szempontból minden rosszabb lett.

A szakot, amit elvégeztem, betiltották; az egyetemet, ahova jártam, elüldözték; az LMBTQ-közösséget, ahova tartozom, évek óta a legkülönfélébb módokon démonizálja és fosztja meg jogaitól a hatalom. 

Mára be kellett látnom, hogy az, amiben élek, nem egy fejlődéstörténet: nem fogjuk idővel meghaladni a homofóbiát és a transzfóbiát, mint múltszázadi, avítt nézeteket. Azok a világunk szerves részei ma is, a NER és más elnyomó rezsimek pedig bármikor készek bevetni, akár a véglegekig felerősíteni, a butaságig kicsavarni őket (ld. nemváltó óvodások tömegei), hogy a hatalmukat növeljék. 

Amikor lépten-nyomon megbélyegeznek, és ennyi mindent elvesznek tőled, mi marad neked? Az egyenes gerinced, a tartásod, a neved – egy erős vágy a feddhetetlenségre.

Az elmúlt másfél évtizedben, miközben az Orbán-rendszer egyre csak terjeszkedett és polipként nyújtotta ki csápjait az országra, én igyekeztem minden megtartott előadásomban, minden nyilatkozatomban, minden egyes cikkemben és szakmai döntésemben hitelesen képviselni az általam vallott értékeket. Erre törekedtem pszichológia szakos tanárként, a Budapest Pride szervezőjeként és sajtószóvivőjeként, a Magyar LMBT Szövetség projektvezetőjeként, a TASZ munkatársaként, majd 2019-től kezdve újságíróként is.   

De a sok éberség, körültekintés, extra felkészültség ellenére – vagy talán részben azért –, elkövettem egy jelentős hibát. És olyan időket élünk, amikor a hibák hatása, legyen maga a mulasztás kicsi vagy nagy, pillanatok alatt megsokszorozódhat. Nagyon rosszul mértem fel egy helyzetet, és ezzel annak a két közösségnek okoztam nehézséget, akik pedig a legtöbbet jelentették és jelentik nekem.

2015-ig voltam a Budapest Pride szervezője, ez a szerepvállalásom – ahogyan az LMBT Szövetséges és a TASZ-os munkám is – jól dokumentált, ismert vagy bárki számára megismerhető. Mindhárom tevékenységet a WMN impresszumában is feltüntettük, rendszeresen hivatkozom rájuk a cikkeimben, beszélek róluk podcastokban, műsorokban. Nemhogy rejtegetnivalóm nincs, kifejezetten büszke vagyok erre az életútra: az, hogy a civil szférában edződtem, és ennyit tanulhattam a benne dolgozóktól, a társadalmi ügyek iránt elkötelezett, a rendszerszintű folyamatokra hangolt, a sérülékeny csoportokkal még inkább szolidáris emberré, újságíróvá tett.

A Budapest Pride-ot működtető Szivárvány Misszió Alapítvány (SZMA) 2022 végén keresett fel azzal, hogy pénzügyi felügyelőbizottságot hoznak létre, amelybe felkérnek tagnak. Én ekkor már a WMN-nél dolgoztam, és úgy vállaltam el a felkérést, hogy nem szóltam a magazin vezetőségének.

Erre a mulasztásra mentségem nincs, ennek a hibának maximum kontextusa van.

Hogy akkor még csak szerzője voltam a WMN-nek. Hogy alábecsültem a dolog jelentőségét, nem értettem igazán, hogy ez nemcsak egy feladat, hanem egy tisztség. Hogy azt gondoltam, csak besegítek egy kicsit azzal, hogy évente egy meetingen megismerem az SZMA adott évre vonatkozó – egyébként elképesztő gondossággal és precizitással összeállított – közhasznúsági jelentését, amelyek 2011-ig visszamenőleg nyilvánosak a szervezet honlapján. Hogy ebben a három-négy hónapban, mióta a WMN főszerkesztője vagyok, ugyan bejelzett a mentális rendszerem, hogy a felügyelőbizottsági tagságról beszélnem kéne a menedzsmenttel, de annyi más intéznivalóm, munkám, magánéleti válságom volt, hogy elhessegettem ezeket a gondolatokat. 

A hibát elkövettem, és a hiba hatása kedd éjjel óta megsokszorozódni látszik. 

A Fidesz benyújtotta az eltakarítási törvényjavaslatot, amellyel minden eddiginél brutálisabb módokon igyekszik leteríteni, elsorvasztani a szabad sajtó és a független civil szervezetek képviselőit. Listázás, a külföldi támogatás 25-szörösének visszafizetése, a Btk-ból ismert, motozást is magában foglaló házkutatás – hogy csak párat említsek a tervezett szankciók közül. Arról pedig, hogy ki és miért sérti az ország szuverenitását, azaz kit vesznek jegyzékbe, egy teljesen átláthatatlan és szabályozatlan tematika alapján a Szuverenitásvédelmi Hivatal fog dönteni; ráadásul a törvényjavaslat alig tartalmaz érdemi jogorvoslati lehetőséget. 

A kilátásba helyezett következmények pedig nemcsak szervezeteket, hanem konkrét személyeket is érintenek. Vagyonnyilatkozat megtételére kötelezik, és kiemelt közszereplői státuszba teszik a listázott szervezetek vezető tisztségviselőit, alapítóit, valamint felügyelő-, ellenőrző bizottságának tagjait – azaz potenciális engem is. Amit, bár jogsértőnek tartok, vállalnék, hiszen semmi takargatnivalóm nincs. Az egész vagyonom egy szüleimtől kapott garzonból és egy tizenkét éves autóból áll; mégis egy kategóriába kerülnék NER-es politikusokkal, milliárdos oligarchákkal. 

Viszont nemcsak magánember vagyok, hanem a WMN főszerkesztője is. Egy olyan magaziné, amely bár teljes mértékig szolidáris a szabad sajtó képviselőivel és a független civilekkel, ő maga anno úgy döntött, nem indul pályázatokon.

A WMN tízéves története során soha nem kért és kapott sem állami, sem külföldi támogatást, így nem tud fogást találni rajta a hatalom. 

A kormány civilek és sajtómunkatársak ellen indított, putyini mintára űzött hadjáratában a felügyelőbizottsági tagságom jelentős támadási felületet nyitna a személyem ellen, és a főszerkesztői munkámon keresztül közvetve a WMN működése ellen is. Ez egy olyan kockázat, amit nem együtt vállaltunk a magazinnal, hiszen nem tájékoztattam őket, és amit, mivel a WMN vezetősége megerősített abban, hogy főszerkesztőként továbbra is számítanak rám, most minimalizálnunk kell, a kollégáim, a csapatom érdekében is.  

Ezért az eltakarítási törvénytervezet nyilvánosságra hozatalának napján a Szivárvány Misszió Alapítványnál betöltött felügyelőbizottsági tagságomról lemondtam. 

És miközben ezt leírom, hiába vagyok tisztában az észérvekkel, a gerincem beleropog. Gyávaság-e kimenekülni egy helyzetből, hogy az érdemi, fő tevékenységedben nagyobb hatást, ellenállást fejthess ki?

Lehet-e feddhetetlennek maradni egy olyan rendszerben, amelyben folyamatosan a sarkadban van a hatalom, és ahol szinte egyik napról a másikra változnak a törvények? Hogyan húzod ki magad, vagy maradsz egyáltalán talpon egy olyan országban, ahol ennyi minden ránt le a mocsokba? Vagy oké bukdácsolni, ha törekszünk arra, hogy felálljunk, és másokat is felsegítsünk? 

Nem tudom, milyen ember lennék, ha nem az Orbán-rendszerben telik az egész eddigi felnőttkorom, de nekem, és talán neked is, ez jutott. Az éberség, a körültekintés, az extra felkészültség nem tesz különösebben felszabadult vagy boldog emberré, de bizonyos szempontból jó újságíróvá, jó szerkesztővé igen. És ahol a figyelem kihagy, ott bejönnek a társak: ha szólunk nekik, párbeszédben vagyunk, összekapaszkodunk, és együtt keressük a megoldásokat. 

A WMN értékei pedig megalakulása óta tiszták. Hiszünk abban, hogy minden ember egyedi és érvényes. Hiszünk abban, hogy a nők fontosak, ugyanolyan jogok és esélyek illetik meg őket, mint a férfiakat. Hiszünk a demokráciában és jogállamiságban, az alapjogokat tiszteletben tartjuk. Elutasítjuk az erőszak minden formáját. Fontosnak tartjuk a tisztességes vitát, önreflektívek vagyunk, nem mindenhatóságra törekszünk, hanem fejlődésre.

És továbbra is, ahogy az elmúlt tíz évben: kiállunk a sérülékeny és kisebbségi csoportok, az LMBTQ-emberek mellett. 

A tudásunk, a szorgalmunk, a kreativitásunk, a szívünk-lelkünk benne van ebben a magazinban. De a WMN-t a ti figyelmetek tartja életben, és azon fogunk dolgozni, minden ellenszéllel szemben, hogy erre érdemesek legyünk.  

Milanovich Domi