Tanítsuk meg mesélni a gyerekeket, és sokkal jobban megy majd a suli (is)!

–

A történetmesélés kapcsán elsőre talán az olvasott mesékre, az írott szövegekre asszociálunk: pedig az emberrel egyidős az igény ennek szóbeli, spontán formájára. Őseink meséltek, amikor körbeülték a tüzet, amikor dolgoztak a fonóban vagy a mezőkön; történetek által adták át egymásnak a családok, közösségek emlékeit és múltját.

Az identitásunkat is könnyebb olykor összefoglalni történetekkel, mint egy-egy szóval. A történetmesélés tevékenysége már egészen kicsi korban elkezdődik: a nemzetközi szakirodalom kétéves kor körül határozza meg a megjelenését. Persze ekkor még nem bonyolult összetett mondatok, hanem egy-egy kifejezés, vagy mondat tömörít egy egész történetet – tudjuk meg dr. Murányi Sarolta nyelvésztől, akinek fő kutatási területe a narratív készség fejlődésének vizsgálata.

„Minden nyelvfejlődési fázis, amelynek óvodáskorig végbe kell mennie egy tipikus fejlődésű gyereknél, megágyaz a történetmesélés képességének. Utóbbi egyszerre igényel egyfajta pszichés, kognitív és nyelvi érettséget. Az óvodáskor több szempontból kiemelt időszak a narratív készség szempontjából, amely – ha minden jól megy – 6–7 éves korra éri el azt a szintet, hogy a gyerek már a szereplők motivációival és logikai összefüggésekkel is sűríti a történetet” – mondja a szakember.

Talán nem gondolnánk, de a történetmesélés szempontjából nem is a gazdag szókincs vagy a minél összetettebb mondatok megléte a fő kérdés: sokkal inkább a struktúra érzékelése és alkalmazása. Azaz hogy a gyerek tudja, mit jelent elkezdeni, felépíteni és befejezni egy történetet – miközben kifejezi annak linearitását is.

Vajon némább lett-e a világ az anyaméhből hallgatva?

Az események egymásutániságának megfelelő kifejezése nem az óvodáskori meseolvasás során alakul ki: már kisbabakorban fontos szerepe van annak, ha az anya és az apa kommentálja a napi történéseket. „A gyerekek észrevétlenül tanulják meg a narratív struktúrát, és vele a linearitást is, olyan egyszerű napi működésből, mint amikor hangosan narráljuk számukra, hová megyünk, milyen ruhadarabot húzunk fel, mi zajlik éppen, és melyik eseménynek mi lesz a következménye. Ez megalapozza a képességet, hogy később majd maguk is könnyen elmeséljenek akár egy fiktív történetet” – mondja Murányi Sarolta.

Sokat hallott igazság, hogy a beszéd- és nyelvfejlődés már az anyaméhben megkezdődik. Érdekes kérdés azonban, hogy a megváltozott életmód vagy munkarend miként hathat a magzat ezen élményeire. Amikor a szakembert arról kérdezem, hogyan befolyásolhatja a rendszeres home office, az egyedüli munka és a folyamatos írásbeli kommunikáció nyomán kialakuló csendesebb környezet az anyaméhben növekvő baba nyelvi fejlődését, eshetőségekről beszél: „Kijelenteni semmit nem tudunk ezzel kapcsolatban. A magzat szerezhet kevesebb tapasztalatot a hangzó nyelvről egy ilyen környezetben, viszont ez nem feltétlenül jelenti, hogy nem kap elég impulzust a későbbi nyelvi készségek kialakulásához”.

Azt biztosan tudjuk, hogy az anyaméhben a gyerekek már tanulják az anyanyelvük intonációját, dallamát, illetve megismerik a sokat hallott hangokat. A jövő majd megmutatja, hogy nagyobb figyelmet kell-e fordítani a várandósság idejét célzó nyelvészeti vizsgálatokra, vagy a pszichológusok által sokat emlegetett elszigetelődésnek nincs hatása a magzati anyanyelv-elsajátításra.

Az írás-és olvasástanulásra is hatással van a narratív készség

A szakember hangsúlyozza: a magyar óvodai rendszerben alapvetően tág teret kap az anyanyelvi nevelés. Fontos szereppel bír a nyelvi készségek fejlődése szempontjából a rendszeres meseolvasás, a történetek megbeszélése. Főleg azoknak a gyerekeknél, akik kevésbé gazdag nyelvi környezetben élnek. Lényeges lenne ugyanakkor beemelni az óvodai nevelésbe is a történetmesélés gyakorlatát, hogy a gyerekek használják a narratív készségeiket. „Nyilván nem egyszerű helyet találni ennek a tevékenységnek a nagy létszámú óvodai csoportokban, azonban rengeteget hozzátehet azoknak a képességeknek a fejlődéséhez, amelyeket összefoglalva tulajdonképpen iskolaérettségnek nevezünk” – jegyzi meg Murányi Sarolta.

Ő egy kutatásában óvodáskorú gyerekeket vizsgált több éven át, és egyértelművé vált számára: a tipikus fejlődésű gyerekek csoportjában is hatalmas eltérések tapasztalhatóak ezen a téren. Számos nemzetközi vizsgálat támasztja alá, hogy a minél magasabb szintű narratív készség támogatja az írás- és olvasástanulást, a szövegértést, az instrukciók megértését, valamint a gyerek magabiztosságát a nyelvhasználatban. „A jótékony hatást tehát nemcsak a kisiskolás korra vonatkoztathatjuk. Olyan távlatokban is gondolkodhatunk, hogy ez a készség elengedhetetlen a későbbi iskolai sikerességhez. Persze, ha valaki nem tud ügyesen történetet mesélni óvodás korában, attól azért még teljesíthet jól az iskolában” – mondja a szakember.

A nyilvános megszólalást a szorongással kapcsoljuk össze

Az otthoni meseolvasás során érdemes hangsúlyt fektetni olyan apró mozzanatokra, amelyek indirekt módon támogatják a narratív készségek fejlődését – például, ha meseolvasás után kikérjük a gyerek véleményét, megkérdezzük, szerinte mi jelentette a bonyodalmat, hogyan oldódott meg a konfliktus, vagy mi lett a történet vége.

„Általános iskola alsó tagozatától jellemző, hogy a gyerekek már az ok-okozati viszonyok bemutatásával, a klasszikus történeti struktúrának megfelelő hosszabb fogalmazásokat írnak. Ez természetesen fontos gyakorlat, de nagyon jó lenne, ha a szóbeli történetmesélés – ami számunkra inkább az idegennyelv-tanulásból lehet ismerős – általánosságban is nagyobb szerepet kapna. Itthon az iskolai szóbeli megnyilvánulások jellemzően szorongást váltanak ki, teljesítményhelyzetet jelentenek. Nem véletlen, hogy sokan felnőttként kurzusokon igyekeznek elsajátítani a »storytelling« művészetét” – fejti ki dr. Murányi Sarolta.

A nemzetközi gyakorlatban a logopédiai tesztek fontos része a történetmesélés vizsgálata is. „Ezzel ugyan nem tudunk azonnal diagnózist felállítani, de biztosan kirajzolódik a szakember számára, hogy milyen irányban érdemes tovább vizsgálódni egy-egy gyereknél.”

Hasonló alapgondolatra épülnek a jelenleg rendkívül népszerű silent bookok, azaz csendes könyvek is. Ezeket sokszor interaktív módon lehet lapozni, alakítani, és az egészen kicsi gyerek is bekapcsolódhat a történetalkotásba. Ez a műfaj kiváló módszer lehet a nyelvi készségek támogatására, különösen napjainkban, amikor a gyerekek figyelmét interakció nélkül jóval nehezebb lekötni.

„Önmagában is csodálatos szórakozás egy szöveg nélküli mesekönyv, amely egyedül nézegetve is hasznos: a könyvlapozás bevezet a linearitás világába, a képek követése pedig segít az ok-okozati összefüggések feltérképezésében. A belső monológ is hozzájárul a nyelvi készségek fejlődéséhez – természetesen a megfelelő nyelvi ingerek mellett” – teszi hozzá a nyelvész. Kutatásai során gyakran tapasztalta, hogy amikor könyv formájában adta a képsorokat a gyerekek kezébe, így reagáltak: „De én még nem tudok olvasni.”

„A történetmesélés a legtöbb gyerek számára egyenlő az írott szóval. Jó lenne, ha kialakulna bennük az a szemlélet, hogy a szóban, akár fejből elmesélt történetek is ugyanolyan természetesek lehetnek” – hangsúlyozza dr. Murányi Sarolta.

A beszéd- és nyelvfejlődés nem áll meg 6–7 éves korban

Ahogyan a gyerekek pszichés érésében és mentális állapotában, úgy az anyanyelv-elsajátítás folyamatában is egyre többször kerül szóba a képernyő és az online tér szerepe. Ahhoz, hogy a valódi hatásokat lássuk, előre kellene utaznunk az időben – bezzegelni viszont felesleges. Inkább alkalmazkodni kell a világ alakulásához, és abból a lehető legtöbbet kihozni.

„Többféle véleménnyel találkozhatunk, és mindegyikben van igazság. Biztosan zajlik valamilyen változás, de valójában ez mindig is így volt a történelem során. Egy egyszerű példával élve: az évtizedekkel ezelőtt készült standardizált szókincsvizsgálatok ma már eltérő eredményeket mutathatnak, mert 

a különböző korosztályok nyelvhasználata megváltozott. Elképzelhető, hogy a beszélők hasonló mennyiségű szót használnak, csak éppen más kifejezéseket részesítenek előnyben” – részletezi a szakember.

Ahogy Murányi Sarolta mondja, szülőként érdemes arra koncentrálni, amibe valóban kapaszkodhatunk: például arra, hogy a felnőtt–gyerek interakció elengedhetetlen feltétele a beszéd és nyelvi készségek fejlődésének. „Az anyanyelv-elsajátítás alapja, hogy a szülő vagy gondozó beszél a gyerekhez. Az biztos, hogy ha a család tagjai elmesélik egymásnak, mi történt aznap, vagy ha a baba sok beszédet hall, akkor fejlődik a beszédkészség és vele együtt a nyelvi kompetencia – köztük a történetmesélés képessége is. A mai világban van képernyő, ezt el kell fogadni. Amellett, hogy igyekszünk mértéket tartani, érdemes abba fektetni az energiát, ami száz százalékosan hozzájárul a fejlődéshez: beszélgetni, szóban történeteket mesélni, és együtt olvasni”.

A szakember szerint fontos lenne azt is tudatosítani: még ha egy 5–7 éves gyerek jól fejezi is ki magát, ezután még nagyon sok lényeges nyelvi készséget fog elsajátítani. Ezért a későbbi életkorban sem kisebb jelentőségű az otthoni szóbeli interakció, mint egészen kicsi korban.

Széles-Horváth Anna