„Anyukám mindig azt mondta, én az ő abortuma vagyok” – Aranka küzdelmes története

–

Aranka Budapesten született 1969. decemberében. Az édesanyja a másik két gyerek mellé már nem tervezett többet, Aranka és az ikertestvére meglepetésként érkeztek, ráadásul idejekorán, a terhesség 22. hetében. Aranka mindössze 80 dekát nyomott. Az ikertestvére nem maradt életben, ő pedig az inkubátorban túladagolt oxigén miatt elvesztette a látását. 

Az osztálytársai voltak a családja

„Anyukám mindig azt mondta, én az ő abortuma vagyok. Így nevezett egész gyerekkoromban. Én már neki nem kellettem.” Aranka azt mondja, amikor az édesanyja 2013-ban elhunyt, az számára felszabadító erővel bírt.

„Még negyvenévesen is úgy kezelt, mint egy kisgyereket.”

Aranka keserves gyerekkort tudhat maga mögött. Az apja nem volt jelen az életükben, nehéz anyagi körülmények között éltek, sokat nélkülöztek. A vak gyerekek óvodájába azonban nagyon szeretett járni, mert végre hozzá hasonlók között lehetett, ott nem bántották vagy csúfolták. „Az általános iskolát pedig egyenesen imádtam, nekem az osztálytársaim voltak a családom. Hatalmas szeretettel gondolok rájuk vissza. Ha osztálytalálkozónk van, ott folytatjuk a beszélgetést, ahol előző alkalommal abbahagytuk. Van köztünk programozó, egyetemi diplomás, és zongoraművész is” – meséli büszkén. – „Az érettségije mindenkinek meglett.”

A Vakok Intézetében szeretett volna bentlakó lenni, de ezt az édesanyja nem engedte meg. „Pedig ott volt napi ötszöri étkezés, fűtés, és fürdeni is lehetett” – mondja.

Arankának gyógypedagógiai asszisztensi, illetve egy telefonközpont kezelői végzettsége van. Méltó munkát azonban úgy tapasztalja, szinte lehetetlen találni. „Nem kellünk mi, látássérültek szinte sehova.” Elkezdte a gyógymasszőri képzést is, de egy ízületi gyulladás miatt nem tudta folytatni. A legnagyobb bánata azonban az, hogy nem lehetett belőle orvos. „Kis korom óta arra készültem, hogy mentőorvos leszek. Nagyon vonzott benne a mások meggyógyítása, szerettem volna segíteni, megmenteni emberek életét. Ebben viszont most is ilyen vagyok: ha valakin lehet segíteni, azon segítek.” Aranka még egy egészségügyi szakközépiskolába is felvételizett, de onnan eltanácsolták a látássérültsége miatt.

Többen kihasználták a sérülékeny helyzetét

12 éves volt, amikor egy hozzá közelálló ember megerőszakolta.

A rettenetes helyzetet az is súlyosbította, hogy az édesanyja nem hitt neki. Hogy visszanyerje a lelki erejét, intenzíven sportolni kezdett, futott, atletizált. „Azért kezdtem el sportolni, mert azt reméltem, azzal legküzdhetek majd minden akadályt.” Kiváló eredményeket ért el nemzetközi paraversenyeken, magasugrásból a göteborgi világbajnokságon harmadik helyen végzett, futásban pedig országos csúcstartó lett. „Imádtam százon sprintelni. Én soha nem akartam senkit lehagyni, nem a verseny miatt sportoltam, hanem a közösségért.”

Az iskolából is futva ment haza mindennap. A busz útvonalát követte, hogy biztosan ne tévedjen el. Ebben az időben még hét százalékos látása volt.

„A többi vakhoz képest én remekül láttam. De a damilt, amit keresztbe kihúzott valaki, persze nem vettem észre. Hatalmasat estem, lezúztam a térdemet csontig, a tenyeremet, a karomat… Aki kifeszítette a madzagot, az még jól ki is röhögött.

Hazavánszorogtam valahogy, de már akkor is úgy voltam vele, nem baj, én akkor is futok. Most is ilyen vagyok: felállok, és megyek tovább.” Ezek után viszont már csak a futópályán mert kocogni. 

A sporttól a művészet felé

A sportéletnek aztán a házassága és a gyerekek érkezése vetett véget. Aranka férjhez ment, a párjával nagy családot terveztek. Nyolc közös gyerekük született, mielőtt elváltak volna. „Többször is megcsalt a férjem, többek között a volt legjobb barátnőmmel is, úgyhogy végül elhagytam.” Aranka jelenleg a szintén látássérült élettársával él együtt 2009 óta, egy közös kislányt nevelnek. 

Arankának művészi hajlama is van, szokott novellákat, verseket is írni, de mellette énekel és furulyázik is. Budai Ilonához járt népdalt tanulni. „Nagyon szerettem őt, sokáig nem is tudtam feldolgozni, hogy meghalt. Úgy éreztem, hogy a lelkem egy darabja szakadt ki” – meséli könnybe lábadt szemmel. „A népdalénekesek gyöngyszeme volt. És Késmárki-Krisch Gyuri bácsi! Nincs még egy olyan karmester, mint ő volt. Úgy tanította meg a vakokat énekelni, hogy az valami csoda. Elképesztő tehetsége volt mindkettejüknek.” Aranka most is tanul, a nyolcadik kerületi zeneiskolába jár furulyaórára.

Érdemi lehetőségek nélkül

Jó darabig egy gyárban dolgozott betanított munkásként, de ott olyan atrocitások érték, hogy eljött.

„Csak négy órában dolgoztatnak ott embereket, ami azt jelenti, hogy a minimálbérnek csak a felét kapjuk meg, amiből így nagyjából nyolcvanhatezer forintot kapunk kézhez havonta.”

Aranka azt tapasztalja, hogy a munkalehetőségek rettenetesen be vannak szűkülve a látássérültek számára. „Vagy dossziét hajogatsz egy gyárban, vagy mehetsz számítógépes adatrögzítőnek, illetve ott van még a call center.” Ő viszont olyan dolgot szeretne csinálni, aminek látszata van. „A gyógyítás lett volna a legjobb, csak hát azt nem lehet.” Azt fájlalja leginkább, hogy úgy érzi: a többségi társadalom számára nem egyértelmű, hogy a látássérültek a legtöbb dologban ugyanolyanok, mint a látók, és ezért nem is hagyják őket érvényesülni. „Miért nem engedik, hogy kipróbáljuk magunkat? Miért nem adnak lehetőséget? Ne csak a papírt hajtogattassák velünk! Azt is nehezményezem, hogy az államtól megkapják a cégek a támogatást, és két embert vesznek fel félállásban egy napra csak azért, hogy nekik több pénzük legyen. Nem azért, mert nekünk szeretnének segíteni!”

Gyakori megélése, hogy a gyárakban, ahová kizárólag a támogatás miatt veszik fel őket, hetekig nincsen munka, vagy ha van is feladat, akkor azt a megváltozott munkaképességű látók kapják meg. „Még próbát sem tesznek velünk, hogy meg tudjuk-e csinálni.” Emellett sok megaláztatásban is része van a kiszolgáltatott, sokszor beteg embereknek, meséli. „Ha például késik valaki, levonják az egész napi bérét. De gyakori az is, hogy üvöltenek vele.” 

Segít, ahol tud

Aranka évek óta Fedél Nélkült árusít Újbuda központ aluljárójában. „Nagyon szeretnek a vevőim, sok törzsvásárlóm van. Mindig mosolygok az emberekre. Jönnek hozzám, elpanaszolják a problémáikat, elmondják a jó dolgokat. Van, aki a gyászával jön hozzám, azt megölelem, próbálom megvigasztalni, amennyire csak tudom.

Vannak innen barátságaim. Nagyon aranyosak az emberek, igazán.”

A felnőtt gyerekeivel nem tartják a kapcsolatot, java részük külföldön él. „Nem férek bele az életükbe. Néha beszélünk telefonon, de élik a maguk életét. Ügyesek. Büszke vagyok rájuk. Mind járja a maga útját. Nem kérek tőlük segítséget. Nem erőszakolom magam rájuk.”

Fiala Borcsa