Cate Blanchett és Michael Fassbender együtt sem tudták megemelni a vérnyomásomat

–

George Woodhouse brit hírszerző ügynök szakmája krémjébe tartozik. Felesége szintén ügynök, ráadásul kollégák, egy csapatban dolgoznak. Van még másik három munkatársuk és a főnökük, akit Pierce Brosnan alakít, illetve egy pszichiáter, akinek az a dolga, hogy figyeljen a kémek mentális egészségére. Egy nap George azt a feladatot kapja, hogy derítse ki, ki lophatott el egy fontos szoftvert, amivel óriási pusztítást lehet okozni. A tettes biztosan a munkatársa, és a gyanúsítottak listáján a felesége neve is szerepel. Woodhouse nekiáll felgöngyölíteni az ügyet. Kém, úgyhogy nem hisz senkinek. Utálja a hazugságot, ő egy jó szakember. Megfigyeli a feleségét, teszteli és zsarolja a munkatársait. Jól végzi a munkáját. Rájön, hogy kuszábbak a szálak, mint gondolta. Kémkedik itt, horgászik ott, közben beszélget ezzel, azzal. Műholdat irányítgat. Rájön, hol a csavar a történetben. A munkatársai is be…

Na, jó, légyszi, ne kattints el! Ha kissé egyhangúnak, rezignáltnak és kuszának érezted a fenti leírást és vártad, mikor indul be végre a sztori, akkor már tudod, mit éreztem a Fekete táska nézése közben.

Ugyanis az egész film olyan, mintha Kautzky Armand szemkápráztatóan gyönyörű díszletben ülve, kellemes de monoton hangon mesélne el egy amúgy izgalmasnak tűnő történetet. Csak hiányoznak a hangsúlyok, az érzelmek, és nehezen követhető, hogy mi történik.

A kémek is csak emberek?

A Fekete táska nem egy Mission: Impossible (pedig ugyanaz a forgatókönyvírója: David Koepp). Nincs helikopterről száguldó vonat tetejére ugráló Tom Cruise, 20 percenként menetrendszerűen érkező akciójelenet, autós üldözés, robbantás (na jó, egy van a szolidabb fajtából), se tonnányi high tech kütyü.

Van viszont élére vasalt, rideg ábrázatú, szemüveges Michael Fassbender, titokzatos és arisztokratikus kisugárzású Cate Blanchett, és egy igen izgalmas kérdés: vajon a kémek is esendő emberek? Hogyan működhet egy házasság – ami, ugye, egy bizalmi kapcsolat – két olyan ember között, akiknek a szakmájuk, hogy hazudjanak és soha ne bízzanak senkiben?

Mi történik, ha az egyik félnek a másik után kell nyomoznia? Mit választanak: a kapcsolatukat vagy a haza érdekét? Ezeknek a kérdéseknek kapargatja a felszínét Soderbergh filmje – de sajnos nem ás mélyebbre.

120/80

Valahol a film közepénél azon kaptam magam, hogy azon mélázom, milyen szépen van bevilágítva az éppen futó jelenet, milyen kreatív az operatőri munka, és hogy Fassbendernek milyen mókásan áll a vastagkeretes szemüveg. Ez egyrészt dicséret – tényleg gyönyörű a film.

Másrészt viszont elég nagy baj: a Fekete táska egy thriller, de a 93 perc alatt egyszer sem emelte meg a vérnyomásom

(pedig velem nincs nehéz dolga egy filmnek, ha azt szeretné elérni, hogy izguljak). Félreértés ne essék: nem az akciót hiányoltam, teljesen rendben van, sőt, üdvözlendő, hogy egy kémfilm nem a folyamatos kergetőzésről, hanem a felek közötti viszonyokról szól. Ehhez viszont patikamérlegen mért forgatókönyv kell, ami ezesetben nem sikerült – a dialógusok inkább mesterkéltek, mint okosak vagy frappánsak.

Végig olyan érzésem volt, hogy nézőként csak robogok az események után, nincs idő se a karakterekkel jobban megismerkedni, se a szoftverrablós történet részleteit kibogozni. Amit a kémek közötti házasságról és a többi munkatárs viszonyairól mond a film, elég közhelyes, ahogy az indítékok is, azt pedig szinte lehetetlen követni, hol jár Fassbender a tégla felkutatásában. Nem nyomozunk vele, nem látjuk dilemmázni, de még arról is csak utólag értesülünk, hogy rájött valami fontosra, és csapdát állított – itt lenne az úgynevezett csavar, ugyebár.

Mindent utólag tudunk meg, amit jobb híján egy elsóhajtott „hát, jó”-val lehet csak tudomásul venni.

Mert még bőven az előző fordulatot próbáljuk felfejteni fejben, hogy akkor ki és mit akart, amikor már érkezik is a következő fejlemény – és sajnos nem az a baj, hogy lassú lenne a felfogásom.

Úgy-ahogy összeáll a végére a kép, de mivel nem voltam részese a játszmának, csak szaladtam az öreg faszi (elnézést) után, nem érintett meg a történtet. Láttam, de nem voltam benne. Mindenkit tíz lépés távolságból követtem, próbáltam felvenni a fonalat. És bár arról meggyőzött a film, hogy a Fassbender és Blanchett által amúgy kiválóan alakított kémek zseniálisak a szakmájukban, de egy izgalmas filmhez ennél több kell. 

A Fekete táska április 3-tól látható a mozikban.

Dián Dóri