–           

Allen és New York? Nem rossz

Az a helyzet, hogy ha Pierce Brosnan szerepel egy filmben, nekem tulajdonképpen mindegy, milyen a film, megér egy-két órát az életemből. Nem azért, mert akkora színész, és nem is azért, mert olyan szép ember (na, jó, ez azért tényleg nyom a latban), hanem, mert olyan filmcsillag, ami ma ritka, mint a fehér holló.

Mint Sean Connery vagy Cary Grant volt valaha: több mint egy halandó. Minden mozdulata, lépése és pillantása tökéletes, ő a férfias elegancia és stílus maga. És ha vele hirdetik a New York-i afférokat, természetesen ott a helyem.

Hab volt a tortán, hogy meglepetésre mindjárt egy Woody Allen-i világba csöppentünk, persze nem az eredetibe, hanem egy utánérzésbe, de mióta Allen elhagyta New Yorkot (csak rendezőként, nem magánemberként), és a róla alkotott kép is bepiszkolódott kissé – Cassavetes pedig rég nincs köztünk –, ezzel is jólesik vigasztalódni. Többek között miattuk lett New York egy mítosz, álmaink városa, de különösen az értelmiségé. Allen említése, vagy a filmjeire való utalás nélkül nem is lehet már New York-i filmet készíteni. Hamarosan fel is bukkan az egyik színésze (Wallace Shawn), épp csak azért, hogy ott legyen a képen – mi ez, ha nem főhajtás Woody Allen előtt? Vagy az, hogy – mint jóval később kiderül – a cselekmény kulcsfordulata is egy korábbi Woody Allen-filmből (a Hannah és nővéreiből) átemelt motívum?  

Ismerős az is, hogy a film egy irodalmi idézettel kezdődik, amivel aztán Lou Reedre utalnak, mindezt pedig egy középkorú férfihang tolmácsolja, miközben New York-i életképeket látunk. Tény, hogy ezek alapján a film még erősen ingadozik aközött, hogy nevetségesen sznob és modoros, vagy csak vállaltan elitista, és egy replika legyen. De míg ez a kérdés eldől, kiderül, hogy Brosnan nem is főszereplője, hanem csak mellékalakja az eseményeknek, a központi figura pedig egy Thomas nevű, huszonéves fiú (Callum Turner), aki 190 centis termetével és divatlapokba illő vonásaival is a csetlő-botló entellektüellt kelti életre. Ehhez elég neki egy vastag keretes szemüveg, néhány előnytelen ruhadarab, valamint egy-két tétova mozdulat, amit – brit lévén – Hugh Granttől láthatott. Természetesen szerelmes egy tüneményes lányba, aki csak barátnak tekinti; keresi a helyét az egyetem utáni „nagybetűs életben”, de kevés sikerrel; és olyan jó gyerek, hogy közben folyamatosan gyenge idegzetű anyjáért aggódik. Vagyis még mindig Woody Allen szelleme lebeg felettünk, viszont a dialógok feleannyira sem elmések.

Brosnan és Bridges? Mi bajunk lehet?

Aztán ahelyett, hogy Pierce Brosnan végre átvenné a stafétát, és megmutatná a fiát alakító Callum Turnernek, milyen is egy igazi férfi, egyszer csak Jeff Bridges megviselt alakja tűnik fel a színen. De ki az a hülye, aki nem örül egy ilyen váratlan fordulatnak?

Jeff Bridges talán még Pierce Brosnannél is nagyobb ajándék egy filmnek. Igazából innentől lett rá esély, hogy végül egy jó mozi kerekedik ki ebből.

Mert ha egy filmnek van egy olyan karizmatikus sztárja, mint Brosnan, és mellé egy olyan színészóriása, mint Bridges – olyan nagy baj már nem történhet.   

Elképesztő, hogy egy fél éve még azon keseregtem, mennyire megrágta az idő vasfoga az ő valaha volt szépségét (mert istenem, micsoda pasi volt!), és A préri uraiban milyen szikár, rozzant öregember lett (hozzá egy olyan beszédmodorral, amiből alig lehetett érteni egy szót is), most meg itt van őszen ugyan, de fiúsra nyírt frizurával, lomposan és toprongyosan, a régi sármjával. Ha Bridges a vásznon van, már könnyű élvezetet lelni egy filmben, még annak ellenére, hogy nem hallhatjuk a saját hangját. Ezt egyébként nem könnyű megbocsátani. A New York-i afférok tipikusan az a film, amit felirattal kellett volna forgalmazni, mert a közönsége képes olvasni, sőt, az élvezeti értékéhez elengedhetetlennek tartja az angol eredetit.  

A sztárparádé végül a Szex és New és Yorkból ismert Cythia Nixonnal (tessék, még egy emblematikus New York-i idézet), és Kate Beckinsale-lel lesz teljes. Nekik kevesebb szerep jut. Beckinsale azt a keveset is főleg annak szenteli, hogy szépségével kérkedjen. Talán gonosz megjegyzés, de úgy tűnik, még azzal is tisztában van, mennyi mimika engedélyezett egy kis orr mellé injekciózott botox-szal, vagyis mennyit mosolyoghat ahhoz, hogy a vonásai természetesnek tűnjenek. Meglepő egyébként, hogy időnként egy pár évvel idősebb Szabó Erika-hasonmásnak tűnik – és ha kizárólag a külsejével kapcsolatban emlegetjük, az azért van, mert az alakítása nem ébreszt gondolatokat.

És a film felfedezettjének járó díj...

Ahogy a cselekmény halad és bonyolódik, Callum Turnernek sikerül magáévá tennie a filmet. Bebizonyítja, hogy alkalmas főszereplőnek, és fel tud nőni a két nagyágyú (Brosnan és Bridges) mellé. A rendező, Marc Webb is fokozatosan találja meg a hangját, egyre jobban belakja a sztorit. Érdekes filmes: két sikeres Pókember-epizód után úgy tűnik, most már inkább értelmes filmeket szeretne készíteni. Előbb a nálunk is méltatott A tehetség című filmet, most meg ezt. Ahogy a forgatókönyvíró, Allan Loebnek is szerelemgyereke lehetett ez a projekt: mindenféle műfajú, de főleg egyszerű vígjátékok után nyúlt ehhez az értelmiségi közegbe helyezett emberi drámához.

Láthatóan minden alkotó örömét leli a filmben, ez sugárzik a vászonról.

Brosnannek és Bridgesnek jut még a végére egy-egy nagyjelenet, hogy színészileg is értelme legyen számukra a filmnek, nekünk meg az utolsó pillanatig tartogatnak meglepetést, érzelmi megrázkódtatást és megnyugvást is, ahogy egy rendes amerikai filmhez illik, minden körülmények között. Nem kell csalódnunk a prekoncepciónkban: Pierce Brosnan és Jeff Bridges önmagában garancia az értékes produkcióra, de itt még egy extrát is kaptunk melléjük.  

Gyárfás Dorka