Tématámogatás. Készült a Szépművészeti Múzeum támogatásával.

–

„A jelenkor összes műve hamis”

Ez a felirat fogadott az aulában. Ekkor már kicsit bizakodtam, hogy kedvemre való önkritikus kiállítást fogok látni. Szerencsére nem is tévedtem nagyot.

A kiállítóterem sötét volt, a vászonra vetített rövidfilm adta az egyetlen fényforrást. Fekete padló, fekete falak, minden-minden fekete, teljesen körbe ölelt a sötétség. Sokan voltunk, így leültünk a földre, nekitámaszkodva a falnak, és néztük a vetítést. Tökéletes a hatás. Üt. 

A prológus legvégén a következő kérdés hangzik el, megnyitva a kiállítást: „Akad valaki, aki azt hiszi, hogy megtalálta az egész emberiség közös lelki alapját? Hogyan is lehetne rendet teremteni a végtelen és alaktalan variációk káoszában, ami az ember?”

Az alkotó mégis erre tesz kísérletet – rendet tenni a káoszban – tizenhárom különböző rövidfilmmel.

Forrás: WMN

Milyen szemmel érdemes a kiállítást nézni?

Egy-egy konfliktus kapcsán felmerül bennem is, vajon hogyan lehet, hogy ugyanazt a nyelvet beszéljük, sokszor mégsem értjük meg egymást (még a szeretteinkkel sem).

Rosefeldttel egyetértve az én magyarázatom szerint ugyanaz a dolog mindenkinek mást jelenthet, aszerint, hogy honnan jön, mi a hitvallása és így tovább. Pusztán abból fakadóan, mert sokszínűek, különbözőek vagyunk, máshogy értelmezünk bizonyos dolgokat. Mégis így mindannyian, a különbözőségünkkel alkotjuk az emberi társadalmat. Hol ütközünk, hol együttműködünk.

Mesélnek a karakterek

Az alkotás tizenhárom filminstallációból áll, a társadalom legkülönbözőbb rétegeiből jelennek meg emberek. Élethelyzeteket láthatunk, 10-10 perces videóinstallációkban. Különböző korok mozgalmainak kiáltványai hangzanak el szövegmontázsokba gyúrva.

A kis füzet, amit a bejáratnál kaptunk, tartalmazza magyarul is a kiáltványokat. A film ugyanis nincs szinkronizálva, és felirat sincs rajta. A filozofikus kiáltványok angolul hangzanak el Cate Blanchett, Oscar-díjas filmszínésznő előadásában, sokszor a karakterekre igazított akcentussal. Mindegyik szerepet ő játssza el. Azt a tanácsot kapom, hogy ne ragaszkodjak a szöveghez, a színészi játékra figyeljek. Úgyhogy figyelek.

Precíz rendezés

A színésznő tizenkét különböző karakter bőrébe bújik: egyszer hajléktalan férfi, majd bróker, gyári munkásnő, cégvezető, részeg punk, tudós, gyászoló barát, bábkészítő művész, konzervatív, háztartásbeli édesanya,  koreográfus, tv-riporter, és végül tanárnő.

Egyszerűen bámulatos, amit csinál a vásznon. Tökéletes az átlényegülés.

Brókerként például egy hatalmas, nyitott irodában ül, előtte négy monitor, amin futnak a számok, komor, érces hangon a futurizmus kiáltványaiból idéz: „Nézzetek ránk, még nem vagyunk kimerültek! Szíveinkben semmi fáradtságot nem érzünk, mert a tűz, a gyűlölet, a sebesség táplálja őket!”

Ezen persze halkan felnevetek, mert tisztára olyan, mintha csak a karrierista közgázos barátaimat hallanám.

Jól ismerem a panellakások világát, mert mind ott nőttünk fel a barátaimmal. A gyári munkásnő jelenetében a falak ott repednek, ahol kell, ugyanott dudorodik ki a villanykábel otromba módon, ugyanaz a linóleum csikorog a szereplő lába alatt, mint amilyen nálunk is volt. Elönt a nosztalgia. 

Számomra mégis nagyon nyomasztó jelenet ez, hisz a sziszifuszi munkát – és egyben emberek millióinak életét – tökéletesen definiálja egy videóban. A gyári munkásnő ül a konyhában, majd elmegy dolgozni a szemétégetőbe. Egész nap egy kupacnyi szemetet pakol egy másik kupacba. Nem törődve azzal, hogy eltűnik-e a szemét. Ez a munkája, a pakolásért fizetik, nem azért, hogy gondolkodjon.  

Úgynevezett humor

Julian Rosefeldt alkotása nyomokban humort is tartalmaz a nyomasztó, szívszorító jelenetek között.

Amikor például híradósként tűnik fel a színésznő, és saját magával beszélget osztott képernyőn (ugyanis ő a bejelentkező riporter is), akkor nem bírtam magamban tartani a nevetést, és nemcsak én voltam így ezzel.Tökéletesen leveszi a színésznő a híradósok, riporterek manírjait.

Az utolsó sztoriban tanárnőként néz fel az íróasztala mögül, majd végigsétál a padok között. Aztán halkan, kedvesen és bátorítóan a diákjaihoz szól:

„Lopjatok bárhonnan, ami inspirál titeket vagy felkelti a fantáziátokat. Fogadjatok be régi filmeket, új filmeket, zenét, könyveket, festményeket (…) tavakat és tengereket, fényeket és árnyékokat. Viszont csak azt nyúljátok le, amik tényleg közel állnak hozzátok. Ha így tesztek, a művetek, bár lopott, hiteles lesz. A hitelesség felbecsülhetetlen, eredetiség nem létezik.”

Végül a táblára írja a következő idézetet Godard-tól:

„Nem az a fontos, hogy honnan veszel dolgokat, hanem az, hogy hogyan használod fel őket.”

Van-e közös lelki alapja az emberiségnek? Van.

Az egymásba nyíló termek falain egyik videóból tudunk a másikba ugrani.

Mindegyik film egy pontban találkozik, mindegyik filmben ugyanabban a pillanatban a színésznő abbahagyja amit csinál, és mereven a kamerába nézve, monoton hangon mondja el a kiáltvány egy részét.

Mindegyik filmben mindegyik szövegrészlet ugyanakkor kezdődik és ugyanannyi ideig tart – tökéletes az összhang a filmek között. Tökéletes kórust alkot mind a tizenkét szereplő. Amint véget ér a monológ, visszatérnek a szerepükhöz és folytatják azt, amit éppen csináltak.

A rendező megmutatja, milyen sokféle megoldási stratégia van az életre, hogy egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál. Mindannyian másképp látjuk a világot, mindannyian esendők vagyunk, ő maga is az, és ez teljesen rendjén van.

Szőcs Lilla

Képek: Julian Rosefeldt, Manifesto, 2015 © Julian Rosefeldt and VG Bild-Kunst, Bonn, 2018.