–

Először is: egy pillanatra sem bántam meg. Sokat tanultam magamról, lett egy barátom, kifejezetten jót tett az önértékelésemnek, megtapasztaltam, hogy a nem az valóban nemet jelent, hogy azt a nemet bármikor, bármilyen helyzetben ki lehet (és ki kell!) mondani, és megtapasztaltam azt is, hogy egyes férfiak bent felejtik az óvszert – akkor hagytam abba. Más férfiak pedig úriemberek. Minden helyzetben.

Soha nem féltem, a szabályok egyértelműek, nem voltak játszmák, és egyáltalán nem számított, hány éves vagyok.  

Ha azt kérdezed, miért volt erre szükségem, nem tudok válaszolni. Jólesett. Kíváncsi voltam. Arra gondoltam, kezembe veszem a saját szexualitásomat, és ahelyett, hogy egy-két kóbor numera után ácsingózó férjjel osztom meg az ágyam, keresek olyan társaságot, amelyik szex után nem a feleségéről sír, és nem magyarázkodik.

Ha azt kérdezed, miért nem inkább társkeresőn próbálkoztam, arra már tudok válaszolni. Nem keresek társat, de vágyom rá. Hiszek abban, hogy van olyan férfi, aki elég tökös hozzám. Másrészt, semmi kedvem az internetes ismerkedéshez, a hosszú szexchatekhez, a kínos próbálkozásokhoz, a kötelező körökhöz, a hazug profilokhoz, a cserbenhagyás utáni szégyenhez, vagy annak mérlegeléséhez, hogy vajon ma meddig jutunk. (Bár ezekről csak másoktól hallottam, soha nem regisztráltam.) 

Szóval, a swinger. 

Egy szeptemberi reggel beütöttem a keresőbe a varázsszót, és rögtön a második találatra le is csaptam. Egy klub oldalára jutottam, a jó helyesírással megírt bemutatkozó szöveg tetszett meg először. Kipattantam az ágyból, készítettem két bugyis-trikós képet, ez volt a belépő a második fordulóhoz. Nem sokkal később meg is érkezett a visszajelzés: a fotóimat köszönik, jöhet az online beszélgetés.  

Az interjú kifejezetten udvarias volt, és egyáltalán nem a szexről szólt. Bemutatkoztunk, kis énfeltárás, kis kérdezz-felelek, aztán meghallgattam a klub szabályait, végül felkerültem a levelezési listára. Semmi szégyenérzet, semmi kínlódás.  

Eljött a nagy nap.

A klub szabályai szerint igényes fehérnemű és tűsarkú a viselet. Ez a nők esetében a legkülönfélébb extrákat jelentette, igazi lélegzetelállító cuccokat, a pasik esetében pedig kisgatya volt papuccsal. Az a nő, aki nyitott más nők közeledésére is, csuklódíszt kapott. 

A klub voltaképp egy budai lakásból átalakított közösségi tér volt. A földszinten öltöző, catering, tánc- és beszélgetősarok volt, az emeleten pedig a búvóhelyek. Kívülről: lakóház egy csendes domboldalon. Belülről nem annyira csendes, bár a házszabályok szerint nem szabad hangoskodni, mert a szomszédok érzékenyek erre. 

Nyolcra mentem, egy csipkebody, neccharisnya, tűsarkú alkotta a szettemet, a szemüveget a fejemen hagytam. Gondoltam, szépség helyett a szexi, entellektüel kisugárzásra fókuszálok. Eleinte kicsit elárvultan támasztottam a könyöklőt, úgy láttam, én vagyok az egyetlen szingli nő, mindenki más párban érkezett, illetve volt még pár szabad férfi. A párok többnyire egymás társaságában maradtak, ez is meglepett. 

A fehérneműs létezést egy másodperc alatt meg lehetett szokni, bár a démonjaim szerint, ha sokáig állok egyedül: lecsökken az értékem. Annyira azonban nem voltam laza, hogy én szólítsak meg férfiakat. Úgyhogy inkább a párokat céloztam meg, velük kezdtem el beszélgetni. Hogy miről? Gyereknevelés, munka, gyerekkor, mérgező szülők, rendes szülők…

Majd körbe kérdeztem: ki mit kap a swingertől? Egy kifejezetten szép pasi azt mondta: neki önbizalmat ad, egy férj állítása szerint minden alkalommal újra meg újra beleszeret a feleségébe, egy pár arról mesélt, hogy a kezdetek kezdetén, harminc éve újsághirdetés útján kerestek szexpartnert, és elég macerás volt, mire alkalmas embert találtak. Egy másik házaspár elmondta: sosem vonnak be senkit, de az, hogy mások előtt csinálják, megfűszerezi az együttlétüket. 

Időnként eltűnt egy-egy pár, majd az egyik házaspár engem is arra biztatott: menjek fel az emeletre, ha igazán látni szeretném, milyen is egy ilyen rendezvény. Nézelődni szabad, van, aki csak ezért jön.

A szabályok szerint csakis az emeleten lehetett összebújni, az óvszerhasználat kötelező, ahogyan a törölköző leterítése és a zuhanyozás is. Felmentem. 

A szemem lassan szokott hozzá a sötéthez. A félhomályban nyitott szobákban, terekben szexeltek az emberek. Jellemzően ketten. Matracok és különféle flikflakkos fekhelyek, fotelok szolgálták ki az igényeket, ha valaki nem akarta, hogy megzavarják, elkerítette a játszóteret. Nézni szabad, de a bekapcsolódáshoz engedélyt kell kérni. Az elutasítást illik szó nélkül tudomásul venni, volt olyan nő, aki szex közben szállt ki, mert valamiért elment a kedve. Furcsálltam, hogy a párok itt sem tántorítottak egymás mellől, voltak, akik párcserét kezdeményeztek, de alapvetően, akik együtt érkeztek, azok együtt is maradtak.  

Az első döbbenetem az volt, hogy ez az egész kívülről nézve rettenetesen unalmas. Sem romantikus zene, sem extatikus állapot, sem pornós vadulás nem volt. Nyögés és sóhajok csupán. Két nőt többen körülálltak, ők aztán nevetve abbahagyták egymás kényeztetését, egy férfi akkor hozzájuk lépett, hármasban folytatták.

Egy pasi mellém ült, éreztem, hogy ittas már kicsit, elég egyértelműen közeledett, amit nehezen utasítottam vissza. Félúton előjött a szokásos aggályom: ha már engedtem neki egy kicsit, biztos csalódott lesz, ha nemet mondok, istenem, hogyan szabadulhatnék… De ott aztán nem volt senki, aki súgjon nekem, kimenekítsen a helyzetből, és a „ha hagyom magam, gyorsabban szabadulok” rutinom is tiltakozott. Egy dolgot tehettem, addig ismételtem a nemet, magamhoz képest határozottan, amíg dühösen felállt, és otthagyott. Hát, ő a swingerbunkó. Mert a nemet első szóra meg kell érteni és elfogadni. Írott szabály! Elképesztően fura érzés volt ilyen határozottan elutasítanom valakit.  

Amikor visszamentem a földszintre, mellém szegődött Tomi. Még nem tudtam, hogy Tominak hívják, félénk volt és udvarias. Megkérdezte. Igent mondtam. (Hiszen nem mehettem haza beavatatlanul!) 

Tomival tehát visszatértünk a vörös fényű emeletre, kerestünk egy alkalmas zugot, és nem sokat teketóriáztunk.

Nem zavart, hogy látnak, nem zavart, hogy nyílt a tér, nem zavart semmi. Kíváncsi voltam, tapasztalatot szerettem volna szerezni. Lelkesített az új helyzet.

Tomi – félénksége ellenére –, meglepően jó szerető volt, ha jól emlékszem, ekkor kérdeztem meg tőle, hogy hívják, és talán az életkorát is… harminchárom. 

Megtette a kötelességét. Majd kedvesen felsegített, lezuhanyoztunk, és lementünk enni valamit. Tomi karbantartó, és elképesztően jólnevelt. 

Ekkorra már lent táncoltak páran, nagyokat nevettek egy asztalnál, bátran ismerkedtek az emberek. Azt kérdezték, amire kíváncsiak voltak, és annyit árultak el magukról, amennyi komfortos.

Két pszichológussal, egy orvossal, két tanárral, egy marketingesekkel, egy modellel, egy élsportolóval, egy valóságshow-szereplővel találkoztam azon az estén. Megtudtam, hogy Spanyolországban orvosi mérőműszerek mérik a szexuális aktivitást, mivel ez ott az egészségkultúra része, és az ottani TB is támogatja az ezirányú törekvéseket. Ám, ha támogat, eredményeket is elvár… Vajon ez tényleg igaz lehet? „Igaz, hát, benne vagyok ebben a programban!”, mondta frissen szerzett orvos ismerősöm.

Kisvártatva Tomi ismét megkörnyékezett. Felmentünk. Akkor kapcsolódott hozzánk még valaki, akinek az arcát nem láttam a sötétben, de nagyon udvarias volt. Elképesztően kidolgozott hasfala és határozottsága érdeklődővé tett. (F)elszabadultak az ösztönök. A bemutatkozás ezúttal is az aktus közben történt, azt hiszem, nevettem is rajta, olyan abszurd volt. Ekkor voltam először két pasival egyszerre. Azt hittem, ez lesz a rekordom. Hát nem. 

A két férfi becsületére legyen mondva, istennőnek éreztem magam.

Olyan játéktér nyílt ki számomra, amely elsősorban nem a fizikai hatásokkal, hanem önmagam számtalan variációjának megélésével hatott rám. Ez a későbbiekben is elementáris erőt adott: a szexuális szabadságot nem a több nővel vagy több férfival való szex jelentette, hanem az, hogy eme aktusok közben bármi és bármilyen lehettem.

A szexuális valóságomban kirobbant szerepeim belőlem származtak, (de honnan, te jó ég, és hol voltak idáig, és napközben hová bújnak vissza?) és ezerféle megélést eredményeztek. Lények, fények és árnyékok, nem kategóriák! Egészséges lelkületű, teljesen hétköznapi emberként olyan játéktérbe léphettem, amely a maga végtelenségével és szabadságával újabb és újabb világokat nyitott meg bennem.

Nos, az édes fiúk az összekapaszkodás után lelkesen keresték a szemüvegemet és a harisnyámat, lekísértek… rajongtak. (Ó, az a hasfal…!) Felöltöztem, eljöttem, és legalább nyolc kilométert gyalogoltam a langyos őszi szélben. Már jártak a hajnali villamosok. Minden olyan könnyűnek, élhetőnek tűnt. 

Többször visszatértem. Ott szerzett barátom hatékony mentornak bizonyult, egyre bátrabb és bevállalósabb lettem, bírtam a gyűrődést, és fürödtem az elismerésekben. Voltam részese párcserének, zsákmánya öt pasinak egyszerre, ölelkeztem nővel, bár ebben határozottan béna voltam, jártam vendégségben nyitott kapcsolatban élő párnál, és olykor-olykor rácsodálkoztam a méretekre, amelyek meglehetősen széles skálán mozogtak.

Mégis hogyan hagytam abba? Vagy inkább miért? 

Egy vasárnap reggel furcsa érzés motoszkált az agyamban. Valami nem volt komfortos. Semmi sem fájt, semmi sem viszketett, és mégis. Valami nem volt oké. Elő a Canestent. A döbbenetemet nem tudom leírni. Még most, másfél év után sincsenek rá szavaim. Valamelyik társam bennem felejtett egy óvszert. El kellett telnie egy kis időnek, mire felfogtam, hogy mi is az, amit éppen megpróbálok kitapogatni, majd keresgélni az emlékeim között is, hogy melyik pasi lehetett. Talán az, amelyik kis teszetoszaság után tétován kiszállt a közösségi elfoglaltságból. Andrásnak hívták. A bent felejtett óvszer kizökkentett a valóságból.  

Úgy éreztem magam, mintha valaki belehugyozott volna a homokozómba. Otromba, aljas, gyáva féreg támadásának éltem meg a helyzetet, ami ellen sehol, semmilyen formában nem tudtam tenni, aminek elszenvedője voltam, ami szabályokat és alapvető emberi normákat felrúgva megszégyenített, lealjasított, megalázott és száműzött a frissen felfedezett paradicsomomból. 

Hányingerem támadt. Mintha megerőszakoltak volna. Nem, nem a szubmisszív szex tett kiszolgáltatottá, hanem ez a nem vállalt tehetetlenség. Az, hogy abba, ami történt, nem volt beleszólásom.

Nagyon kellett fegyelmeznem magam, hogy ne magamat hibáztassam, ne azt mondogassam, amit most biztos te is mondogatsz: minek megy oda, aki nem bírja? Meg kellett győznöm magam, hogy ha olyan dologba kerülök, amelyhez nem adom a belegyezésemet, ami kárt okozhat nekem, vagy csak egyszerűen, a tudtomon kívül, mégis velem történik, és belőlem elutasítást, undort vagy fájdalmat vált ki, az nem az én hibám. Nem én idéztem elő, nem én akartam, kértem, és főképp nem „érdemeltem meg”!  

A nőgyógyász elviccelte a dolgot. Tájékoztatott, hogy a vaginámban még egy fogsort, egy gyöngysort és egyebeket is talált, fertőzés nyomát viszont nem.

A klubvezető pedig az e-mailemre azt válaszolta, mindenkinek a saját felelőssége, hogy mit kezd az óvszerrel. Érveltem, hogy ha az, hogy ne hangoskodjunk, benne van a házszabályban, akkor az óvszerhasználat jellemzően férfi attitűdjeit is szabályozni kellene. 

Kijózanító eset volt.

Így hát… nem mentem többet. De sokszor nyúlok vissza ehhez a kalandomhoz, erőforrásként használva, vagy csak üdvözölve a titkos énemet. Mikor a villamoson jólnevelten kapaszkodom, helyet adok az időseknek, rendezvényt vezetek, tárgyalásra készülök, nagyképű vagy frusztrált emberekkel szemben próbálok érvényt szerezni az igazamnak, amikor elmerülök az önsajnálatban, amikor a ráncaimat számolom a tükör előtt, vagy megveszem a századik fogyasztó csodaszert. Olyankor eszembe jut a bennem izzó, fickándozó, láthatatlan, de nagyon is valóságos, vibráló, titokzatos démon. A kedvenc démonom. Örülök, hogy megismerkedtünk. 

WMN szerkesztőség