Z. Kocsis Blanka: Anyu már nem menő – de mindenki tőle várja a megoldást

–

Bár nem éneklek népdalokat kamu díszmagyarban, és templomba is csak családi vagy baráti eseményekkor járok, a legtöbb besorolás szerint mégis beteljesítettem a női princípiumot: három pulya, családi adókedvezmény, főállású anyaság – meg amit csak akartok.
Az, hogy közben befontam párszor a szemöldökömet, és nem egyszer gondoltam azt, hogy ezt nem lehet kibírni, nem sokat számít, hiszen egy jó asszony mindent megbocsát, a szoknya meg amúgy is mindent eltakar. (Nem hordok szoknyát.)

Szülőség 1.0 – Egy hét free trial mindenkinek!

Nemrég megjártam a személyes poklomat: szombat délután ugyanis vendégségbe voltunk hivatalosak. A bájos – és népes – gyereksereg a helyi kiskamaszos játszóházban gyűlt össze, a párhuzamosan zajló hat (!) bulihoz tartozó néhány száz ember pedig a tér tágassága ellenére is pillanatok alatt elhasználta a levegőt.

Vagyis: intenzív emberszagban, masszív zajban, csatakosra izzadt, cukortól felpörgött, hangulatingadozásban profi kiskorúak társaságában töltöttem a délutánt. Mondanám, hogy élveztem, de a helyzet az, hogy a belső akkum semmi perc alatt lemerült, és észrevétlenül kezdtem feltérképezni a lehetséges menekülési útvonalakat.

Ekkor találkozott a tekintetem egy másik, hasonlóan kétségbeesett anyáéval, aki csak annyit mondott: „Ha tudtam volna, milyen a kistinikor, lehet, hogy már indulás előtt bedobom a törölközőt!”

És én pontosan tudtam, mire gondol.

Végül persze álltuk a sarat, és miközben a gyerekeink percenként akartak üdítőt, nachost, cukorkát, zsebkendőt, vizet, vigasztaló ölelést, díszkíséretet a mosdóhasználathoz, esetleg reality- vagy vibe checket, összeállítottuk a Kamaszok szülei 1.0 free trialt.

Mindenkinek ajánljuk kipróbálásra, mielőtt igent mond egy életre szóló elköteleződésre, amit úgy hívnak: gyerekvállalás.

Kihívások a próbahéten előfizetőknek

• Egy-két-három fő azonnali látogatása a fürdőszobában, valahányszor úgy érzed, hív a természet. Minden. Egyes. Alkalommal. Egy szimpla pisilés közben is legalább kétszer. Akkor is, ha azt hitted, tízéves korra elmúlik az ilyesmi. A PRO verzióban a kölkök nem mennek be a fürdőszobába, de az ajtó előtt úgy ölik egymást, hogy azt kívánod: bárcsak benn lennének.
• A lakásban szanaszét hagyott koszos poharak, kistányérok, zsebkendők és ismeretlen eredetű nedves foltok számának megsokszorozódása.
• Rollnizott vagy „elvesztett” szennyes ruhák felbukkanása a legváratlanabb helyeken. Néha az ágyneműbe rejtve, olykor a könyvespolcon a Révai-lexikonok mögött, esetleg az iskolai szekrényben felejtve. (Utóbbi valamiért mindig AZ a póló, ami nélkül a hétvége értelmezhetetlen.) Vagyis technikailag bárhol találhatsz büdös zoknit és enyhén nyirkos törölközőt – kivéve magát a szennyestartót.
• Pattanások és piperecuccok – és a kettő közötti, látszólag értelmetlen összefüggések. Ha azt hitted, a pattanásokat úgy lehet megelőzni, hogy nem eszel szemetet, ápolod a bőröd, és iszol elég vizet... hát, te hülye vagy. A háromféle arctisztító – amit senki nem használ, de ha nem vetted volna meg, meghalt volna valaki – szívás. Kozmetikus? Kizárt. Vagyis hol a pattanások, hol az arcápolás, hol egyik vagy másik hiánya miatt van hiszti. Szorozd meg a gyerekek számával. Az egyetlen fix tényező? Hogy a te hibád. Naná, hogy a tiéd.
• Csillapíthatatlan márkamánia. Dacára minden józan észnek – és a korábban képviselt kispolgári értékek mentén történő nevelésnek – a norma egyik pillanatról a másikra megszűnik normának lenni. Te kimész a divatból, vintige leszel, és a kortárs közeg olyan befolyásra tesz szert, hogy nemcsak te, de a szobád, a ruháid, a gondolataid is retrónak minősülnek. Ja, és ne vedd magadra. Ne legyél már nárci. LOL.
• A szemkontaktus teljes hiánya. Eddig fel sem tűnt, mennyit nyomkodod a telefonod. Most viszont – hogy nemcsak te csinálod – pontosan tudod, mennyire bosszantó és egészségtelen. Rászólnál? Persze, de nem lehet. Te vagy az a bizonyos rossz minta, ugye. 
• Kommunikációs nehézségek. A mindennapok egyfajta oroszrulettjévé válik minden interakció. Képzeld el, hogy van egy határsértő viselkedésre hajlamos főnököd, aki nem tud segítséget kérni, gyakran hiszi, hogy neki minden automatikusan jár, és random időpontokban válik idegbeteggé – bocsánat, idegessé. És te ennek ellenére, teljesen megmagyarázhatatlan módon annyira szereted, hogy megkéred: költözzön hozzád, hogy napi 24 órában kínozhasson, te pedig megpróbálj a kedvére tenni. Ilyesmi.

(Kis)kamaszt nevelni nehéz…

Már csak azért is, mert mire a gyerekből kistini lesz, már kevéssé nevelhető, addigra ugyanis már valamilyen. Mufurc vagy kedves, bújós vagy bunkó, hebrencs vagy kontrollmániás: személyisége van. Mindezek mellett gyakorlatilag egyfolytában tükröt tart a viselkedésével, és kiváló stratégiai érzékkel oda szúr, ahol a legjobban fáj. Ez pedig néha akkor is baromi rosszul tud esni, ha amúgy jogos.

Mert ha az embernek kamasz gyereke és friss nyugdíjas szülője van, akkor nemcsak az ellátási és gondoskodási, hanem a traumaláncban is könnyen találja magát szendvicspozícióban. A szülei úgy osztják, mintha még mindig nem tudna semmit az életről, a gyerekei meg úgy, mintha technikailag már rég halott lenne.

És ez bizonyos szempontból igaz is, hiszen nem ismerjük a „slay” zenekarokat, az aktuális trendeket, fogalmunk sincs, mi az a „rizz”, ahogy arról sem, hogy mitől „rizzes”, ami az. Nekünk a digitális nyelv- és eszközhasználat tanult készség, hiányoljuk az értékelhető minőségű híradót, és olyanokat tudunk mondani, hogy „régen minden jobb volt”, meg „amikor még húsz forint volt egy gombóc fagyi”.

Esetleg el tudjuk mesélni, hogy mit csináltunk és hol voltunk, amikor felszedték a vasfüggönyt – emlékeztetlek, hogy az ezer éve volt, és ma már történelem vizsgatétel –, mi volt az uzsonna, amikor meghalt Antall József, és hol buliztunk, amikor csatlakoztunk az Unióhoz. (Én például Keszthelyen egy színjátszó fesztiválon. Szimatszatyorral és stoppolva, persze titokban.)

Az agyamra megy – de neki se könnyű

Az ember negyven körül döbben rá először, hogy húsz évvel korábban azt gondolta azokról a középosztálybeli, kissé fényüket vesztett, folyton rohanó és állandóan bosszankodó-panaszkodó nőkről – amilyen ő maga is ebben a pillanatban –, hogy öregek.

Most meg azt érzi, hogy tele van élettel, mindenhol lehetőségek várják, és nem is érti, hogyan lett a fiatal, lelkes egyetemistából egyszer csak egy komplett állatkert teljes felelősséggel, de kevés hatalommal bíró vezetője. Ugyanakkor még jól emlékszik arra, mit gondolt egyszer régen. 

Én például tizenhárom évesen azt gondoltam, mindent jobban tudok a sok begyöpösödött, megkeseredett felnőttnél.

Elhittem, hogy nekem áll a zászló, és hogy bármit elérhetek. Elérhetnék – ha nem fognának vissza.

És persze meg akartam váltani a világot.

Szóval tettvágyam volt dögivel, veszélyérzetem viszont semmi, így csak az égieknek köszönhetem, hogy soha nem esett bajom.

Most meg itt állok, nézem a saját hegymagas kiskamaszomat a negyvenkettes lábával, a néha bújós kisóvodás, máskor szúrós sündisznó viselkedésével, és azon gondolkodom, mennyire nehéz lehet neki.

Nehéz lehet folyton nyomás alatt lenni, és elevickélni a rengeteg elvárás és feladat között.

Nehéz lehet 3D-ben kapcsolódni egy olyan világban, ahol minden képernyőkön zajlik.

Nehéz lehet rájönni, hogy nem vagy mindenható – ahogy a szüleid sem azok.

És ott a suli, a lányok, a fiúk, a divat, a politika, a klímaszorongás, a videós tartalmak, meg azok értékrendje, a válások, a szakítások, a meg nem élt és meg nem kapott lehetőségek, a kirekesztés és a valahová tartozás vágya, a formálódó test, a továbbtanulás, a hormongőz, az anyja, akivel finoman szólva sem könnyű az élet, a zene, amit nem értenek és nem értékelnek a felnőttek…

(Itt mondjuk megragadnám az alkalmat, hogy elmondjam: Kozsó, Balázs Klári és Tarkan újra menők a felsős sulis diszkóban.)

Én itt, a B oldalon már tudom, hogy az élet gyönyörű és kemény. Izgalmas és bukásokkal teli. Veszélyes és szerelmes, kibogarászhatatlan és kalandos.

Ahogy azt is tudom, hogy előbb-utóbb ez a kamasz is el fog esni. (Ha szerencséje van, akkor seggre esik, és nem pofára.)

És hibázni fog, és összetöri valaki szívet – ahogy az övét is összetörik majd.

Én meg szedhetem össze kiskanállal – ha hagyja.

Z. Kocsis Blanka