Feltépett sebek – Ezt gondolja a „világbajnok” járványkezelésről a sürgősségi betegápoló

–

Csak ültem, és folytak a könnyeim. Sírtam. Aztán jöttek az üzenetek.

„Ébren vagy, nézed?”

Néztem, de nem értettem. 

Az emlékeim súlya alatt összecsúszva morzsolgattam a zsebkendőmet, és a „régiekkel” csetelve beültünk egy időkapszulába, ami visszarepített minket a frontvonalba.

A kijelölt Covid-kórház sürgősségije borzalmas terhelés alatt állt a világjárvány harmadik, talán legnehezebb hulláma alatt. Emlékszem az első napok egyikére, amikor egymás után toltak be komplett családokat. Egyszer egy idős házaspárt hoztak be a mentők, a szüleimnél valamivel fiatalabbak voltak. A férfi tartotta magát, a nő elesettebbnek tűnt, de ez csak a látszat volt, valójában mindketten súlyos állapotban voltak.

Automatikusan közös vizsgálóba vittük be őket, aminek két végtelenül egyszerű oka volt: az egyik, hogy mindössze egy szabad vizsgáló állt rendelkezésre akkor, a másik: már az első pillanatban tudtuk, lehet, hogy pár óra múlva végleg el kell őket választanunk egymástól.

A vizsgálatok szerint a férfi tüdejét szinte teljesen „megette” a Covid, nem nagyon hagyott szabad légzőfelületet rajta, így egyéb opció híján a gépi lélegeztetést választottuk, és az intenzív osztályos elhelyezést valamelyik kijelölt részlegen, ahol még volt szabad gép.

A feleségénél is kezdődő tüdőgyulladást láttunk, de jobb állapotban volt, így őt a Covid-belgyógyászaton szándékoztuk elhelyezni.

Az orvos őszintén elmondta a házaspárnak, hogy nem maradhatnak együtt, el kell válniuk, mert a férfit intenzív osztályra kell helyezni mielőbb. A nő zokogott, a köhögéstől a szavait alig lehetett érteni. A férje kezét szorongatva elmondta, hogy a velük együtt élő lányuk a mentő után jött kocsival, és ebben a pillanatban biztos kint várakozik a kapuban, mert nagyon aggódik értük.

Mikor megtudtam a lánya nevét, leváltam a teamről, és kimentem a kerítéshez levegőzni. Tényleg ott volt az összetört, fiatal nő. Elmondtam neki, hogy a szülei bent vannak, vizsgálják őket, vigyázunk rájuk. Hazudtam neki…

Nem voltam feljogosítva arra, hogy tájékoztassam, így csak a szokásos sablonszöveget mondhattam el. Látta rajtam, hogy van itt még más is. Elkértem a telefonszámát, és videóhívással összekötöttem őt az édesanyjával, hogy legalább láthassák egymást még egyszer. Akkor még nem tudtam, hogy utoljára.

Az eljárásrend szerint elvettük, és leltárba helyeztük az összes értéküket: telefonjaikat, pénztárcáikat, mindent, hogy ne vesszen el semmi – ezáltal gyakorlatilag elvettük tőlük a szeretteikkel való kapcsolattartás minden lehetőségét.

Azután pár nap különbséggel meghaltak.

A Covid szétszakított egy családot, elvette egy fiatal lánytól a szüleit, a gyerekeitől a nagyszülőket: két értékes, kedves, tisztességes embert.

Ez volt az első történet, amely eszembe jutott a győzelmi videó, majd Kulja András felszakadó emlékei láttán. Sírtam. Sírtam, és megint átéltem azt az időszakot, amely miatt egy évig jártam pszichológushoz, és teljesen újra kellett építenem az életemet az elvesztett betegek és megélt fájdalmak emlékeiből felemelkedve. Sorra jöttek elő a pillanatok, a betegek arca, a félelmeik, az egymás kezét szorongató idős emberek, akik könyörögtek, hogy ne szakítsuk el őket egymástól, mert együtt biztonságban érzik magukat itt, az ismeretlenben.

Nem leszek képes elfelejteni ezeket az emlékeket

Ahogy azt sem, hogy 2020-ban, amikor elindult a Covid és elindult a „maradj otthon”-mozgalom, kiürült a kórház. Nem jöttek a betegek, pedig tudtuk, hogy a diabétesz, az epekő és más betegségek nem ismerik a „lockdown” fogalmát, nem tűnnek el. Mégsem jöttek a betegek, mindenki kerülte a kórházakat, mert hitték, hogy ott lapulnak a kórokozók. Néztük a híreket, Kína, majd Bergamo… Terveztünk, féltünk, és elképzelni nem tudtuk, milyen lesz az a pillanat, amikor minket is elér a világjárvány, amit 2020. március 11-én a WHO kihirdetett.

Pillanatok alatt átálltunk egy elképesztően újszerű, félelmetes üzemmódra, amelyet nem a szokásos, békebeli triage (osztályozó) rendszer stabilizált, hanem a naponta frissülő esetdefiníciók által meghatározott katasztrófa-triage rendszere: ki számít Covid-gyanúsnak.

Akkor még nem láttunk Covid-beteget, vagy láttunk, de nem tudtuk róla, hogy az, mert kínai állampolgárral vagy Kínában járó turistával kellett találkozni ahhoz, hogy valaki megfeleljen az első esetdefiníciók egyikének.

Nem tudtuk elképzelni, milyen lesz az első beteg. És milyen lesz az új eljárásrend szerint a halottellátás, ami olyan szintű terhet ró majd a második és harmadik hullám idején a fekvőbeteg-részlegeken dolgozó kollégákra, amit mi lent, a darálóban el sem tudtunk képzelni.

Olvasgatom a naplómat…

„A diszpécser rémülten nézett rám: »Ancsa, mind lázas és köhög!«

Hátranéztem az akváriumba, ahol sorban ülnek az elkülönített betegek. Innen lesz szép nyerni, gondoltam, majd hátramentem a fektetőbe. Még mindig tele volt. Kértem a műszakvezetőt, hogy kezdjen el osztályra helyezni betegeket, vagy hazaengedni, akit lehet, mert baj lesz. Egyre több a vizsgálatlan beteg, és csak egy forgatható vizsgálónk maradt, mert a sokktalanítóban épp ultrahangoznak egy infarktusgyanús beteget.

Mire visszaértem az előtérbe, már újabb négy mentő állt előttem, hordágyakon fekvő betegekkel. Kiszaladtam a mentőbejáróhoz, és lebénultam a látványtól. Mindenhol mentők álltak, ameddig csak el lehetett látni.”

Aztán:

„Felhívtam a kijelölt kórházban dolgozó régi kollégáimat.

– Helló, Ancsa vagyok, mi a pálya?

A triage-kolléga a sírás határán állt.

– Nem tudom hova tenni a betegeket! Mindenhonnan jönnek…”

Miután minket is kijelöltek, át kellett vennünk minden olyan beteget, akit Covid gyanúja miatt hoztak be. Az osztály szinte kibírhatatlan nyomás alatt állt egész nap. Vég nélkül érkeztek a Covid-gyanús esetek. 

A második hullám pusztító volt fizikailag és lelkileg is, de ahogy jött, úgy el is ment, karácsonykor némiképp csillapodott a forgalom a sürgősségi egységen, de fent a Covid-belgyógyászaton és az intenzíveken még folytak a küzdelmek.

Néztük a híreket, a napi Covid-közlönyt és a nemzetközi statisztikai adatokat, előrejelzéseket, kapaszkodtunk két kézzel az anyakórházba és mindenbe, amiben még hittünk.

A harmadik, erőnket teljesen felemésztő hullám alattomosan kúszott be pár nap alatt az életünkbe 2021. február elején. Szinte egy pillanat alatt teltünk meg, a mentők csak jöttek és jöttek, az utca végén sorban állva vártak a bejutásra. Először szembesültünk azzal a jelenséggel, amivel Bergamo találkozott egy évvel korábban: mindenhonnan fulladó, súlyos, kritikus állapotban levő betegek érkeztek. Kapcsolatban álltunk több belvárosi és más megyei kórházakkal is, ezekben ugyanez volt a helyzet. Az országot ellepte az új variáns, amit az első két hullámot alig-alig érzékelő, szerencsés emberek nem vettek komolyan. El kellett telni majdnem egy teljes hónapnak, hogy elhiggyék, nagyon nagy bajban vagyunk. A félelem, a pánik és a klinikai tünetek egyvelege ellen küzdöttünk, és mentettük azt, aki menthető volt.  

Amikor bejött az első oltás lehetősége, mi felvettük, mert fel kellett, és mert sokan akartuk: ez volt az egyetlen pajzsunk abban a helyzetben.

A második oltásom utáni napon egy fiatalembert hoztak be. Jó állapotúnak tűnt, helyzetét lazán kezelte: minek az oltás, fiatal vagyok, sportolok mindennap, voltam már náthás, túlélem, mondta.

Két héttel később tudtam meg, hogy meghalt. Sírtam, kiborultam, káromkodtam, vertem az asztal tehetetlen dühömben. Nem volt 40 éves, bassza meg! Hogy a francba történhetett ez meg?

Kevés szabadnapjaim egyikén lelkileg összetörve mentem sétálni a margitszigeti emlékhelyre, ahol végeláthatatlanul, egymás után sorakoztak a kövek az elhunytak sorszámaival és születési éveivel: 1956., 1987., 1977., 1942., 1936.

Nem válogatott a vírus, vitt, akit ért: fiatalt, időst, fiút, lányt, kismamát és magzatot, nagyszülőt, gyereket. Tehetetlennek éreztük magunkat, vert helyzetben voltunk és elképzelni sem tudtuk, mikor és miképp lesz ennek a pusztításnak vége.

Aztán ez a hullám is lecsengett. Az osztályokon persze még hónapokig folyt az életmentés és a küzdelem. Sokunkat elküldtek pihenni, de nem volt igazán jóízű a pihenés, mert szétzúzott lélekkel nem ment. Próbáltak segíteni, jelezték, hogy nem vagyunk egyedül, de annyira friss volt az emlék, hogy egyszerűen nem tudtunk lazítani.

A negyedik hullám az én osztályomat már nem érintette, de folyamatosan rettegtünk, hogy bevonnak minket is, végül megúsztuk. Noha az anyakórház szeretve óvott minket, mégis sokan kerestek más szakmát vagy nyugodtabb szakterületet.

Mi, Covid-veteránok leginkább a munkába temetkeztünk, és mentünk előre tovább fejnehéz állapotban, cipelve a sebeinket.

Nem sokkal később észleltem magamon a kiégés nyomasztó jeleit. Egyre rosszabb lett a helyzet, amit a poszttaraumás stressz csak fokozott, így nem volt más választásom, a saját érdekemben pszichológushoz mentem.

Évek teltek el azóta, felépültem, meggyógyítottam önmagam, vannak céljaim, élem az életemet. 

Túllendültem a Covidon. Azt hittem. Aztán 2025. január 26-án megláttam a videót, amelyben ünnepelték a győzelmet, ami nem győzelem volt igazából, hanem egy nemzet kollektív vesztesége és traumája.

Nem tudok mit mondani. Illene valamilyen tanulsággal szolgálni, egy jó zárógondolattal, de semmi magasztos nem jut eszembe. Talán csak annyi: szeressétek egymást, és emlékezzetek! 

Ancsa

WMN szerkesztőség