Szabó Anna Eszter: A hangos csámcsogásért miért nem szólnak be úgy, mint a nyilvános szoptatásért?!

–

Mindenki másképp csinálja

A minap azon gondolkodtam, hogy már alig követek olyan oldalakat, mint néhány ével ezelőtt. Önmagában az, ha valaki az anyaságról és a gyereknevelésről gyárt tartalmat, már nem igazán tud megérinteni, sőt kerek perec kimondom: nem érdekel. 

Már tudom, hogy nincs olyan recept, ami mindenkinek garantáltan beválik, és amióta ez a tantusz leesett, feladtam a keresgélést is.

Azt persze nem adtam fel, hogy napról napra egyre jobb akarjak lenni, de

már tudom, hogy egy válaszkészen nevelt, szoptatott, háborítatlanul szült gyerekkel épp úgy lehet probléma, mint egy tápszeres, külön altatott császárossal. 

Tudom, hogy van olyan anya, akinek igenis jólesik és jót tesz, ha szülés után már egy héttel kimozdul picit egyedül – legalább a közeli drogériáig –, és van, aki hosszú hónapokig, évekig küzd azzal, hogy távol merészkedjen a babájától. A helyzet pedig az, hogy mindkét irány teljesen érvényes. Tudom, milyen, amikor egy anya nem vagy alig tudja meghatározni magát a gyereke nélkül, és azt is, hogy milyen irtózatosan nehéz elindulni a saját magunkhoz vezető úton. 

Hat évvel ezelőtt, amikor először léptem át a WMN szerkesztőségének küszöbét, a kisebbik gyerekem még javában matricababa volt. Kendőben hordoztam, igény szerint szoptattam, össze voltunk nőve. Amikor épp nem a gyerekeimmel voltam elfoglalva, akkor azon ügyködtem, hogy minél inkább hulladékmentesen éljünk. Első ránézésre bizony azonnal rám sütötték az ősanya címkét, és tudom, hogy ezt sokan egyáltalán nem bóknak szánták. Szóval, ott voltam a szerkesztőségben a turis kertésznadrágomban, összevissza hajjal, karikás szemmel, méghozzá azért, hogy az akkor futó Nyomjad, anyukám! című műsorban beszéljek Senával a szoptatásról. 

A mi gonosz Hókuszpókunk

Mindig furcsállottam, milyen elkerekedett szemekkel tudnak rám nézni, amikor valamiről őszintén beszélek, mintha ez olyan óriási dolog lenne, közben pedig csak rá kellett jönnöm, hogy az én ingerküszöböm jóval magasabban lehet.

Nekem nem jelentett soha gondot kimondani, hogy milyen borzasztóan nehéz volt az első szülésem után magamra találni, hogy majdnem három hónapba került, mire összejött a szoptatás, hogy egyáltalán nem indultak be rögtön az anyai ösztöneim, és azt is igyekeztem mindig transzparensen kommunikálni, hogy egyáltalán nem itat át a hála érzése minden alkalommal, amikor a gyerekeim szemébe nézek.

Emiatt bélyegeztek már nyávogós, hülye picsának, akinek soha semmi nem jó, pedig én ezt úgy élem meg, hogy ugyanúgy beszélek a rosszról és a jóról mint az élet(ünk) természetes velejáróiról.

A szoptatástörténetünk a gyerekeimmel sem „csak játék és mese”, a mi gonosz Hókuszpókunk egy traumatikus szülés és az azt követő posztpartum depresszió volt.

Ezért, ha bárki kérdezett az anyatejes táplálásról, sosem tudtam annyival lerendezni, hogy igen, szoptatok, ennyit és ennyiszer. Hatalmas utat jártunk be, nagyjából minden szoptatási probléma felütötte nálunk a fejét, úgyhogy lépésről lépésre hárítottuk el az akadályokat.

Egy szó mint száz, bőven volt miről beszélgetnünk Senával az anyaságról szóló műsor szoptatásnak szentelt epizódjában. 

Vigyázat, cicik!

Volt szó a nehéz kezdetekről, a belerázódásról és persze szóba jött a nyilvános szoptatás kérdése is, amiről nekem határozottan az volt a véleményem, hogy akinek nem tetszik, nézzen máshová. 

Szerintem egy olyan világban, ahol alig ruhás nőkkel dekorálják ki a házak oldalait és a buszmegállókat, bele kell hogy férjen egy kisbaba megetetése – igen, bárhol bármikor. Nekem aztán senki nem tudja megmagyarázni, hogy a szoptatás a négy fal közé való.

Nap mint nap hallok-látok csámcsogva, tátott szájjal táplálkozó felnőtteket, olyanokat, akik a tenyerükbe prüszkölnek, majd megfogják a kapaszkodót a villamoson, akik a tömött metró kellős közepén pettingelnek, és férfiakat, akik a szerszámukat igazgatják jobbra-balra. Ezeket normalizáltuk, ezek miatt nem szólnánk senkinek, de egy kisbabáját szoptató anyára bármikor lecsaphatnak, hogy undorító, magamutogató, gusztustalan, önző.

Én magam mindegyiket megkaptam már, pedig – mivel kimondottan szégyellős vagyok – soha nem szoptattam nyilvános helyen úgy, hogy bárki láthatta volna a mellemet. Vagy hordozókendővel, vagy a felsőmmel, vagy valami sállal, de mindig el tudtam takarni magunkat annyira, hogy csak az láthatta, mi történik épp, aki nagyon figyelt. A műsorban arról is meséltem, hogy egyszer a dunabogdányi strandon azért szóltak rám, mert átlátszó volt a kendő, ami alatt a kisbabám épp szopizott. Hát, talán nem kellett volna addig nézni, amíg átlát rajta, de nyilván aki kötekedni akar, az meg is teszi. 

Persze bárki mondhatja, hogy ő aztán diszkréten szoptat és nyilván nehéz elhinni, hogy nyilvános helyen ez megvalósítható, úgyhogy fogtuk magunkat és stábostul, babástul kivonultunk a Széll Kálmán térre, hogy ott folytassuk tovább a beszélgetést, annyi csavarral, hogy én közben végig szoptattam. Ekkor már Sena is rácsodálkozott, hogy mennyire az égvilágon nem látszik semmi. Ott voltunk a tér kellős közepén, jöttek-mentek az emberek, sőt, én magam is, és mégis megoldható volt, hogy igény szerint szoptathassak.

Anyatejes palacsinta és a tuti recept

Miután megbeszéltük, hogy a cicik a társadalom szemében csak akkor félelmetesek, ha arra használják őket, amire ki lettek találva, vissza is tértünk a szerkesztőségbe, hogy megkoronázzuk a forgatást egy kis – nem az én tejemből készült – anyatejespalacsinta-kóstolással. Mindenki ódzkodva, gyanakodva méregette a konyhai eseményeket, én viszont cseppet sem undorodtam, hiszen, ha elfogadjuk egy másik állat, a tehén anyatejét, akkor miért pont az emberitől viszolyognék? A palacsinta ugyanolyan ízű volt, mint bármelyik, nem volt sem jobb, sem rosszabb.

Az egész anyatejes-szoptatásos undor pusztán a fejünkben van, nem önmagától gusztustalan, hanem attól, amit társítunk hozzá. Rajtunk múlik, undorító-e, vagy sem. 

A két gyerekemet összesen hét évig szoptattam, nagy kaland volt, de már réges-rég mögöttem van ez az időszak, egyre kevesebbet jut eszembe. Bármennyire riogattak, hogy sosem válnak majd le rólam, hogy sosem esznek majd rendesen, végül is most iskolában vannak, nagyok, egészségesek, és csodák csodája, de leváltak az anyatejről.

Időnként felidézik az emlékeiket, hogy jó érzés volt, meleg, puha és biztonságos. 

Érdemes belegondolni, mire sütjük rá, hogy undorító, hogy mit akarunk a négy fal közé szorítani csak azért, mert ahhoz vagyunk szokva, hogy a mell csak akkor lehet kint, ha az a male gaze igényeit akarja kielégíteni. Melegség, puhaság, biztonság, a kicsik számára ezt jelenti a szoptatás és a cumisüveges táplálás. És utóbbit senki nem szorítaná a négy fal közé, pedig épp úgy megszólják ezt a tábort is, csak épp más miatt. Lássuk be, nőként, anyaként legritkább esetben hozzuk az elvártakat. Valakit mindig sértünk, valakinek mindig kevés, vagy épp túl sok, amit vagy ahogyan csinálunk. Mindeközben csak azt felejtjük el, hogy a sok elv és nézet között összesen csak egyvalami biztos, hogy: bárki bármit mond, NINCS garantáltan tuti recept. Szóval, csak nyomjad, anyukám, ahogy bírod, aztán lesz, ami lesz. 

Szabó Anna Eszter