A kényelem ára: akkor is a magányban keresünk vigaszt, amikor a társaságban lelnénk örömet

–

Begubózva

Az eddigi egyik legátfogóbb riport jelent meg nemrég a magányról. A The Atlantic hosszú cikke tele van erős állításokkal, és grandiózus címet is kapott: Az antiszociális évszázad. Szerzője, Derek Thompson szimbolikus képpel indít: leírja, hogy az éttermek egy részében a bárpult, ahol korábban vendégek üldögéltek és beszélgettek egymással, valamint az ott dolgozókkal, ma sok helyen le van zárva, mert kell a hely az elviteles dobozoknak. Az emberek csak felkapkodják a papírzacskókat, és inkább hazamennek enni.   

Az amerikai Nemzeti Éttermi Szövetség szerint 2023-ban az összes éttermi forgalom 74 százaléka elvitelből és kiszállításból származott az USA-ban – ez még a Covid alatti 61 százalékhoz képest is magas szám. Ha az emberek be is ülnek valahova, azt is gyakran egyedül teszik: az elmúlt 20 évben 30 százalékkal csökkent azok aránya, akik az ismerőseikkel esznek-isznak. És míg a XX. század első felében a filmnézés, a moziba járás is szükségszerűen kollektív élmény volt, mára ez is otthoni szolgáltatássá vált. Egy átlagos amerikai felnőtt évente körülbelül 3 mozijegyet vásárol (ti hányszor juttok el vetítésekre?), hetente pedig közel 19 órát tölt a tévé előtt, ami nagyjából 8 filmnek (2-3 sorozatévadnak) felel meg. 

A szórakozást és az étkezést, korábban a társas együttlétekhez szorosabban kapcsolódó rituálékat, a modernitás nagyrészt az elvonultság, a magány élményévé változtatta.

A számokból ráadásul az is látszik, hogy az emberek átlagosan kevesebbszer tartanak vendégséget, hívnak át barátokat, és az elmúlt 20 évben összességében 32 százalékkal kevesebb időt fordítanak társasági eseményekre. 

A technológia felfalta a szabadidőnket?

Robert D. Putnam politológus szerint abban, hogy a világ egy része még inkább az individualizmus felé tolódott, a XX. században két technológiai újítás játszott komoly szerepet. Az autó, amelyet a század második felétől kezdve az amerikaiak arra használtak, hogy egyre távolabb költözzenek egymástól, és vissza tudjanak vonulni a saját udvarukba, házukba, privát tereikbe, magánéletükbe. A másik technológiai vívmány a televízió, amellyel kapcsolatban döbbenetes statisztikákat említ a cikk. 

Míg 1970-ben a hatodik osztályos gyerekek mindössze 6 százalékának volt tévéje a szobájában, addig ez az arány 1999-re 77 százalékra nőtt. Az 1990-es években a házaspárok már átlagosan négyszer annyi időt töltöttek tévézéssel, mint beszélgetéssel. Mára pedig megvalósulni látszik, amitől David Foster Wallace óva intett minket a Végtelen tréfa című kultregényében – bármikor megnézhetjük a kedvenc filmjeinket, sorozatainkat, ráadásul folyamatos dömpingben újabb és újabb kiváló alkotásokkal árasztanak el minket.

Hogyan tudunk önkontrollt gyakorolni, amikor körülöttünk minden túlfogyasztásra ösztönöz minket?

Gyengülő társas készségek

Bár a XX. század két ikonikus vívmánya, a gépkocsi és a tévé elindította az emberiséget a magány növekedéséhez vezető úton, drámai mértékű hatást természetesen az okostelefonok gyakorolnak ránk. Még azokra is, akik, mint ahogy én is, már felnőttként, nagyjából kialakult idegrendszerrel találkoztunk velük – hát még a gyerekekre, akiknek az agyi folyamatai, képességei most alapozódnak meg. A Digital Parenthood Initiative civil szervezet mérései szerint egy (amerikai) gyerek az ébrenléti ideje 30 százalékát mobilozással tölti – ez hétköznapokon körülbelül 270, hétvégéken 380 percet jelent. 

Persze, az is nyugtalanító, hogy mit csinálnak a gyerekek a telefonjukon (az internetbiztonságról, az online pornóról, a zaklatásokról mi is rendszeresen írunk), de az is aggasztó, hogy mi helyett mobiloznak. Egyre kevesebbet játszanak, bandáznak a kortársaikkal a szabadban, pedig ez tenné lehetővé, hogy kitapasztalják a képességeik határait, élőben szerezzenek jártasságot a konfliktuskezelésből, megtanuljanak tolerálni bizonyos mértékű fizikai diszkomfortot. Ehelyett a fél életüket egy eszközön keresztül élik le, és éljük le mi is, amely nagymértékben kivon minket a testünkből, a fizikai világból, és a barátság pszichológiáját is jelentősen átalakítja. 

Mindenki introvertált?

A meglehetősen borús, de kutatásokkal jócskán alátámasztott cikk egyik fontos állítása, hogy a társas szempontból alulfejlett gyermekkor nagyobb eséllyel vezet szociális nehézségekhez felnőttkorban. Tényleg azt látjuk, hogy kevesebb tere van a serdülőknél a szociális készségek offline elsajátításának: a 1990-es évek eleje óta közel 50 százalékkal csökkent azoknak a gyerekeknek az aránya, aki majdnem mindennap találkoznak a kortársaikkal a tanórákon kívül is. A legélesebb visszaesés 2010 után következett be. 

Valójában sokan érzik, fiatalok és idősebbek is, hogy egyre hamarabb túlterhelődnek, amikor másokkal töltenek időt. Ezt gyakran úgy fogalmazzák meg, hogy „introvertáltak”, és kvázi önjellemzéses módon egyre többen azonosulnak ezzel a címkével. (Én magam is egyre több embertől hallom ezt a környezetemben. És anélkül, hogy bárkinek az élményeit kétségbe akarnám vonni – pszichológiai szempontból kicsit olyan ez, mintha az intelligenciát önbevallás útján mérnénk.) Holott előfordulhat, hogy sokkal inkább rendszerszintű tényezőkről van szó. Irwin Altman pszichológus például azt mondja,

az okostelefonok miatt manapság egyre zsúfoltabb a magányunk, és egyre magányosabbak a társasági élményeink. Azok a határok ugyanis, amelyek korábban világosan elválasztották az egyedüllétet és a társakkal való létet, egyre inkább elmosódnak. 

Régen együtt lógtál a barátaiddal, aztán önmagadban elmélkedtél, ábrándoztál, olvastál. Ma egyrészt nem igazán tudunk töltődni, a szociális akkumulátorunk állandóan le van merülve a chatelés, videózás, tartalomfogyasztás miatt, másrészt az online világban való részvétel megadja azt az illúziót, hogy nem vagyunk egyedül. Emiatt

nem érezzük azt az ősi biológiai jelzést, azt a szomorúságot, hogy felálljunk a kanapéról, és emberek közé menjünk, aktivizáljuk magunkat, társaságot szervezzünk. Hajlamosak vagyunk napról napra, óráról órára a kényelmet, a tálcán nyújtott szórakozást választani. 

A cikkben építészek beszélnek arról, hogy az új lakóparkok tervezésekor ma már fontosabb szempont az, hogy minden szobában elférjen egy síkképernyős tévé a falon, mint az, hogy mennyire világosak a helyiségek. Részben az egyedüllétre építkezünk, és az otthonaink – átlagosan – egyre konfortosabbak lesznek. És egyre nehezebb elhagynunk őket. A jelenség pedig jócskán túlmutat a home office kérdésén, hiszen az életünk megannyi területére, a vásárlásainkra, az étkezésünkra, a sportolásunkra, a szórakozásunkra is kiterjed – ezeket egyre gyakrabban otthonról végezzük. Éppen ezért Patrick Sharkey, a Princeton szociológusa azt mondja, már csak a távmunkáról kéne beszélni, hanem valami sokkal totálisabbról: kialakulóban van egyfajta távélet.   

Elveszítettük a falut, groteszkké vált a politika

Azt is fontos látni, hogy a sok egyedül, otthon vagy a telefonunkkal töltött idő nemcsak egyénként hat ránk, hanem a társadalmainkat is átalakítja – nem éppen a javunkra. Ahhoz, hogy ezeket a folyamatokat megértsük, Marc. J. Dunkelman, a Brown Egyetem kutatója szerint először érdemes észrevennünk, hogy a technológia a nagyon közeli és a nagyon távoli kapcsolatainkat tette erősebbé. Egyrészt folyamatosan kapcsolatban vagyunk a szeretteinkkel, akár napi több üzenetet is váltunk egymással, amíg ki-ki suliban, munkában van. Másrészt rengeteg ismert színészt, művészt követhetünk online, egyfajta paraszociális kapcsolatot kialakítva velük, mintha valóban ismernénk őket. 

Dunkelman szerint a technológia, a modern élet valójában a társas hálózatunk középső gyűrűjében végzett súlyos pusztítást, abban, amit ő falunak nevez. Ide tartoznának a szomszédaink, a városunkban élő emberek, akiket ma már egyáltalán nem ismerünk. Viszont ez a középső gyűrű volna szerinte a társadalmi kohézió kulcsa. Mert

„a családok szeretetre, a törzsek pedig hűségre tanítanak minket. A falu tanítana meg a toleranciára.” Arra, hogy akkor is együtt tudjunk működni, ha nem értünk egyet. Hogy abban is lássuk az embert, aki nagyon mást gondol a világról, mint mi. 

Mivel azonban a politizálás is jórészt áthelyeződött az online térbe, a démonizálás is felerősödött. Amikor 2000-ben republikánus és demokrata párttagokat kértek meg arra, hogy egy 0–100-ig tartó szimpátiaskálán pontozzák a másik párt tagjait, a válaszadók 8 százaléka adott 0 pontot a másik párt tagjaira. 2020-ban ez az arány már 40 százalékra emelkedett, és gyanítom, idehaza is jelentős lenne, ha például fideszeseket és tiszásokat kérdeznénk meg. 

A magánytól a magányba menekülünk?

Pár éve én is írtam a WMN-en Nick Epley, a Chicagói Egyetem pszichológusa és kollégái fontos vizsgálatáról, akik arra kértek embereket, hogy a mindennapi ingázásuk során elegyedjenek szóba utastársaikkal a vonaton. Kiderült, előzetesen szinte mindenki alábecsülte, mekkora örömet fog jelenteni számára az idegenekkel való beszélgetés. „Az emberi élet alapvető paradoxona, hogy rendkívül szociálisak vagyunk, és minden szempontból jót tesz nekünk, amikor emberek között vagyunk, mégsem használjuk ki a kapcsolatteremtési lehetőségeket, vagy akár aktívan elutasítjuk őket, és ez szörnyű hiba” – mutatott rá a szakember.   

Egy másik vizsgálatban Seth Margolis és Sonja Lyubomirsky pszichológusok azt az instrukciót adták a résztvevőknek, hogy az egyik héten viselkedjenek introvertáltan, a másik héten pedig extrovertáltan. Az emberek az extrovertált hét végén több pozitív érzelemről számoltak be, az introvertálton több negatívról. A magány iránti preferenciánk más esetekben abból az aggodalomból fakad, hogy zavarni fogunk másokat, vagy elutasítanak minket. De a kutatások szerint a másik fél az esetek többségében pozitívabban fogadja a kapcsolatfelvételi törekvéseinket, mint azt előzetesen hisszük. A félelmünk viszont ahhoz vezet, hogy néha a saját érdekünkben sem vagyunk eléggé szociálisak. És akkor is a magányban keresünk vigaszt, amikor az emberi kapcsolatainkban találnánk örömet.  

Ellenállni a kényelem átkának

Derek Thompson újságíró a számos megszólaltatott szakértővel (akik közül én csak párat nevesítettem) folytatott beszélgetései alapján arra a következtetésre jut, hogy

a mai fogyasztói társadalom az introvertált viselkedésre optimalizált, és azt mélyíti el az emberekben is. Holott ha gyakrabban hagynánk el az otthonunkat, több idegennel beszélgetnénk, különféle közösségekhez tartoznánk, a kutatások szerint boldogabbak lennénk. 

Nagy kérdés lesz a jövőben, hogy le tudjuk-e győzni, legalább időnként, a kényelem átkát. 

Főleg, hogy a mesterséges intelligenciában, amelynek valós idejű társalgási beszédfunkciója is rohamosan fejlődik, egy olyan „társat” fogunk kapni, aki sosem kritizál, sosincs rossz napja, mindig érdeklődik irántunk, és sosem lesz olyan, hogy a saját életének történései annyira lekötnék, hogy ne figyelne ránk. Másodperceken belül reagálni fog az érzelmi szükségleteinkre, és elképesztő valóságos lesz. Mindezzel nem riadalmat szeretnék kelteni: de az biztos, hogy minden eddiginél nagyobb tudatosságra, önkontrollra lesz szükségünk ahhoz, hogy az offline kapcsolatainkba is kellő energiát fektessünk. 

Milanovich Domi