A Facebook-megosztások 75 százalékában úgy posztolnak emberek, hogy meg sem nyitják a linket

–

Őszinte leszek: az ismerőseim megosztásai kíváncsivá tettek, ha pedig az én írásomat osztotta meg valaki, általában hálás és büszke voltam. Fontosnak tartom, hogy ezeket az érzéseket megőrizzem. Ez a cikk nem arról fog szólni, hogy akkor senkiben sem kéne megbízni az online térben vagy alá kéne becsülni az olvasók aktivitásának jelentőségét.

Nem akarok túlságosan általánosítani sem – hiszen a megosztások 25 százalékát még így is kattintás előzi meg –, vagy keseregni, dühöngeni. Egyszerűen csak szeretném jobban megérteni, mi az, amiben élünk.

És ahogy más jelenségek kapcsán, most is inkább egyes mechanizmusok funkcióját, illetve a rendszerszintű tényezőket igyekszem górcső alá venni ahelyett, hogy bárkit „lustának” vagy „figyelmetlennek” bélyegeznék.

– Eredetileg így indult ez a cikk. Viszont nemrég olvastam Bede Márton írását a 444-en, amely arról szól, hogy Mark Zuckerberg nemcsak elkezdett barátkozni Donald Trumppal (szíve joga), hanem rögtön felszámolta a sokszínűséget, méltányosságot, befogadást elősegítő céges programokat a Metánál, és felfüggesztette a Facebook tényellenőrző programját is. Utóbbi hatékonyságán persze lehet vitatkozni, de mindezek a lépések azért aggasztó képet vetítenek a jövőre nézve. Legalábbis kérdésessé teszik, Zuckerbergnek és más tech-vezetőknek mennyire lesz érdekük, hogy a Facebookon, az Instán és a többi felületen zajló interakciók ne üresedjenek ki végképp.    

Irdatlan mennyiségű poszt

A Meta által kiadott URL Shares a valaha összeállított egyik legnagyobb adatbázis: több mint 35 millió, a Facebookon 2017 és 2020 között megosztott link szerepel benne. Shyam S. Sundar, a Pennsylvaniai Állami Egyetem professzora és munkatársai két fő területet vizsgáltak a kutatásuk során. 

Első lépésben 8000 URL-t csoportosítottak „politikai” és „nem politikai” kategóriákba, majd egy gépi tanulási algoritmust képeztek ki a politikai kulcsszavak azonosítására, amit aztán az egész adatállományon tudtak alkalmazni. Ezzel párhuzamosan azt is megnézték, hogy a – természetesen beazonosíthatatlan – felhasználók mely oldalakat követték a közösségi médiában, ami által a „nagyon liberálistól” a „semlegesen” át a „nagyon konzervatív” csoportokba sorolták őket. Így a kutatók elemezni tudták a különböző politikai beállítottságú emberek viselkedését, valamint azt, hogy milyen típusú tartalmakat hajlamosak a felhasználók kattintás nélkül megosztani. 

Felszínes feldolgozás

Sundar és kollégái a következő főbb eredményeket kapták: 

• a több mint 35 millió linket a megosztások 75 százalékában rá sem kattintottak a felhasználók, mielőtt a terjesztésükről döntöttek;

• ez még akkor is nagy arány, ha számolunk a fizetett trollok lehetőségével, vagy azzal, hogy az illető korábban már látta a tartalmat, és csak visszatért hozzá;

a kattintás nélküli megosztások tendenciája erősebb volt a politikai tartalmak esetében, és különösen azoknál a tartalmaknál, amelyek ideológiailag szélsőségesebbek voltak. Ez igaz volt mind a szélsőbalra, mind szélsőjobbra; 

• az adatbázisban szerepelt közel 3000 olyan URL is, amelyet egy harmadik fél tényellenőrzésnek vetett alá, és hamisként azonosított. Sajnos ezeket a tartalmakat is nagyobb valószínűséggel osztották meg az emberek kattintás nélkül;

• az álhírgyanús tartalmakra vezető linkek többsége konzervatív híroldalakról származott, így nem meglepő módon a konzervatívok ötször gyakrabban osztották meg őket kattintás nélkül, mint a liberálisok (77 vs. 14 százalék). 

Úgy tűnik tehát, hogy a szélsőséges politikai üzeneteket, illetve az álhíreket, összeesküvés-elméleteket hajlamosabbak kattintás nélkül megosztani a felhasználók. Mindez pedig az ilyen típusú tartalmak vírusszerű terjedéséhez vezethet, megnövelve annak is az esélyét, hogy mások lekattintják, vagy a népszerűségük miatt hitelesként észlelik őket.  

Homo credulus, a hiszékeny ember? 

Ez Forgács József és Roy F. Baumeister A hiszékenység szociálpszichológiája című kötetének egyik izgalmas fogalma. (Könyvük többi elemzése között ugyanakkor van, amelyik erősen kritizálható, de erről majd egy következő cikkben.) A szerzők a terminus kapcsán azt mutatják be, hogy a hiszékenység, amellyel napjainkban a populista vezetők megválasztását is gyakran magyarázzuk, valójában egy nagyon fontos emberi tulajdonságunk, amelynek alapját a bizalomra való képességünk adja. Másrészt az, hogy el tudunk fogadni egymástól szimbolikus információkat, tette lehetővé a kultúra létrehozását, fejlődését is. Az emberi társadalom valójában csak úgy tud működni, hogy megegyezünk a valóság nagyjából közös értelmezésében: például a bankjegyek értékében. Aztán hiperinfláció idején, amikor ez a konszenzusos fikció a gazdasággal együtt összeomlik, ezek ismét értéktelen papírdarabokká válnak. 

Az tehát, hogy hiszékenyek vagyunk, bizonyos szempontból nem hiba, hanem alapbeállítás. Az elménk arra van előhuzalozva, hogy mintázatokat, jelentést, ok-okozati kapcsolatokat keressen, így ezeket néha ott is megtaláljuk, ahol nem léteznek.

Hajlamosak vagyunk például alulértékelni a véletleneket, mintákat látunk a felhőkben, a tintapacákban, égi jeleket a babonákban, és még sorolhatnánk. A szerzők kiemelik a heurisztikák hatalmát is, azt, hogy a kognitív gazdaságosság jegyében mindaz, ami ismerős, szembeötlő, színes, könnyen elérhető, arra sokkal jobban felfigyelünk. Márpedig a közösségi média eleve a meggyőződéseinkhez illeszkedő tartalmakat kínál fel nekünk, ezek közül pedig kiugranak azok a hírek, amelyek szóhasználata, képi világa intenzívebb, kerüli az árnyaltságot, a komplexitást, a feltételes módot. 

Ráadásul a legtöbben túlértékeljük az ítélőképességünket, a hozzáértésünket is: egy sor különféle dolog kapcsán mutatták ki korábban az autóvezetéstől kezdve a fegyverhasználaton át az intelligenciáig, hogy úgy véljük, jobbak vagyunk benne, mint az átlag (ezt nevezik Lake Wobegon-hatásnak). De annyi ember hiszi ezt magáról (és a párjáról), hogy az matematikai képtelenség. 

Forgács és Baumeister hangsúlyozza az elfogadási torzítás jelentőségét is. Számos kutatás megerősítette ugyanis, hogy

a kapott információt először általában igaznak kódoljuk, annak későbbi megkérdőjelezése, elvetése mindig többletidőt és erőfeszítést igényel. Csakhogy napjaink ingerekkel elárasztott, gyors tempójú világában, nincs mindig kapacitásunk megtenni ezt a lépést. 

Figyelemváltás és a stressz

Shyam S. Sundar és kollégái vizsgálatának az volt az egyik legfontosabb tanulsága, hogy az esetek mintegy háromnegyed részében a megosztások előtt az emberek nem kattintanak, hanem felületes jelzések alapján hoznak döntést a tartalom terjesztéséről. Elolvassák a címet, az ajánlót, megnézik a címlapképet, a lájkok és a megosztások számát, és ezzel megelégszenek. Előfordulhat, hogy ennél mélyebb információfeldolgozásra nincs is energiájuk, így inkább félig vakon megbíznak a forrásban. 

Dr. Gloria Mark, a Kaliforniai Egyetem professzora beszélt arról az Amerikai Pszichológiai Társaság podcastjában, hogy világszerte mennyit csökkent az emberek figyelmi kapacitása.

Míg 2004-ben az átlagos figyelmi idő a méréseik szerint két és fél perc körül volt, addig 2012-ben 75 másodpercre, az utóbbi 5-6 évben pedig 47 másodpercre olvadt (a medián, azaz a mérések fele 40 másodperc volt). A kutató szerint ez azért is jelent problémát, mivel a gyakoribb figyelemváltások fokozott stresszel járnak,

ami mind a fiziológiai mutatókban (például vérnyomás), mind a szubjektív beszámolókban (hogyan érezzük magunkat) megjelenik. Ráadásul azokban az esetekben, amikor az embereknek gyakran kell váltogatni a figyelmüket, többet hibáznak. Ezt kimutatták orvosok, ápolók, pilóták esetében is. A teljesítményünk azért is romlik, mert minden egyes váltáskor van egy úgynevezett váltási költség, amit meg kell fizetnünk: némi extra időt, energiát vesz igénybe, amíg mentálisan újra felvesszük a fonalat. 

Megfontolandó tipp munkahelyeknek 

A sok váltogatáshoz az is hozzájárulhat, hogy a home office-ban egyrészt megszoktuk, hogy egyszerre legalább 3-4 csatornán keresztül kommunikálunk egymással, másrészt a legtöbben a gyors reakciónkkal jelezni igyekszünk, hogy itt vagyunk, dolgozunk, számíthatnak ránk. 

Ugyanakkor dr. Gloria Mark szerint fontos lenne, hogy újra megtanuljunk elmélyülten figyelni. Akár azáltal, hogy olvasással eddzük a koncentrációnkat. Vagy hogy szüneteket tartunk, újratöltjük az energiatartalékainkat, és nem hagyjuk, hogy elvigyen minket a munka lendülete. A szakértő szerint érdemes jobban ápolni az alvásra való képességünket is, hiszen amikor jelentős alvási deficittel éljük a mindennapjainkat (rendszeresen kevesebbet pihenünk, mint amit a szervezetünk igényelne), akkor még tovább szűkül a figyelmi időnk, és ilyenkor hajlamosabbak vagyunk könnyebb tevékenységeket végezni, és több időt tölteni a közösségi médiában, mint munkával. 

És bár az egyén számára kifejezetten előnyös lenne, ha néha elzárná magát a hírektől és az online jelenléttől, ez nem mindig lehetséges.

Mark és kollégái mérései szerint az emberek átlagosan 77-szer csekkolják az e-mailjeiket naponta.

Ugyanakkor, ha a cég meghatározna egy-két órányi csendes sávot a munkaidő alatt, amikor a dolgozók közmegegyezéses módon nem küldenek egymásnak üzeneteket, az segíthetne haladni az elmélyülést igénylő feladatokkal.   

A clickbait kora leáldozóban?

Shyam S. Sundar és csapata mindenesetre felveti tanulmánya végén, hogy a közösségimédia-platformok bevezethetnének egy kis „döccenőt” a megosztási folyamatba. Ahelyett, hogy három kattintással már meg is lehetne osztani egy tartalmat, a felület emlékeztethetné vagy megkérdezhetné a felhasználót, hogy megnyitotta-e, elolvasta-e a megosztani kívánt linket. Sőt, a posztokban is valamilyen jelzéssel láthatóvá lehetne tenni, hogy az illető rákattintott-e az adott tartalomra, mielőtt továbbította, vagy sem. Ez az információ – ami, lássuk be, a kommentszekcióban is jól jönne – talán tudatosabb közösségimédia-használatra ösztönözné az embereket. 

Természetesen nekünk, közösségimédia-felhasználóknak is érdemes lenne átgondolni, milyen online környezetben szeretnénk tölteni az időnk jelentős részét, és mit tudunk tenni azért, hogy az egymással folytatott beszélgetéseink érdemibbek legyenek – ebben persze személyes felelősségünk is van. Egyes szakértők már 2016-ban felhívták a figyelmet arra, hogy valójában már nem is a clickbait, hanem a sharebait (és a likebait) korát éljük. 

De hogyan fogunk komplex jelenségekről konstruktív módon vitázni, vagy egyáltalán szót érteni egymással, ha javarészt címekből, és pár soros ajánlókból tájékozódunk a világ történéseiről? És szükségünk van-e arra, hogy naponta ennyi történésről tudjunk? Ennek a rengeteg információnak óhatatlanul az a sorsa, hogy részben kiüresedjen, és csak a felszínét kapargassuk?

Vagy az énbemutatás vágya az, ami sok esetben erősebb bennünk a megosztások során, mint a mélyebb megértés igénye? Ha pedig szeretnénk többet tudni, és csak energiából van kevés, mit tehetünk, hogy fenntarthatóbb rendszerekben éljünk? 

Hiszem, hogy ha egyre többen és egyre gyakrabban gondolkodunk ezeken a kérdéseken, idővel lassíthatjuk, vagy akár meg is fordíthatjuk a fenti tendenciákat. 

Milanovich Domi