Hortobágyi pásztornőnek lenni kőkemény munka, de nagy szabadság is – Szalai Erzsébet története
Szalai Erzsébet gyerekkora óta pásztor: a bárányok között nőtt fel, nem csoda, hogy két fiát szintén a jószág és gazdaság szeretetében nevelte. A friss illatú zöld legelőn, gyapjas bárányok között, kemény munka árán, elköteleződésben az állatok iránt. És elvei olyannyira hatásosak voltak, hogy ma is hárman dolgoznak Kunmadarason: míg egyikük a földeket gondozza, másikuk a legelőt járja a juhsereggel, és egyvalaki mindig az otthoni jószágokat látja el, illetve ételt főz a munkásembereknek. Nehéz élet az övék, hiszen télen 150, nyáron 350 anyajuh és annak szaporulata függ tőlük. És ez nem csupán karácsonyi történet, hanem a valóság. Szalai Erzsébet mesélt Bereczki Szilviának.
–
A betlehemi pásztorok egyszerű, hétköznapi emberek voltak, mégis fontos szerepet kaptak Jézus születésének történetében. Ők képviselték az Ószövetség pásztorhagyományát: Ábrahám, Mózes, Izsák, Jákob és Dávid nyomdokain jártak. Jelenlétük élő kapcsolatot jelentett a múlt nagy alakjaival, különösen Dáviddal, a pásztorkirállyal, akitől Jézus származott.
A pásztorok a Jézus születése előtti és az utána következő időszakban azokat a bárányokat gondozták, amiket a jeruzsálemi templomi áldozatokhoz használtak, illetve olyan állatokat, amiket a közösség elfogyaszthatott. Ez különös jelentőséget ad Jézus születésének, hiszen ő maga Isten Báránya, egy újabb „áldozati bárány”, aki a keresztények hite szerint magára veszi a világ bűneit. De hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a pásztorok munkája és életformája nem csupán a karácsonyi történet része, és nem valamiféle múltbeli „bibliai hivatás”, hanem ma is élő és roppant fontos hagyomány.
Munkájuknak ma is fontos része a báránygondozás, hiszen sokuknak ez jelenti a biztos megélhetést. De ezen kívül sokkal összetettebb, egyszerre nehéz és szabadsággal teli életmód az övék – tudom meg a kunmadarasi Szalai Erzsébettől, aki gyerekkora óta pásztorként tevékenykedik a Hortobágyon.
Most, az ünnepi időszakban olyannyira elfoglalt, hogy csak telefonon tudunk beszélni.
Ellenek a juhok, ilyenkor nincs megállás a tanyán, részletezi, és elmondja, a fiaival közösen ebben az időszakban óránként az anyaállatok mellett vannak, figyelik és gondozzák őket, hogy egészséges bárányokat hozhassanak világra.
Hiába van karácsony, náluk az ünnep is munkával teli: noha megfőzik az ünnepi ételeket, és még sütemények is kerülnek az asztalra, azért az állatok az elsők, ebben az időszakban gyakrabban járják az istállót, mint máskor.
Miközben mesél, megelevenedik előttem a betlehem, szinte látom a kis Jézust a jászolban, és már-már érzem is a jószágok leheletét, a friss széna illatát. Olyan természetességgel írja körül az életmódjukat, hogy érteni vélem, miért volt jó és elengedhetetlen, hogy a Megváltó egy istállóban jöjjön világra.
Nem is tudnának máshogyan ünnepelni, számukra ez a karácsony, ez az igazi élet: az állat és az istálló. Szalai Erzsébet beleszületett a pásztoréletbe, már az ő szülei is juhokkal foglalkoztak, így ezt a családi hagyományt vitte tovább. És át is adta a fiainak, akikkel ma közösen gazdálkodik. Reggeltől estig dolgoznak, pirkadatkor már az állatokat rendezik, alkonyatkor még mindig az istállóban tüsténkednek, de dolgoznak kánikulában és nagy fagyban, ünnepnapokon, és még csak vakációjuk sincsen. Életmódjuk és munkájuk soha nem ér véget: aki egyszer az állatok szolgálatába szegődött, annak minden napja munka. Még sincs egy panaszos szavuk sem, mert a kemény fizikai és mentális terhelés alatt azért mégis szabadsággal és jókora (élet)szeretettel jár ez a munka.
Télen és nyáron más-más teendők hárulnak rájuk, mondja kiemelve, hogy az mindig közös a napjaikban, hogy „virradat előtt kelnek”, hogy gyorsan ellássák a háziállatokat, még mielőtt a juhoknak szánnák minden idejüket. Egy tanyán ugyanis nemcsak juhok éldegélnek, hanem – gazdája válogatja, de – általában nyúl, disznó, tehén, borjú és ló is.
„Ezt szoktam meg, ebben nevelkedtem. Ezt tudom. Sok nehézsége van a munkának, mégis szeretem. Amikor a fiúk kicsik voltak, fogni kellett a kezüket, úgy menni a juhok után” – idézi fel hangsúlyozva, hogy hálás azért, hogy a gyerekeivel dolgozhat együtt. Ehhez viszont szükséges a kölcsönös tisztelet, meghallgatják és támogatják egymást.
„Egyet akarunk, egyformán akarjuk” – és a gyerekei a tanácsait is elfogadják, mert felnéznek rá, tisztelik a tudásáért és a tapasztalataiért.
Azt szeretik a legjobban ebben a hivatásban, hogy önmaguk főnökei lehetnek, nem dirigál nekik senki, és egyetértésben, egymásra figyelve tevékenykedhetnek. Másként nem is lehetne, ahhoz, hogy jó családi viszonyt tarthassanak fenn. „Nem parancsol senki, a saját gazdánk vagyunk. A pásztorság szabadság, de egyfelé kell húzniuk a szekeret” – mondja Szalai Erzsébet, majd arról is felvilágosít, hogy a munka a családtagokat közel tudja hozni egymáshoz, már csak azért is, mert egymásra vannak utalva. Összetartást hoz az életükbe.
Pásztormunka, kemény munka
Mivel a városi emberek általában nem tartanak juhokat és bárányokat, nem tudhatják, milyen kemény munkát végeznek a pásztorok. A falusiak közül is csak azok, akik állandó kapcsolatban vannak velük: mert ezek az emberek nem csupán a saját állataikat gondozzák és vigyázzák, hanem másokéit is elvállalják. Szalai Erzsébeték például nyaranta a Hortobágyot járják, és a „legeltetős” állatokkal naphosszat a mezőkön időznek. Ilyenkor kihajtják a juhsereget, és
feszített figyelemmel tartózkodnak a természetben, hogy egy állat se tévedjen el. Terelgetik őket, kutyákkal dolgoznak együtt, mert a földterületek parcellázottak, nagyon kell ügyelni arra, hogy egy állat se kódorogjon egy másik gazda területére.
Idősebbik fia folyamatosan a földeken dolgozik, szánt-vet, betakarít, takarmányoz, így kisebbik fiával közösen osztják fel az állatok és háztartás körüli teendőket. Miközben egyikük a legelőn tartózkodik, másikuk az otthoni teendőket látja el, a „benti problémákat”, fogalmaz Szalai Erzsébet, majd azt is elmondja, hogy ilyenkor vizet kell önteni az állatoknak, hogy hazaérkezéskor inni tudjanak, az otthon maradt betegeket kezelni, sántázni kell, és a mindennapi kenyeret is ilyenkor szükséges előteremteni: aki otthon maradt, az főz, hogy délutánra kivihesse a tanyára az élelmet.
És noha a tél a lelassulás időszaka, a gazdaságban ebben az időszakban is sok a feladat: nem járnak már a mezőre, ezért az állatsereg beszorul az istállóba, és kezdetét veszi az ellési szezon. Azaz ekkor hozzák világra az anyaállatok a kicsinyeiket, és ilyenkor a pásztorok éjjel-nappal mellettük vannak, segítik őket, ha elakadnának, figyelnek rájuk és az újszülött bárányokra, mert számukra a bárány az élet. A szaporulatból tudnak fennmaradni, azt ugyanis külföldiek vásárolják fel, általában olaszok, akiknek fontos, hogy egészséges és boldog bárányokat kapjanak.
Hogy ne csak gerincük és pici szőrük legyen, hanem egészséges, kerekded testük is, mert a csontos bárány értéktelen a kereskedő szemében. „Ha nem úgy gyarapszik, csak a bundája nő és a gerince csontosodik” – avat be Szalai Erzsébet. Ezért aztán még arra is figyelnek, hogy kellő mennyiségű tejet fogyasszon a kicsi, és minél több időt töltsön az anyjával.
És ha a kinti teendőik végére érnek, még mindig várja őket az ügyintézés. Napi szinten könyvelik, hogy hány állat született, mennyi hullott el, vezetik a rájuk érkező támogatásokat, a kiadásokat, és szinte mindent, ami az állatok gondozásával összefügg, és ezzel párhuzamosan a pályázatokat is folyamatosan figyelik.
Nők a pásztorságban: a kemény kiállás sem mindig elegendő ahhoz, hogy meghallják őket
Szalai Erzsébet beismeri, a gyereknevelés ideje alatt is pásztorkodott, „a gyerekek is a birka közt szaladoztak, úgy nőttek fel” – emlékezik vissza, majd hozzáteszi, az övék ma is családi gazdaság. Még a szülei is besegítenek, amiben csak tudnak, de több mint 80 évesen már nehezen bírják a fizikai munkát. És az ő gazdaságuk hatalmas: télen 140-150 anyajuh és annak szaporulata, nyáron meg akár 350 állat is a gondjaikra van bízva. A tanya az édesapja saját tulajdonú tanyája, ami a Hortobágyi Nemzeti Park területén van.
Gyerekkorában a szülei még fejtek, sajtot, gomolyát készítettek, a tejet a csarnokba vitték, de már régóta nem alapoznak az állatok tejére, mert sok munkával jár, míg a termék a piacra kerül, és azt nem tudnák megfizethető áron eladni. Illetve ehhez még több munkaerőre lenne szükség. Tavasszal, amikor a bárányokat eladják, az anyák elapasztanak, így mennek ki a legelőre, júliusban meg kost eresztenek, űzetnek, hogy télen ellethessenek, azaz júliusban kezdődik a megtermékenyítés, és télire érkeznek a kicsinyek.
„Itthon nem igazán értékelik, ha egy nő pásztorkodik. És a társadalmat ma már nem hatja meg, ha valaki gazdálkodónak áll, nem törődnek azzal, hogy ez milyen munka, hogy sokaknak tesz az asztalára ételt a kérgesre dolgozott parasztkéz” – magyarázza. Mint mondja, erős kiállás kellett ahhoz, hogy meghallják a hangját, mert egy férfi pásztorra még mindig hamarabb felfigyelnek, mint egy nőre.
Pedig másokéhoz viszonyítva másfajta tudás a pásztoroké, együtt léteznek az állattal, a természettel. Ismerik ezek minden rezdülését, tudnak gyógyítani, életet adnak és vesznek el, egyfajta természetes körforgást teremtenek, abban tisztelettel vesznek részt. Állat és ember között olyan különleges kapcsolat jön létre az egymásrautaltság, a kölcsönös tisztelet miatt, ami egy életen át kíséri és oktatja az embert.
A fotók Szalai Erzsébet tulajdonában vannak