A hősök nem mindig a harctéren születnek; olykor épp bujkálás közben, egy padlásszobában – nagyapám története

–

„Bármi történjen, bárhogy is döntesz, ide nem jöhetsz vissza! Ugye tudod?!” – zengtek Dorka, a felesége szavai nagyapám fülébe a hűvös szeptember végi éjszakában álmosan zötykölődő katonavonat piszkos vagonjában. 

Kemény szavak voltak ezek egy fiatal asszonytól, akinek egyedül kellett ezután helytállnia a birtok ügyeiben, egy alig ötéves lánykával. De a nagyanyám kemény asszony volt, aki megtanulta az évek alatt, hogy nehéz időkben nehéz döntéseket kell hozni. Megpróbáltak ők mindent, a tisztelendő úr személyesen járt közben a német prefektúrán, hogy valahogy elkerüljék a besorozást, de nagyapám gerincsérve sem volt elég indok ahhoz, hogy megmenekülhessen a háború utolsó hónapjaiban folyó értelmetlen öldökléstől. Egy harminckét éves fiatalember, akinek keze-lába ép, elég jó golyófogónak bármelyik fronton, vélték. Apellátának helye nincs! Pecsét a katonakönyvbe, két nap múlva pedig már teljes menetfelszereléssel állt és várt a pályaudvaron bajtársaival. Az oroszok folyamatosan tűz alatt tartották a környéket.

Talán épp a nagyapám sorsát meghatározó vonat volt az utolsó, ami elhagyta a békéscsabai indóházat, amelyet pár nap múlva szinte porig rombolt egy jól irányzott bomba. 

Hideg volt a vagonban, és sötét. De ami a hidegnél és a sötétségnél is fájdalmasabb volt: a néma csend. Mindenki a gondolataiba merülve, szótlanul bámult ki a csillagokkal teli éjszakába, búgó asszonyi szóról ábrándozott, forró ölelésekről, miközben a félig szívott cigaretta parazsa felizzott ujjaik között. Mások gyerekeik, szüleik fényképét szorongatták, s arcukhoz közel emelve próbálták az elsuhanó állomások lámpáinak félhomályában felidézni az ismerős vonásokat.

Szolnokon hosszan időzött a szerelvény, újabb osztagok zsúfolódtak be a már amúgy is tömött vagonokba. Felbolydult a tömeg, a frissen érkezők hangos latolgatásba kezdtek: vajon melyik frontvonalra kerülnek majd az érkezés utáni eligazításkor?

Nagyapám végignézett a fiatal fiúkon és nem értette. Nem értette a lelkesedésüket a harc iránt, nem értette, miért a fegyvereket szorongatják a kedvesük dereka helyett. Hát nem tudják, hogy meghalni mennek egy értelmetlen, őrült háborúba?! Nem tudják, hogy a hazáért sokkal inkább élni kell?!

Nincs dicső halál, csak halál van!

Nagyapám szeme előtt egyetlen cél lebegett: valahogy le kell jutnia erről a vonatról, mielőtt az begurul a pesti állomásra.

„Tedd, amit helyesnek tartasz! Ha mégis úgy döntesz, ide ne gyere vissza! Ez egy kisváros, itt mindenki ismer, nem lennél biztonságban. Keresd meg Pesten az unokatestvéremet, Andrist. A belvárosban van a műterme, ő biztosan segíteni fog. Miattunk ne aggódj, mi megleszünk. Most az a legfontosabb, hogy te életben maradj. Semmi sem tart örökké, egyszer ennek az őrületnek is vége lesz” – milyen erős, bátor asszony az ő Dorkája! Nem hagyhatja cserben őket. Ezzel nagyapám felrántotta az éppen lassító szerelvényen a vagon ajtaját, és kiugrott a sötét éjszakába. 

Hosszan gondolkozott, hogy meg kéne szabadulnia az egyenruhától, de végül úgy döntött, biztonságosabb, ha rajta marad. Így majd, ha bárhol megállítják, fel tudja mutatni a behívóparancsot, amelyen az áll, hogy 20-án este 7-kor kell megjelennie teljes felszereléssel a hadi parancsnokságon. Csupán annyi a dolga, hogy addigra eljusson Andrishoz. 

A bakaruha megtartása jó ötletnek bizonyult, Rákoshegytől – ahol leugrott a vonatról – a hatodik kerületig kétszer állították meg a nap folyamán, de a behívóját felmutatva minden gond nélkül tovább is engedték. Így érkezett meg kora délután a belvárosi műteremlakáshoz. Andris nem kérdezősködött sokat, helyén volt a szíve, és pontosan tudta, mit kell tennie. Felvezette őt a padlásra a rejtett csapóajtón át, ahol ötödmagával osztozott a kis szobán. A szűkös lehetőségekhez képest mindenkinek megvolt a saját nyughelye, a kéményhez vezető ajtó mögött egy kis tisztálkodóhelyiség is ki volt alakítva. Katus, Andris felesége, naponta egyszer főtt ételt hozott a közeli kifőzdéből, ami ennyifelé elosztva nem volt sok ugyan, de az adott körülmények között fejedelmi ellátásnak bizonyult.

A hetek ólomlábakon jártak, miközben reménykedve várták a híreket, hogy mindez a rémálom már nem tart soká.

Az oroszok folyamatosan bombázták a várost, olyankor mindenki csendesen imádkozott és hálát adott a maga istenének a megmenekülésért. A társaság időközben megduplázódott, de senki sem panaszkodott az egyre szűkösebb hely miatt. Mire karácsony napja beköszöntött, tizenegyen várták a kis padlásszobában a megváltást.

Jancsi – a nagyapám – és Andris megállapodtak abban, hogy talán nem a legbiztonságosabb ötlet, mégis a szentestén a vacsorát együtt fogyasztják majd el hármasban a szalonban, tudván, a fenti társaság nem ünnepel a jeles napon, és nem szerették volna kellemetlen helyzetbe hozni őket.

Aznap délután fenséges illatok terjengtek a levegőben. Bár a város hónapok óta ostrom alatt volt, és egyre nehezebben lehetett élelmiszerhez jutni, azért egy kis töltött káposztára és diós bejglire való mégis akadt valahol. Nagyapám nagyon várta már az estét, egész nap a felesége és az egykori karácsonyi vacsorák jártak a fejében. „Dorka remek háziasszony, micsoda lakomákat tud varázsolni az asztalra!” Szinte szájában érezte a rumos-mazsolás mákos bejgli ízét.

De az ünneplés még váratott magára. Eszternek, a várandós kismamának, már reggel óta erős fájdalmai voltak. Számítása szerint a baba érkezéséig még majdnem egy hónap volt hátra, nem értette, mi történik. Délutánra az állapota egyre rosszabb lett, így megkérték Katust, próbáljon valamilyen segítséget keríteni. Karácsony lévén ez nem tűnt egyszerűnek. Szerencsére Borinak, a bejárónőnek, bába volt a keresztanyja, üzentek is érte rögvest Kispestre, hogy jöjjön mielőbb. A kis közösség asszonyai azon tanakodtak, talán beindult a szülés, de a pici nem fordult meg és ezért a szokatlanul erős fájdalom. Nagyapám, aki eddig tehetetlenül, sajnálattal nézte szegény asszony szenvedését ekkor odament, és megkérdezte:

– Megengedik, hogy megnézzem?
– Miért? Maga orvos?

– Nem. Gazdálkodó vagyok, de láttam ilyet birkáknál a birtokon. Láttam, hogyan fordította meg a kis bárányt Litauszky doktor az anyja hasában. Ha nem teszünk valamit időben, az mindkettőjükre nézve végzetes lehet.
– Azért Eszter mégsem egy birka!
– Való igaz. Mégis, talán tudok segíteni.

Végül arra jutottak, hogy odaengedik nagyapámat a vajúdó nőhöz. Finoman körbetapogatta a hasát, és így szólt a kimerült kismamához:
– A pici keresztben fekszik, meg kell fordítani, különben nem fogja tudni megszülni.
– Csinálja! – válaszolta ő fájdalomtól elgyötörve, de határozottan.

Nagyapám felgyűrte az ingujját, és három határozott, erőteljes nyomással elmozdította a babát a megfelelő irányba. A fiatal asszony hangosan felnyögött minden alkalommal, végül elcsendesedett, amikor a fájdalom enyhült. Néhány perc múlva megérkezett a bába, két órával később pedig már tizenketten osztoztak a kis menedéken. 

Jancsi február végén érkezett vissza a birtokra nagyanyámhoz és a kis Dorkához. Mindenki életben volt, és csak ez számított. Újrakezdték.

Azt mesélik róla, és magam is úgy emlékszem, nagyon csendes, visszahúzódó ember volt. Ritkán beszélt, akkor sem sokat. Talán szégyellte, hogy annak idején nem volt elég bátor és egy csöppnyi padlásszobában bujkált, míg mások az életüket áldozták? A történetét én is felnőttként ismertem meg, amikor ő már rég nem élt. Sajnálom. Sajnálom, mert elmondtam voltam neki: nincs miért szégyenkeznie.

Elmondtam volna, hogy a hősök nem mindig a harctéren születnek, olykor bizony egy szűk padlásszobában.

Eszter tudta ezt, s talán a nagyapám szeme sarkában olykor felcsillanó mosoly, amikor velünk, az unokáival játszott is arról árulkodott, hogy ő is érezte. Apám a háború után három évvel született, én mindig hálával gondolok arra az ugrásra, amely az életet jelenti számomra. 

WMN szerkesztőség