Az édesanya, aki betegsége miatt nem ölelheti meg karácsonykor a gyerekeit

–

„Humoros, laza, könnyen fogyasztható regényeket írok, amelyek középpontjában a szerelem és az erotika áll. Komolyabb témákhoz is szívesen nyúlnék, ötleteim is vannak, de egyelőre nem írom meg őket, mert úgy érzem, elegem van a drámákból és a tragédiákból. Ugyanis gyerekkorom óta elkísér a betegségtudat és a halál gondolata” – mesélte a negyvenéves Orsolya egy fájdalmas sóhajtás kíséretében a beszélgetésünk elején. Majd elmondta, hogy az édesapja negyvennégy, apai nagyanyja negyvenöt, apjának húga pedig huszonnyolc évesen hunyt el valamilyen szív- és érrendszeri betegség következtében.

Az édesapja szíve akkor állt le először, amikor Orsolya kilencéves volt.

„Az egyik reggel anyukám kétségbeesve felkiáltott: »Orsi, gyere!« Odarohantam, és láttam, hogy az apukám mozdulatlanul fekszik. Borzasztó látvány volt. Azonnal hívtuk a mentőket, sikeresen újraélesztették, majd egy nagy műtéten esett át.”

A Kotán család a történtek után folyamatos félelemben élt. „Minden este azért imádkoztam, hogy apa felébredjen reggel” – mesélte, és hozzátette, apja szívproblémáit nemcsak az örökletes betegsége, hanem a munkájával járó stressz is okozta. „A magyar honvédségnél dolgozott. Sosem beszélt arról, mik történnek a munkahelyén, de azt láttuk rajta, hogy nagyon feszült, sokat szorong.”

Amikor Orsolya tizenkilenc éves volt, az édesapjának újra leállt a szíve – és akkor már nem tudták visszahozni az életbe. „Ugyanaz a jelenet játszódott le, mint tíz évvel korábban. Anya hajnalban felkiáltott: »Orsi, gyere!«, és újra láttam, ahogy apám élettelenül fekszik. Zokogva próbáltam újraéleszteni, közben pedig hívtuk a mentőket. Ezúttal viszont már nem tudtak rajta segíteni. Az előző este még együtt viccelődtünk apával, sokat nevettünk, semmi előjele nem volt annak, hogy tragédia fog történni.”

Orsolya úgy véli, az édesapja egy idő után már nem akart tovább élni – nem tudta elfogadni, hogy a betegsége miatt kímélnie kell magát, segítségre szorul. „Nehezen viselte, hogy a lányai és a felesége cipekednek körülötte. Többször meg is jegyezte, nem akarja, hogy a gyerekei pelenkázzák, ha olyan állapotba kerülne. Sokszor beszélt nyíltan a halálról, időnként tréfálkozva is. Szerintem azért halt meg, mert nem kért többet abból az életből, ami a szívműtétje után maradt neki.”

„Pörölök a világgal”

A tragikus hajnal óta már több mint két évtized telt el, de Orsolya úgy érzi, még mindig képtelen beletörődni édesapja elvesztésébe. „Aznap örökre megváltozott az életem. Mély depresszióba estem, amiből azóta sem találom a kiutat. Mióta apa meghalt, szüntelen pörölök a világgal.”

Az édesapja elvesztésén kívül még két jelentős megrázkódtatást kellett átélnie ebben az időszakban. Volt egy súlyos autóbalesete, amit csodával határos módon túlélt, néhány év múlva pedig egy méhen kívüli terhesség miatt került veszélybe az élete, de szerencsére megmentették. „A beavatkozás előtt egy kisebb csődület vett körül a kórházban, azt mondták a szakemberek: olyat, hogy a petesejt ilyen helyen ágyazódik be, még nem láttak. Az egyik orvos különösen megértően fordult hozzám, hangsúlyozta, hogy borzasztó lehet egy ilyen veszteséget megélni, de vegyem figyelembe, hogy az én életem a tét, a magzat pedig amúgy sem lenne életképes.”

A lelki megpróbáltatások ellenére Orsolya elvégzett egy tanítóképző főiskolát. De az iskolai konfliktusok miatt pályát módosított: áttért a műszaki területre, jelenleg hálózatgazdálkodási munkatársként dolgozik egy cégnél. Harmincegy éves korában férjhez ment, férjével két gyerekük született, az idősebbik, a most kilencéves Nándi, Tourette-szindrómával él – olyan idegrendszeri betegséggel, amelyre hirtelen jövő, akaratlan, ismétlődő mozgások és hangadások, úgynevezett tikkek jellemzők. A betegsége miatt Nándira a szülőknek kiemelt figyelmet kell fordítaniuk. 

Orsolya ugyanakkor szeretné, ha nemcsak a fia, hanem a lánya, a hatéves Nóri se szenvedne hiányt semmiben – az egyensúly megteremtése azonban egyáltalán nem könnyű. „Szüntelen bűntudatom van, hogy nem foglalkozom eleget a lányommal. Ugyanakkor minden tőlem telhetőt megteszek, hogy elég figyelmet kapjon: rendszeresen szervezek anya-lánya programokat, amelyeken csak ő van a középpontban, és lefekvés előtt neki is elmondom, hogy mennyire büszke vagyok rá.”

Nőnapi „ajándék”: rákdiagnózis

Nem sokkal azután, hogy megszületett Nándi, újra volt miért aggódnia a családnak: találtak két duzzanatot Orsolya nyakán, amelyek később összeértek. Először azt mondták az orvosok, hogy mivel nem utalnak pajzsmirigybetegségre a laboreredmények, és a duzzanat olyan helyen van, ahonnan nehéz lenne eltávolítani, nem szükséges operáció.

A megnyugtató hírek után Orsolya évente járt kontrollra, és sokáig úgy tűnt, nincs gond. Tavaly azonban elkezdett zsugorodni a duzzanat, ami annak volt a jele, hogy elrákosodhat, ezért kioperálták a bal pajzsmirigylebennyel együtt. A beavatkozás során pedig kiderült, hogy Orsolyának áttétes pajzsmirigyrákja van.

Március 8-án pedig azt is közölték vele az orvosok, hogy a duzzanatot nem sikerült teljesen eltávolítani, ezért további operációkra és kezelésekre van szükség. „Ez volt az én nőnapi ajándékom idén” – jegyezte meg keserűen. Júniusban került sor az újabb beavatkozásra, amely során a jobb pajzsmirigylebenyt, a duzzanatmaradványt, a nyelőcső melletti és a bal oldali nyirokmirigyet is eltávolították.

A pajzsmirigyráknak jó a prognózisa, az áttétek viszont valamelyest rontanak az esélyeken. Orsolya a beszélgetésünk során többször is hangsúlyozta, hogy egyáltalán nem nyugtatja meg, hogy kedvezők a kilátásai. „Az az ijesztő a rákban, hogy nem tudod, mi vár rád. A viszonylag fájdalommentes gyógyulástól a kínokkal járó halálig bármi lehet. Számomra hihetetlen volt, hogy évekig volt a testemben a daganat úgy, hogy észre sem vettem. Tudom, hogy a pajzsmirigyrák túlélési esélye körülbelül kilencven százalék, de folyton csak arra gondolok: mi van, ha én a maradék tíz százalékba fogok tartozni?”

Eleinte csak a legszűkebb környezete tudta, min megy keresztül. „Amikor az ismerőseim kérdezték, miért vagyok rossz bőrben, olyasmiket válaszoltam, hogy kimerült vagyok, vagy rosszul aludtam az éjszaka. Egy szóval sem mondtam, hogy súlyos betegséggel küszködöm, és a kezelések miatt vagyok gyenge.”

Nem kell mindig erősnek mutatkozni

Ami pedig a családot illeti, Orsolya a gyerekei előtt nem titkolta, hogy beteg – de azt nem árulta el nekik, hogy valójában az életéért kell küzdenie. „Azt mondtam nekik, ne aggódjanak, ez a betegség nem súlyos. Nem akartam, hogy összetörjenek. Azt sem szerettem volna, ha engem látnak megtörtnek.

Viszont egy idő után megtanultam, hogy nem kell mindig erősnek mutatkozni. Ha mélyponton vagyok, időnként még sírni is szoktam a gyerekeim előtt. Ilyenkor azt mondom nekik, hogy ne haragudjanak, anya elfáradt, szüksége van a segítségre.”

Orsolya azt is elmesélte, hogy a rákkal való küzdelem évei alatt többnyire kedvesek és megértők voltak a vele foglalkozó szakemberek – de időnként kifejezetten érzéketlen, sőt goromba megjegyzéseket is kapott az orvosoktól. „Minek jött ide maga, a rákosoknak nem itt van a helyük, nem látja?” – mondta egyszer neki az egyik, amikor tévedésből nem a megfelelő osztályra ment.

„Hirtelen megöregedtem”

A már említett depressziója a betegség és annak következményei miatt újra elmélyült. „Miután megkaptam a diagnózist, megállíthatatlan lelki folyamatok indultak el bennem. Egyre többet stresszeltem, a letargia egyre jobban maga alá temetett, úgy érzem, hirtelen megöregedtem. Visszatértek a pánikrohamaim is. Nem az a nő néz vissza rám a tükörből, mint pár éve. Utálom, ahogy kinézek” – tört ki belőle.

 Amiatt is el van keseredve, hogy – hiába van továbbra is tele tervekkel – időnként a legalapvetőbb teendők elvégzéséhez sem érez erőt magában. „Csak feleannyit bírok, mint amikor egészséges voltam. A férjem ugyan sokat segít, de így is nagyon nehezek a mindennapok, borzasztó a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság érzése. Főleg most, karácsony előtt lenne bőven teendő.”

Szomorú karácsony

Orsolya nemcsak a sok elmaradás miatt retteg az ünnepi időszaktól, hanem azért is, mert az advent egy részét és a karácsonyt a családjától elkülönítve kell töltenie. December 13-án beadnak neki egy jódkapszulát, amitől azt remélik, hogy eltünteti a pajzsmirigydaganat által képzett áttéteket. Mivel a kapszula erős radioaktivitást bocsát ki magából, a bevételét követő néhány napot egy ólomszobában kell töltenie, majd hazaengedik – de december 31-ig nem mehet két méternél közelebb a családtagjaihoz. „Ez a karácsony más lesz, mint a többi. A gyerekekkel évek óta együtt árultuk a portékáimat az egyik debreceni karácsonyi vásárban, idén erre nem kerül sor.

A karácsonyfát december 11-én díszítjük fel, mert két nap múlva kezdődik a kezelés. A kórházból a fiam születésnapján engednek ki, de nem ölelhetem majd meg. Szenteste pedig a nappali egyik sarkában gubbasztva fogom nézni, ahogy a család ünnepel.”

Orsolya biztos benne, hogy az idei ünnep fontos tanulságokkal fog szolgálni számára. „Sok anya ilyen helyzetben akkor is elkülöníti magát a családjától, ha nem kell kezelésekre járnia egy súlyos betegség miatt. Ennek az oka az, hogy tökéletes ünnepet szeretnének, és emiatt szinte az egész karácsonyt a konyhában töltik. Korábban én is beleestem ebbe a hibába, és tudom, hogy az idei szenteste alatt megfogadom majd: soha többet nem leszek távoli szemlélője a családi ünnepnek.”

Az idei karácsony szívbe markoló történetével Orsi üzenni szeretne az anyatársainak: „Nem az a fontos, hogy hány fogás lesz az ünnepi asztalon, és az sem, hogy mekkora a rend és a tisztaság. Hanem az, hogy együtt legyen az egész család, és megölelhessük egymást a fa mellett.”

Nádudvari Péter