„Az osztálytalálkozón rájöttem, kár lett volna eldobni miattuk az életemet!” – Olvasói történet

–

Azt hiszem, 2003-at írtunk. Én voltam „a kövér lány” az osztályban, és mellé még nagy pofa is társult. Sok tanár nem kedvelt emiatt, és ezt sűrűn éreztették is velem! Egyszer aztán hetedik osztály év vége felé úgy döntöttem, hogy az addig szép hosszú hajamat levágatom tüsis rövidre. Nekem nagyon tetszett és igazán jól éreztem magamat, mivel anyukámnak is ilyen haja volt. 

Aztán a hétvége után első nap a suliban, mikor megláttak osztálytársaim, elkezdtek sugdolózni a hátam mögött, és órán a hajamba rágót ragasztani. Én, amikor ezt észrevettem, szóltam a tanárnak, aki nyilván semmit sem tett. Aztán a szünetben, miután a mosdóból jöttem vissza, a cuccaimat szanaszéjjel dobálták. 

Persze senki nem látott semmit. 

Aztán hazamentem, nyilván nem szóltam otthon semmit sem. 

Aztán másnap folytatódott a megaláztatások sora. Amikor belenyúltam a táskámba, éreztem, hogy az összes cuccom nedves: valaki(k) beleöntötték az iskolatejet.

Majd cetliket hagytak a padon, amiken ez állt: „csúnya vagy”, „undorítóan nézel ki”, „bárcsak meghalnál”, „nem értem, anyád hogy bír téged szeretni…” 

Akkor, abban a pillanatban nem mutattam ki, hogy mennyire fáj, de a mögöttem lévő kuncogásból tudtam, hogy mindenki benne van! Aztán szépen hazamentem, az iskolatej már szinte megkötött a táskámban. Otthon a cetlikkel a kezemben, egy hang nélkül bementem a szobámba. Anyukámnak azt mondtam, hogy én öntöttem bele véletlenül a tejet a táskámba. Nem mertem neki elmondani, hogy mit tettek velem.

Aztán este, mikor már mindenki elaludt, megpróbáltam megölni magamat… – De nem tudtam magamat bántani, nem tudtam magamnak fájdalmat okozni. Nem értettem, hogy az addig kedves, megértő osztálytársaim hova lettek. Miért kell ezt tenniük velem?

Magamat ostoroztam és magamat vádoltam, azt gondoltam, biztos én tettem valamit, ami miatt ezt érdemlem. 

Még hónapokig ment a terror az osztályban. Az osztályfőnök szerint én tehettem róla. „Biztos okot adtál rá” – mondta. Meg azt is, hogy „nézz mélyen magadba, fel sem érhetsz egyikükhöz sem”, és „belőlük legalább lesz valaki, míg te utcát fogsz söpörni”.  

Aztán valahogy egy év után kiderült a dolog, és mindent elmondtam otthon. Anyám egyből bement intézkedni. Nyilván senki sem vállalta a felelősséget.

A hetedik osztály végén rajtam kívül mindenki más elment az osztálykirándulásra. Én megmondtam anyámnak, nem vagyok hajlandó velük elmenni – féltem. Nagyon féltem, hogy tesznek velem valamit! 

Azóta eltelt több mint két évtized. De ahogy ott ültek a húszéves általános iskolai osztálytalálkozón, rájöttem, hogy kár lett volna eldobni miattuk az életemet! Ha újra ott lennék, biztos, hogy előbb szólnék otthon, és nem szégyellném magamat. 

Mert én nem hibáztam semmiben – csak egy kislány voltam, aki levágatta a haját!

Ha Ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőket segítő, ingyenesen hívható 116-123, vagy 06 80 820 111 telefonszámot! 24 éves korig a Kék Vonal telefonszáma is hívható: 116-111. Amennyiben másért aggódik, ajánljuk az Alapítvány az Öngyilkosság ellen honlapját, amelyet ITT ér el. További tájékoztató, illetve – szakember segítségével igénybe vehető – önsegítő eszközt pedig ITT talál. 

WMN szerkesztőség