Ki látott már anyát két szabad kézzel? – olvasói novella

–

Miután felkelek, felöltöztetem, megreggeliztetem az egyéves Vilmost. Közben bekapcsolom a tévét, hátha akad valami épelméjű műsor az agyhalott reggeli „beszélgetéseken” kívül. Így, hogy egy gyerek van csak ébren, aki még beszélni sem tud, csönd ül a házon. A csatornák között szörfözve elcsípek egy ismertetőt Jászai Mariról. A díjról már hallottam, most már arc is van Feszty Árpád szeretőjéhez. Több nyelven beszélt, a színdarabok egy részét eredeti nyelven olvasta, hogy jobban érezze a szerepet. Ezt a kis információmorzsát felcsippentve sasszézom tovább a második bögre kávémért. Ebben a pillanatban megjelenik a nappaliban Lili is. Maci kávéééé! – kiabálja. Szokatlanul artikulálva, nógrádi dialektusban ejti az a-t. Fogalmam sincs, hol ragadt rá.

– Talán kérek szépen! – mondom nevelő céllal. – Na, adj egy puszit! – hajolok hozzá.

Cuppant, majd kedves, semmihez sem hasonlítható gyerekszájszag csap meg. Vajon mikor növi ki? Egyik nap még van, és másnap már sehol?

Gyors mozdulattal nyomom ki a tévét, mielőtt eszébe jutna, hogy a Maci kávé mellé első számú ellenségemet, Peppa malacot is bevonja a közös reggelibe.

– Anya, hadd nézzek Peppát. Légyszi! – fejét kicsit oldalra biccentve, kezeit imafélére kulcsolva kérlel. Hiába. Kemény vagyok, mint a vídia. Nem engedek.

A reggeli Maci kávé után gyorsan ráadom a skótkockás szoknyát, fehér harisnyát, zöld felsőt, haját két copfba fonom, rénszarvasos csattal megtűzve.

Közben sürgetem a férjemet, aki már a laptopjába bújva dolgozik, hogy pakolja be a téli gumikat az autóba.

– A babakocsit is tedd be, csak előtte vedd ki a nyuszimotort és a futóbiciklit. Az üres szódásüvegek maradhatnak, a textilszatyrok is. A pótkerék helyén találsz pokrócot, azt tedd a kerekek alá, kérlek.

– Hova tegyem a babakocsit? A kerekektől nem marad hely.

– Dehogynem marad, az első ülésen, a babakocsi mellett. Úgy tedd, hogy ne nyomja a biztonsági öv szenzorát, mert akkor a szerelőig sípol a népnevelő autó.

Reggeli után mindkét gyereket anorákba bújtatom, sapka, sál, kesztyű, táska. Bepréselődnek az autóba a gumik közé. 8.20 van, 9 órára kell a gumishoz érnem. Eszembe jut, hogy sebész apám bármeddig képes elhallgatni a biztonsági öv csipogását, és ha merek szólni, hogy kapcsolja be magát, csak megvonja a vállát. 

– Engem megnyugtat. Amíg ezt hallom a műtőben, tudom, hogy a betegem él.

Ez jó poén annak, aki először hallja.

Az óvodánál megállok, kirakom a parkolóórát, ami 30 percig véd egy újabb bírságtól. A 31. percben mintha a földből nőne ki a parkolóőr (gyerekszobája aligha volt), és diadalittasan nyomtatja a büntetőcédulát. Ez nettó rosszindulat. Látja, hogy az ovihoz jöttem – nyilván fogalma sincs, hogy milyen 30 perc alatt bevinni két gyereket, egyikről lefejteni a négy réteg ruhát, majd benti cipő, víz, tiszta ágynemű, közben négyszer szalad el, mert szerinte ez óriási móka. A kicsi az ellenkező irányba fut, engem ver a víz a 25 fokos épületben, közben faliújság-ellenőrzés: kell-e tisztasági csomag, néptáncpénz, színházpénz befizetve, gyümölcsfelelősök jövő héten leszünk, karácsonyi fotózásra feliratkoztam, igazolást leadtam, adventi kézműves vásárra önkénteseket várnak. Puszi, majd még egy, majd az öccsének is, akit máskor partvissal ver, de most ezzel még egy egész percet nyer velünk. Ugye integetsz lentről, kérdezi Lili, majd szalad az ablakhoz, feláll az a sámlira. Érzem, hogy peregnek a percek, ha mindent végignézek és még a szekrényt is ellenőrzöm, hogy van-e váltóruha, kicsúszom az időből.

Szívem szerint stopperrel állnék a parkolóőr mellett, és megnézném, hogy ő hogyan hozza össze 30 perces szintidővel ezt a performance-t.

Felnyalábolom a kisebbik anorákos csodámat, és indulok az autóhoz. Lent az ajtóban kétkezes biztonsági kapunyitó. Egyikkel a gombot nyomom, másikkal húzom a nagy fakaput. Biztonságos, vita nincs. A gyerek nem jut ki rajta, de én sem.

Ki látott már anyát két szabad kézzel?

Egyikben a másik gyerek, másikkal a gombot nyomom, a lábammal próbálom az ajtót magam felé húzni. A hátamon a mínusz 2 fokban megjelennek az első izzadságcseppek.

– Segíthetek? – lép oda a mindig vidám karbantartó, és már nyitja is az ajtót. Loholok az autóhoz, mögöttem kettővel már ott is a büntetés egy szélvédőn. Feltépem az ajtót, szó szerint bedobom a kicsit a gyerekülésbe. Ekkor valami tompa gyerekhang üti meg a fülem: Anya! Sziaaaaa. Jézus ereje, fordulok rémülten vissza, és nézek fel az ablakba. Majdnem elfelejtettem. Szia, integetek én is, majd a szemem megakad a karbantartón, aki sokatmondóan csak ennyit dörmög: a legfontosabbat majdnem elfelejtette, majd mosolyogva becsukja a kaput. Ekkora eszembe jut, hogy a legfontosabb tényleg otthon maradt: az alvóka. De ezt most még csak én tudom. 

Ránézek az órámra. 8.54. Amikor 9-kor a gumisnál leteszem az autót, eszembe jut újra Jászai Mari. Lehet, hogy náluk Feszty Árpád vinné gumicserére a kocsit. Mit gondolna Peppa malacról? Vajon ő is rövid úton kiégne az állandó rohanásban? Hülye kérdés. Ki nem?

WMN szerkesztőség