„A régi korok embereinek szemével látjuk a világot” – Élet történelmi újrajátszóként

–

Két óriási táska egy századfordulós ruha

Prosinger Lívia történész, történelmi újrajátszó gardróbja egészen eltér egy XXI. századi nő ruhatárától. Bár megtalálhatók benne a modern, vagyis civil darabok is, egyre inkább a korhű történelmi öltözékek foglalják el a helyet a szekrényben. A dzseki mellett ott lóg a szőrmés pelerin, a kalapok egész polcokon sorakoznak, gyűlnek a csipkék, a virágdíszek, a tollak, a kalaptűk, az ékszerek, a legyezők, a napernyők, a cipők, a régi könyvek és újságok, és persze a gyönyörű ruhák.

Rögtön látszik, hogy ez a szenvedély sokkal több egy hobbinál; a történelmi újrajátszók egy szubkultúra részének tekintik magukat, hiszen az életüket igazítják ahhoz, hogy történelmi alakokat és korszakokat jelenítsenek meg különféle kiállítóterekben, múzeumokban, történelmi fesztiválokon.

„Ez egy életforma, amit az is jól kifejez, hogy ha bemész egy kastélyba, akkor az első, amit megnézel, hogy a függönyből milyen szép ruhát lehetne varrni”

– mondja Lívia.

A közösség mást is meghatároz, az időmenedzsmentet, a szemléletmódot vagy a logisztikát. „Gyakran beöltözve megyünk a helyszínekre, mert így sokkal kevesebb helyet foglalunk, mintha két óriási táskában kellene elvinnünk egy századfordulós ruhát a rengeteg alsószoknyával, abronccsal, kiegészítő kellékekkel együtt” – meséli Lívia, akinek olasz párja is történelmi újrajátszó.

Líviát 2005-ben, történelemszakos egyetemistaként szippantotta be ez a különleges életmód. Már évek óta hastáncolt, amikor egy hirdetésben felkeltette a figyelmét a reneszánsz táncoktatás.

„Már gátlásos, visszahúzódó kislányként is romantikus elképzelésem volt erről a fajta történelmi táncról, hiszen ebben alig van testi kontaktus, legfeljebb a kezek, vállak érnek össze, így nem volt meg az a kockázat, hogy valakihez nagyon közel kell kerülnöm, mint például a keringőben. Jelentkeztem is gyorsan a tanfolyamra, amit a Mare Temporis Alapítvány mostani elnöke, Wenczel Dóra tartott” – meséli Lívia, aki ezután a történelmi táncok mellett hamar bevonódott az alapítvány egyéb tevékenységeibe, például a hastáncba vagy az úgynevezett „angyaltáncba”, mely a régi korok misztériumjátékait idézi, és a táncosok a ruha hatalmas, lebegő ujjába rögzített botot fogva táncolnak.

Lívia ma már leginkább az alapítvány élő történelem nevű műfajában vesz részt, amelynek során társaival valódi – valaha élt vagy tipizált – történelmi karakterek bőrébe bújva, maximális történelmi hitelességre törekedve idézik fel a múltat.

Mindenkinek megvan a maga profilja: valaki az adott kor ételeiről, diétáiról mesél a látogatóknak, más a párbajok rejtelmeibe avat be.

Lívia terepe történészként inkább az általános művelődéstörténet, a korszak társadalmi szerepeitől kezdve az iskolarendszeren át a nők jogainak ismertetéséig osztja meg tudását játékos, interaktív formában.

„Enyém lesz a történelem egy része” 

Tevékenységük hiánypótló itthon, hiszen a XIX. századi hagyományőrzés műfajában leginkább huszárokat, katonákat találni, a reformkor vagy a boldog békeidők hétköznapjait azonban nem sokan teszik élővé.

„Az egyes korszakok megjelenítésénél az volt a tapasztalatunk, hogy

az emberek számára nemcsak az elegáns nemesi hölgyek, az arisztokraták, a királyi udvar lehet érdekes, hanem a hétköznapi élet is, hogy mit főztek, mivel ízesítették az ételt, hogyan öltözködtek, miben tartották a felszerelésüket, hogyan viselték a hajukat…

Az embereket sokszor inkább azok az egyszerű dolgok érdeklik, melyek nincsenek ott a történelemkönyvek lapjain, viszont mindenki össze tudja hasonlítani saját jelenlegi életével a különféle társadalmi rétegek egykori életmódját” – avat be Lívia. Így lett egyre hangsúlyosabb a Mare Temporis tevékenységében az úgynevezett élő történelem nevű műfaj, mely során a választott történelmi időszak korhű viseletébe öltözött szereplők kilépve a múzeum- vagy kiállításlátogatók XXI. századi világába, a kiállítóterekben várják és szólítják meg a közönséget, bemutatják az egykor élt emberek tárgyait, viselkedését, mindennapi életének apróságait, és bevonják ezekbe az érdeklődőket.

Lívia szerint egészen más így képet kapni egy adott korszakról, mint olvasni róla. Számára a történelem ismeretét az elméleti és gyakorlati tudás ötvözete jelenti; a történelmi újrajátszás ebből a szempontból olyan, mint a kísérleti régészet – nemcsak arra kíváncsiak, hogyan néz ki egy korabeli cipő, hanem kipróbálják, milyen azt viselni. „Ez egy életmód-rekonstrukció. Például megtanulom, milyen keréklakatos pisztollyal lőni, hogy szedem szét, és rakom össze, a kovakő hol ütközik a kerékkel, a szikra hogyan gyújtja be a puskaport, hol adódhatnak problémák a folyamatban.

Azáltal, hogy birtokába kerülök a tudásnak, úgy érzem, az enyém lesz a történelem egy szelete”

– világítja meg.

A korhűség és a hitelesség érdekében az is nagyon fontos, hogy a karakterek kiválasztása mindig a történelmi újrajátszók saját habitusának megfelelően történjen. Mivel ők többnyire nem színészek, akik könnyen belebújnak a sajátjuktól merőben eltérő emberek bőrébe, egy részük – Lívia is ilyen – a valós személyiségéhez hasonló történelmi alakot formál meg, így nemigen kell kilépnie a komfortzónájából. Másokat viszont épp egy vágyott karakter vagy egy önmagukkal ellentétes tulajdonságokkal rendelkező alak megszemélyesítése inspirál.

„Én például az életben is szeretek csinosan öltözködni, ezért mindig arisztokrata hölgyeket alakítok, sosem vagyok cseléd, tanító- vagy nevelőnő, de van köztünk olyan, aki remekül hozza ezeket a szerepeket. Ha megkapjuk, hogy »magának olyan történelmi arca van«, vagy olyanok vagyunk, mint akik most léptek le egy régi fényképről vagy festményről, az azt jelenti, hogy létrejön az a történelmi érzet, amit közvetíteni szeretnénk, mert énazonos módon bújtunk a szerepbe, és nem elsősorban tanult módon beszélünk vagy mozgunk.”

„A festmény vagyok”-feeling

Ebben az átlényegülésben a kutatómunka és az önismeret mellett a ruhák játsszák a főszerepet. Lívia hangsúlyozza, a rajtuk lévő ruha nem jelmez, hanem viselet, ami azt jelenti, hogy az adott korszakhoz korhű öltözetek készülnek, ami nemcsak egy ruhát, hanem rétegeket is jelent. Miközben egy televíziós vagy színpadi jelmez fazonjában hasonlíthat egy korhű történelmi viselethez, a legtöbbször nincsenek alatta további rétegek vagy például fűző. 

„Az a ruha, amit ezekre az alkalmakra készíttetünk, szabásában és anyaghasználatában is megidézi az adott kort. Ha akkoriban nem volt még cipzár, akkor nem használunk, ha csak franciakapcsok léteztek, akkor azok kerülnek a ruhára, ha nem volt még rugalmas anyag, akkor ehhez is hűek vagyunk, ha csak lenvászonból és gyapjúból készülhetett az öltözék, akkor a miénk is abból fog” – magyarázza Lívia.

Hozzáteszi:

„A korhű ruha azt is jelentheti, hogy igyekszünk lekövetni a mai szemmel logikátlannak tűnő, ám autentikus szabásvonalakat, megoldásokat.

Például a ruhák akkoriban még nem 150 cm-es anyagból készültek, hanem az akkori szövőszékeknek megfelelően legfeljebb rőfnyi, 70-80 cm szélességű anyagokból, ezért ha megnézel egy nagyon régi ruhát, azt láthatod, hogy néhol patchwork-szerűen toldották meg a szoknyát, hiszen az akkor létező keskeny anyagokból nem lehetett ugyanúgy szabni, mint manapság.”

Lívia azt mondja, különböző mélységek léteznek abban, ki mennyire autentikusan varratja meg a viseletét, de korszakfüggő is, milyen lehetőségek állnak rendelkezése a szabás és anyaghasználat terén. Minél későbbi korszakot jelenítenek meg, annál több a lehetőség. Líviáék figyelnek arra, hogy a varrás- és szabásvonalak is korhűen legyenek a ruhán – ma már akár az 1500-as évekből is elérhetők szabásmintakönyvek –, de nem ragaszkodnak ahhoz, hogy korábbi évszázadok ruhái kizárólag len cérnával és csak kézzel legyenek elkészítve. Persze felvetődik a kérdés: van-e olyan varrónő, aki hajlandó arra, hogy logikusnak egyáltalán nem mondható helyekre tegye a szabásvonalakat a ruhán, vagy kézzel „kigomblyukazza” a fűzés miatt a ruhán lévő lyukak szélét?

„Van a csapatban olyan, aki elvégzett egy női szabó képzést, és kiigazodik a történelmi szabásmintákon, illetve akadnak történelmi viselet készítő varrónők külföldön, akiktől nagyon sok információt lehet szerezni”

– válaszolja Lívia. „Az én ruháimat egyrészt varrónők készítik, akik beletanultak ebbe, és képesek elszakadni a modern szabástól, másrészt megtanultam magamra szabni, és anyukám megvarrja, amit kérek. A végső díszítéseket, az eldolgozást én végzem, a napernyőimet pedig apukám szokta javítani, ő ért az esztergáláshoz.”

A leggyakoribb kérdés, amit mindig megkapnak a történelmi újrajásztók, hogy kényelmesek-e ezek a ruhák. Lívia azt mondja, bár ezek a viseletek melegebbek, mint a mostani öltözékek, de természetes anyagokból készültek, máshogy párologtat bennük az ember, illetve, ha rád vannak szabva, akkor egyáltalán nem kényelmetlen a viselésük. Ez a helyzet a sokat szidott fűzővel is, amit ha kifejezetten személyre szabottan készítenek, nem lesz fullasztó. Ráadásul a fűző alatt egy finom anyagból készült alsóruha van, ami védi a bőrt a kidörzsölődéstől. Bár vannak korszakok, amikor a fűző célja az volt, hogy nagyon keskeny derekat adjon, az esetek többségében sziluettet biztosított, illetve teherviselő funkciót látott el, hiszen megerősítette a törzset annyira, hogy elbírja azt a mennyiségű ruhát, ami rákerült. 

„Vannak persze nehéz ruhák, érezzük a nyomukat a nap végére, de ez mégiscsak egyfajta elhivatottság. Az, hogy magunktól felkeljünk hétvégén, és felvegyünk egy gyapjúöltözéket a 40 fokban, csak mert az 1600-as években is ilyet hordtak a kis jégkorszak idején, és még korhű módon főzzünk is a tűzhely mellett a történelmi fesztiválokon, ez mind a saját döntésünk” – mondja nevetve Lívia, és hozzáteszi: a hajtóerő ebben az is, hogy egy korhű ruhában teljesen más létezni.

„Például van egy 1620-as éveket imitáló »Milady«-öltözékem, amit I. Károly angol király feleségének ruhája inspirált. Bourbon Henrietta Mária nagyon jól dokumentált hölgy volt, mert Anthony van Dyck németalföldi festő sok festményen megörökítette. Készítettem a ruhához egy merevített csipkegallért, és

amikor először felvettem, meglátva magamat a tükörben ugrálni kezdtem, azt kiabálva: »festmény vagyok, festmény vagyok!«.

Azóta szállóigénk a csapatban a »festmény vagyok« életérzés, és mindenkinek van egy »festmény vagyok« ruhája. Egy ilyen viseletben máshogy tartod magad, másképp viselkedsz, átlényegülsz.”  

Az akkori emberek fejével gondolkodni

Lívia szerint sokszor esünk abba a hibába, hogy modern szemmel nézünk vissza a régi korokra, például a fűzőre a szabadság korlátozásaként tekintünk, ám ez a mai emancipált szemléletmód múltra vetítése. „A mai történelmi sorozatok rebellis szereplői gyakran úgy jelennek meg, hogy nem akarnak fűzőt hordani, miközben akkoriban valószínűleg nem a szabadság korlátozása jutott az embereknek az eszébe róla, hiszen a viselése evidencia volt.

A történelmi hűséghez az is hozzátartozik, hogy ismerjük a történelmi kontextust, tisztában vagyunk azzal, mi volt akkoriban megbotránkoztató vagy elfogadott, mi volt a norma, mert ez a tudás elengedhetetlen a hitelességhez.

Lívia azt mondja, a legnagyobb kihívás az, vajon sikerül-e érzékeltetni az emberekkel, ahogyan különféle korszakokban a világot látták. Ma mindannyian tudjuk, mit jelent a 9/11, vagy hogy Antall József halálhíre miatt megszakították a Kacsameséket. Ugyanígy minden időszaknak megvannak azok az eseményei, melyek a kollektív tudást jelentették.

„Ha 1905-ben élek, akkor van egy királyom, akit Ferenc Józsefnek hívnak, és mindenki emlékszik arra, hogy Erzsébet királynét hét évvel ezelőtt gyilkolták meg. Az evidenciák mellett fontos tudnunk, hogy ekkor még rengeteg mindenről nem tudhattuk, miért és hogyan történik, például nem ismerhettük a baktériumokat. Mi ennek tükrében értelmezzük, és adjuk át a tudást,

nemcsak korhű ruhákat öltünk, hanem picit vissza is csukjuk a tudatunkat, hogy a régi korok emberinek szemével láthassuk a világot.”

Bánosi Eszter