Egy utazó gondolatai a Budapesten meggyilkolt amerikai turistalány esetéről

–

Épp a 20-at töltöttem, amikor megtört a jég. Bár mindig is életigenlő, kíváncsi természetű gyerek és kamasz voltam, a szorongásaim sokáig korlátot állítottak a vágyaimnak: tartottam a váratlan helyzetektől, az idegen emberektől, az ismeretlen tereptől, ezért jobbnak láttam, ha nem mozdulok ki a biztonságos buborékomból. Aztán az egyetemen leültem egy hasonszőrű csoporttárs mellé, akivel épp egyszerre lett elegünk: szerettünk volna leszámolni a démonainkkal és világot látni, még ha ez elsőre úgy hangzott is, mintha a bungee jumping daru tetejéről löknének ki. Fél év ismeretség után aztán vonatra ültünk, és egy hónapig szeltük keresztül-kasul Európát, hogy végre találkozzunk a burkon kívüli világgal, és egyben önmagunk korábban ismeretlen részeivel is.

Ez az út, és az ezt követő sok másik gyökeresen átformálta a személyiségemet, az értékrendemet, a szorongásomat, és nem utolsósorban az emberekbe vetett hitemet is.

Pedig utóbbit tekintve nem volt túl sok muníció a tarisznyámban. Noha a szüleim mindig is próbáltak a világra nyitott embernek nevelni, mindkettőjük meglehetősen szkeptikus természetű: édesanyámnak tapasztalata, édesapámnak fantáziája akadt bőven arra vonatkozóan, hogyan kerülhet veszélybe egy fiatal lány – itt mégis aggodalmukat lenyelve biztattak: menjek, de nagyon vigyázzak magamra.

Félelem persze bennem is volt – hogy ne lett volna –, de erősebb volt a tett- és spórolási vágy: szállásainkat Couchsurfön foglaltuk, az utak egy részét pedig stoppal tettük meg, így jóformán a helyiek jóindulatára bíztuk magunkat. A helyiekére, akikkel eleinte bizalmatlanok voltunk ugyan, végül a legnagyobb cinkosainkká váltak: ők voltak ugyanis azok, akik – kölcsönösen kiszolgáltatva magunkat egymásnak – szállással kínáltak, akik megmutatták a város legizgalmasabb zugait, és akik közül sokan még most, 10 év elteltével is rám írnak, ha erre járnak.

Hogy voltak-e helyzetek, amik rosszul is elsülhettek volna? Persze, nagyjából napi öt. Ám hiába szálltunk be félve stoppolás közben a marhákat szállító teherautóba, hiába aludtunk féléberen egy zsúfolt tömegszálláson, végső soron minden találkozásunk azt igazolta, hogy a világ eredendően jó és biztonságos hely. És noha mára tudom, hogy ehhez óriási adag szerencse is kellett, ott és akkor, 20 évesen kinyílt a világ, és legszívesebben a szétkürtöltem volna:

hiába van tele a média a bántalmazásokról, erőszakról, emberrablásokról szóló hírekkel, az emberek igenis jók.

Hogy nem akar mindenki rosszat, aki meghív. 

Hogy nem élhetünk félelemben csak azért, mert nők vagyunk, hogy nem kell nemet mondanunk minden közeledésre a szkepticizmusunk miatt. 

Hogy az előítéletek csak félreviszik az embert – hiszen az elmúlt egy hónapban számtalanszor tapasztaltam, hogy az ember bőrszíne, fizimiskája, neme, életkora, kiállása, hanghordozása nincs összefüggésben azzal, hogy jót akar-e. 

Emellett kaptam az utazástól még valamit, ami egy kicsivel talán túlmutat a szimpla közvetlenségen: ez pedig egy kívülálló számára talán láthatatlan, de nagyon is létező közösség. A fiatal, barátságos, költséghatékonyságra törekvő utazók közössége, amely segíti tagjait tippjeivel, trükkjeivel, folyamatosan felkínált segítő jobbjával – legyen szó a Couchsurfingről, az utolsó pillanatban felajánlott kanapékról, a lakáscsereprogramokról, a hostelbulikról, az online tapasztalatcserélő fórumokról. Egy közösséget, ami olyan, akár egy nagy, biztonságos fészek: bárhova mész, ott régi barátként üdvözölnek, ha kiesnél, utánad nyúlnak, ha segítségre szorulnál, eligazítanak.

Viszont az van, hogy ez az illúzió, ez a rengeteg jó tapasztalat veszélyes. Veszélyes, mert a világ, bár ilyen is, de nem csak ilyen – ezt mutatja Mackenzie Michalski példája is, aki sok-sok remek utazási élménye után talán túlzottan is hátra mert dőlni az emberiségbe vetett hitében.

Noha nem ismertem őt, a képeit nézve mégis oly közelinek érzem: ő is csak egy hozzánk hasonlóan nyitott, közvetlen, életigenlő ember volt, aki valószínűleg már sokszor mondott igent új barátságokra, ismerkedésre, aki már számtalanszor tért vissza a portlandi reptérre remek élményekkel.

Ám ezúttal nem tudott felszállni a hazafelé tartó repülőre, és nem tudta elvinni magával az emlékeit.

És bár tragédiája elsősorban az övé, a családjáé és a szeretteié is, és én hiszem azt, hogy kicsit az utazóközösségé is.

Egy közösségé, ami évtizedeken keresztül a bizalomra épült. Egy közösségé, amely számtalanszor adott segítséget, kanapét, utolsó pillanatos vonatjegyet, barátságot annak, akinek épp szüksége volt rá. Egy közösségé, ahol a megbízhatóság nem munka eredménye, hanem alapvető jog, hiszen ahogy ma te segítesz nekem, úgy holnap én fogok neked. Egy világképé, amiben egy nőnek nem kell félnie a férfitól, akivel szóba elegyedik. 

Az, ami Mackenzie-vel történt, nem egyedi eset, és még csak utazni sem kell hozzá. Megtörténhet a szomszéd sarkon és hosszú távú kapcsolatban is – erre rengeteg példát láthattunk. Sajnos nincs benne se újszerű, se példa nélküli – nőgyilkosságok voltak, vannak és lesznek, ahogy bizonyára az áldozathibáztatók hangja is felerősödik majd újra, akik szerint a nőnek nem kellett volna felmennie egy idegen férfihoz.

Egy ideális világban az eset hallatán most a szülők nem az utazástól, hanem az erőszaktételtől fognák vissza gyerekeiket. Ez azonban nem egy ideális világ. Én pedig itt állok, nőként, talán leendő anyaként, rengeteg dilemmával a fejemben. Noha szeretnék nyitott gyereket nevelni, mégis hogy engedjem majd világgá, ha utazni támad kedve? Noha szeretném őt arra biztatni, hogy közlekedjen emelt fővel a világban, hogy értessem meg vele, hogy van, amikor jobb behúzni a nyakunkat?

Noha szeretném, ha a lányom egyenrangúnak érezné magát a férfiakkal, és biztonságos keretek között bátran merne ismerkedni, mégis honnan tudjuk, hol kezdődik a „biztonságos”?

És legfőképp, hogy neveljem úgy talpraesettnek, szabadnak, ha közben tudom: egy este kimenetele nem csak az ő tudatosságán múlik? 

Az élet kiszámíthatatlan, és autópályán süvítő kocsiban pedig bőven elég egy töredék másodpercre lecsukni a szemet a tragédiához – ezt mind tudjuk. Én mégis szeretném azt gondolni, hogy bizonyos közegekben, bizonyos emberek mellett időnként igenis átadhatjuk a kormányt, és nem kell folyton újragondolnunk, hogy jó kezek tartják-e. De már látom: ez túl nagy kérés.

WMN szerkesztőség