„Nincs ilyen, hogy az élet kiszabadul: az élet maga a háló” – Sally Rooney új könyvéről

–

„Úgy vélem, a regényformát bizonyos értelemben mindig is két alapvető téma mozgatta: a szex és a pénz. E kettő persze találkozik a házasság társadalmi intézményében, márpedig a 19. századi regény legfontosabb narratív struktúrája éppen a házasságkötés volt” – nyilatkozta Sally Rooney az egyetlen interjúban, amit az Intermezzo kapcsán adott. Chris Power brit író és kritikus kérdéseire válaszolt, a beszélgetés magyarul a Rooney regényeit is fordító Dudik Annamária Éva tolmácsolásában jelent meg a Telexen. 

Azért választottam belőle ezt az idézetet, mert jelzi, hogy Rooney maga is – igaz, 21. századi köntösben –, de tulajdonképpen a regény romantikus hagyományait ápolja. Realista prózát ír, a karakterei pedig általában a szerelem felszabadító ereje által igyekeznek kitörni a rájuk osztott szerepekből, és változtatni a sorsukon. Ám azzal is folyton szembesülniük kell, hogy az életkorbeli, státuszbeli és vagyoni különbségek a párkapcsolatukban is hatalmi egyenlőtlenségekhez vezetnek, ami ha a vágyaikat nem is, a szerelmük társas életbe való integrálását mindenképpen bonyolulttá teszi. Részben ez adja a Rooney-könyvek izgalmas kettősségét:

a szöveg helyenként bámulatosan intim, részben a viszonyok titkos jellege miatt minden pár külön univerzumot alkot a művekben. Ugyanakkor végig ott lapul a szorongató kérdés, hogy mi marad a szerelemből, ha átszitáljuk a külvilág szűrőjén, mennyire állja ki a kapcsolat a rokonok, barátok, ismerősök bírálatát. 

Az Intermezzo (kiadja a 21. Század Kiadó) érzékeny történet egy gyászoló testvérpárról, akiknek szerelmi élete meghaladja a konvencionálisnak tartott kereteket. Az idősebb fivér, Peter, 33 éves, krisztusi korban van, egykor egyetemi vitabajnokként ért el sikereket (ebben a két dologban hasonlít Rooney-ra), a regény jelenében, 2022-ben pedig emberi jogi ügyvédként dolgozik Dublinban. Látszólag ő boldogul jobban: szép vagyonra tett szert, könnyen kijön az emberekkel, stílusa meggyőző, baráti társasága népes – viszont állandóan alkohollal, gyógyszerekkel tompítja magát, fiatal felnőtt kora óta képtelen sírni (csak a szeme csíp), és miközben az ír főváros utcáin bolyong, ahol általában sötét van, és szinte örökké esik az eső, gyakran gondol a halálra. 

Peter két nő között őrlődik. Ott van Sylvia, a nagy szerelem, a kifinomult egyetemi tanár, akiből folyamatosan árad egyfajta „intellektuális ragyogás”, de akit öt-hat éve közúti baleset ért, amitől azóta is súlyos, krónikus fájdalmai vannak. (A baleset és Sylvia betegségének részletei végül nem derülnek ki, de ha Sally Rooney vagy, még ez a cselekménybeli hiányosság is inkább lebegtetésnek hat, és kifejezetten jól áll a szövegnek.) Sylvia állapota miatt a nő és a Peter közti szexualitás korlátozottá vált, „a kapcsolatot valami értelmezhetetlenné csonkították a körülmények”.

A másik oldalon viszont ott van a huszonkét éves Naomi, aki elképesztően érzéki, vagány és talpraesett, ám papíron hajléktalan, anyja ki-bejár az elvonóról. Naomi „nagyon közel áll ahhoz, amit szexmunkásnak hívnak”, noha egyáltalán nem egyértelmű, hogy a Peterrel való kapcsolatában ki használ ki kit. Szóval az egész elég kusza, annál is inkább mert a férfi rájön, hogy tényleg kedveli (szereti?) mindkét nőt, és valahogy ettől érzi magát igazán tisztességtelennek, perverznek, abnormálisnak (hiszen a megcsalással szemben elnézőbb a társadalom, a félrekúrásra létezik forgatókönyv, a „diszkréció pedig szinte bármit képes elfogadottá tenni”). 

A fiatalabb testvér a huszonkét éves Ivan, aki nemrég diplomázott elméleti fizikából, de alkalmi munkákból, adatelemzésből tartja fenn magát. Sakkzseninek indult, viszont évek óta leszálló ágban van. Fogszabályzós, félénk srác, sokszor érthetetlennek találja a társas kapcsolatokat, de pont amiatt, hogy számára egy csomó gesztus, burkolt szabály nem egyértelmű, minket, olvasókat is folyamatosan a normáink megkérdőjelezésére késztet. Másrészt talán azért is képes olyan mélyen, őszintén kapcsolódni másokhoz, mert kevésbé érti-érzi a ránk zúduló elvárásokat. Egy sakkeseményen ismeri meg a nála tizennégy évvel idősebb Margaretet, a vidéki kultúrház programigazgatóját, a frissen elvált nőt, akivel hamar gyengéd érzelmek szövődnek közöttük. Mennyire erkölcsös, fenntartható ez a viszony, és a hiányokon, veszteségeken túl mi az, ami táplálja? 

Az emberi kapcsolatokban való eligazodás nehézségei mindig együtt járnak a nyelvi kifejezőkészlet, az általunk használt kategóriák szűkösségével is. Bármennyire is vágyunk az egyértelműségre, a lehorgonyzott jelentésekre, az életet valójában nem lehet különböző fogalmakba, dobozokba szuszakolni, mert sokkal mozgékonyabb, komplexebb, meglepőbb annál.

Még a sakkban is – amelyben Ivan szerint mély és szép rend uralkodik –, lehet lépni valami egészen váratlant, ezt nevezik a játékosok intermezzónak. De intermezzo a zenében is létezik, a két hosszabb tétel közti részt hívják így. 

Az intermezzo a bizonytalanság nehezen definiálható helye, amikor egy életesemény, egy nagy találkozás, egy gyászfolyamat, egy krízis kizökkent minket a megszokott működésünkből, és arra késztet, hogy átgondoljuk az eddigi válaszainkat. Hiszen egy beszélgetésben, egy kapcsolatban vagy akár magában az életben a nyitási lehetőségek és a végjáték-stratégiák száma, csakúgy, mint a sakkban, viszonylag kötött – a két végpont között viszont szédítően sok alternatíva tárul elénk.

És ez az a tér, az ismeretlen és az ismerős, az én és a mi, a lét és a nemlét között, ami igazán érdekes,

és amelyben gyakran nem találjuk egymást, mert a hétköznapi beszéd nem türelmes, pontos és könyörtelen, mint a tárgyalótermekben használt nyelv, hanem sokkal képlékenyebb, szubjektívebb annál.  

Néha azt gondoljuk, az életünk akkor kezdődik, miután megoldottunk dolgokat, túljutottunk valamin. De az élet – nagy szavak – tulajdonképpen egy kudarcra ítélt, fénylő kísérlet, amely ideig-óráig szinte tökéletesen szép lehet. A jelentésteli létezés pedig elképzelhetetlen kapcsolódás nélkül.

„Az élet, végtére is, nem szabadult ki a hálójából. Nincs ilyen, hogy az élet kiszabadul: az élet maga a háló, amely helyükön tartja az embereket, értelmet ad a dolgoknak” – véli a regénybeli Margaret. „Mások igényei és elvárásai nem foszlanak semmivé; inkább csak megsokszorozódnak. Egyre bonyolultabbak, egyre nehezebbek. Amit, gondolja, úgy is lehet mondani, hogy így több az élet, egyre több az élet.”

Ha kapcsolódsz, az élet, és vele együtt a fájdalom is, növekszik – kérdés, hogy mennyit bírsz el belőle, és mikor roppansz össze. 

Sally Rooney ezeket a kérdéseket is vizsgálja többek között az Intermezzóban. Bár ez így nem pontos: az az érzésem, mintha csak megteremtené ezeket a karaktereket, aztán elegánsan hagyná, hogy megtörténjen velük, aminek meg kell történnie (ami lényegében az élet). A szöveg végig filmszerű, plasztikus, és ne tagadjuk, sok benne a szex, ami szintén fenntartja a figyelmet. A cselekmény ritmusa összességében is kiváló: bár családregényről van szó, a testvérek a négyszáz oldalas regény 148. oldalán találkoznak először; mire beszélnek az anyjukkal, már túljárunk a kötet felén; a két fivér pedig egymás életének női szereplőivel csak a könyv utolsó negyedében találkozik.  

Bár Rooney azt mondja, számára a stílus az írásban nem olyan fontos, inkább csak a bejárat ahhoz, hogy az olvasó is kapcsolódni tudjon az ötletéhez, az Intermezzóban kifejezetten érdekesek a belső monológok, különösen Peter E/3-ban megírt, zaklatott tudatfolyama, az önmagával folytatott önemésztő párbeszédei, mintha egyszerre lennénk kint és bent is a fejében.

Rooney szerint a könyvet „az Ulysses előtti tisztelgésképpen is lehet olvasni”, és az író egyik nagy bravúrja, hogy olyan emberek tömegeinek tesz átélhetővé ebből az élményből valamit, akiknek Joyce grandiózus műve egyszerűen nem hozzáférhető. 

És bár a történet végén a karakterek egy kicsit jobban meghatódtak, mint én magam, az a pár nap, amit az Intermezzo olvasásával töltöttem, kétségkívül szórakoztató és értékes volt, sokat adott nekem.   

Milanovich Domi