A lángos az lángos, ha tejfölt teszünk rá, ha virslikarikát! – Elolvastuk Sally Rooney új regényét, a Hová lettél, szép világot

–

Sokszor mondják Sally Rooney kapcsán, hogy Salinger rokona, legalábbis annyiban, hogy a felnőtté válás kálváriáját járják a hősei – akárcsak a Zabhegyezőéi –, és nehezen találják a helyüket a többi ember közt.

Rooney szereplői huszonévesek, illetve az új regény karakterei már harminchoz közelítenek (akárcsak az író), mindenesetre nem kamaszok már, mint Holden Caulfield. Legalábbis életkorukat tekintve. A tinédzseréveket letudták, de a továbblépés nyomasztó számukra, nem lehetőség és felszabadulás, hanem a különféle szerepekkel járó bilincsek felvétele.

A szüleik már megállapodott, családos emberek voltak az ő korukban, de az ő útjuk, példájuk, világszemléletük nem feltétlenül vonzó az ezredforduló környékén születettek számára.

Rooney hősei szeretetéhes, kötődni vágyó, de a kötöttségektől félő, önmagukba tekeredő, egymással és leginkább önmagukkal csatázó emberekből áll. Érzékenyek, intelligensek, nagyon választékosan fogalmaznak, mégis állandóan elbeszélnek egymás mellett.

Érdekes, hogy harmincas kolléganőim közül többen is azt mondják, idegesítik őket Rooney figurái a „kibírhatatlan totojázásuk” miatt. Szerintük nem életszerű, ahogy, mondjuk a Normális emberek szerelmespárja kerülgeti egymást.

Vitába szálltam velük. Én ugyanis egy korábbi generáció tagjaként, a szerzőnél 16 évvel idősebben nagyon is hitelesnek és valóságosnak találom Rooney történeteit. Engem nem bosszant, hogy annyit tipródnak a szereplők, hogy nem mernek, tudnak őszintén beszélni egymással, sőt, azt gondolom, pont így van a mi életünkben is.

És ezzel már el is árultam, hogy én is azon milliók közé tartozom, akik szívesen olvasnak Rooney-t (és szívesen nézték a sorozatot is, amely a Normális emberekből készült). A harmadik regényét, a Hová lettél, szép világot is azonnal megvettem, ahogy megjelent, és be is faltam egy hétvége alatt, mert olvastatja magát a könyv, az biztos. Annak ellenére, hogy a levélbetéteket, a két főszereplő lány (Eileen és Alice) diskurzusát nem lehet ledarálni. Egyfajta tablóját kapjuk meg általuk a „millenniumi nemzedék” aggodalmainak és görcseinek.

Vállalható-e felelősen gyerek ebben a világban? Mi lesz a bolygóval? Kihal-e az emberiség, eltűnik-e a kultúránk? Mi a franc történik a politikában? És mi lesz a szerelemmel és a barátsággal egy ilyen korban?

Efféle kérdésekről beszélgetnek a lányok, és nekem olykor, bevallom, úgy tűnt, az „elmélkedős” részek nem simulnak bele szépen a regény szövetébe, leveti magáról őket a mese, megakasztják az ügyes történetmesélést, és helyenként túlságosan didaktikusan is hatnak. Mintha az író egy amúgy nem érdektelen, de nem is forradalmian újszerű filozófiai esszét rakosgatott volna be folytatásokban a lapok közé.

A könyvkiadással, írói szerepvállalással kapcsolatos rész pedig sokat elárult arról, hol tart most az író annak megemésztésében, hogy három év alatt ünnepelt szerző lett, a show-biznisz része, és vagyonos világsztár, miközben igazából csak író akart lenni. Jó író. Ám befutott, mielőtt igazán beért volna. (A regény hősnője bele is betegedett ebbe…)  

A sztori erősen hajaz a korábbi regényekére: sok szempontból különleges, okos és kulturált, ám erősen tétova fiatalok életük egy közös kereszteződésében keresik a nekik megfelelő utat, de nincs elég önbizalmuk, és egymásban sem tudnak bízni eléggé.

Sajnos, ahogyan sok bestsellerszerző esetében, Rooney-nál is meg lehet figyelni, hogy kidolgozott valamikor egy írássémát, ami működött, és ezután biztonsági és kényelmi okokból ugyanarra a vázra építi fel újra és újra a regényeit. (Így két-három hónap alatt meg is születik egy-egy új mű, eleget téve – gondolom – a kiadói szerződésben foglaltaknak.) 

A recept jó, az eredmény megbízhatóan magas színvonalú, ám egy idő után az ízek kiszámíthatóvá, sőt akár unalmassá válhatnak. Ezt a csapdát Rooney sem kerülheti el: szerintem a regényeinek történetei már most összefolynak az olvasók fejében (legalábbis az enyémben összefolynak), mintha nem három, hanem egy (jó) könyvet olvasott volna tőle az ember. Mintha mindig ugyanazt a történetet írná meg, hiába cserél bizonyos elemeket vagy hoz be új gondolatokat: a lángos az lángos, ha sajtot, ha virslit pakolunk rá!

Én azért nagyon drukkolok Sally Rooney-nak, hogy azzal a lendülettel és elszántsággal, ahogy írni kezdett, tudjon továbblépni is. Ebben a pillanatban ugyanazt a tétovázást érzem az írásán, és az írói „hogyan továbbján”, mint amilyen tétovázást a szereplői produkálnak. Bízzunk benne, hogy a tehetség, amely kétségkívül sajátja, átlendíti ezen a korszakon, és felnő mint író, és nem elégszik meg azzal, hogy évente megírja a Normális embereket (esetleg kicsit gyengébben, mint korábban).

Kurucz Adrienn

Kiemelt kép: Getty Images/Erik Voake/Getty Images for Hulu