Pitner Bálint: Az apaság útvesztőiben

–

Kint nagy a zsivaj, de belül csend van. A szavak erre az állapotra nem megfelelőek. Család, gyerek, válás, apa, mennyire kevés a szó a tartalomhoz képest!

Az én gyerekem az a zöld kabátos, ott a mászókán. Egy csodálatos ötéves kisfiú, aki most egy várnak az ura. Valójában nem az én gyerekem, mármint a szó biológiai értelmében.

Amíg ő a várban úr, addig én a saját lelkem útvesztőiben járok.

Amikor megtudtam, hogy apa leszek, hatalmas nyomást helyeztem magamra, elolvastam mindent, Vekerdyt, Ranschburgot, de még Rousseau-t is. Úgy éreztem, tudok mindent, amit kell. Felértem az általam elégnek vélt tudás csúcsára, és fejest ugrottam az ismeretlenbe. Aztán ott álltam a fiam ágya mellett, mint Empedoklész megmaradt szandálja, amiből hiányzik minden, ami lényeges. Nem tehettem mást, sodródtam az árral.

A jelenből visszatekintve egész gyorsan elrepült ez az időszak. Talán a második, otthon töltött hét után tudatosult bennem, hogy már nemcsak magamért vagyok felelős, de van egy lény, akinek az anyukája mellett én is a biztonságot jelentem. 

Valahol az események mögött mindig ott bujkált a múlt, a saját gyerekkorom, hogy én azért sem leszek olyan, mint az én szüleim, azért sem fogom ezt és ezt mondani neki. Dafke szülő lettem.

Anyámék elváltak. Annyira kicsi voltam, hogy csak néhány emlékem van arról, hogy milyen egy teljes családban élni, ahol a gyermek számára mindkét szülő rendelkezésre áll. Elhatároztam, hogy én soha nem fogok elválni, csak úgy házasodom meg, ha biztos vagyok a dologban. Megfogadtam, hogy mindent megadok a gyereknek, amit én nem vagy nem úgy kaptam meg, ahogy vágytam rá. Egy lehetetlen reklámfilmet képzeltem el, amit a saját ideáimmal átitatva sokszor levetítettem magamnak. Igen, ilyen családi életre vágytam. Ma már tudom, ez abszurd és lehetetlen.

Soha nem láttam apámat sírni, nem tudom, milyen, amikor egy férfi elérzékenyül.

Pár hónapja történt, hogy a fiamnak megmutattam azt a mesét, ami összeköt engem és az apámmal való emlékeket, Az oroszlánkirályt. Ahogy ott ült, és nézte a rajzfilmet, kiszakadt belőlem valami, és sírva fakadtam. Kérdezte, apa, mi a baj? Miért sírsz? Nem tudtam mit mondani, nem volt megfelelő kifejezési eszközöm rá. Szavak jutottak eszembe, amik semminek hatottak az érzelmekhez képest. Valami olyan volt ez, ami időn és téren túlmutatott. Nagy szavak ezek is, de semmi ahhoz képest, amikről szólnak.

Megjelentek eddig számomra ismeretlen érzések. Féltem, óvom és azt szeretném, hogy semmi rossz ne érje. Ne legyen az, akit bántanak, de az se legyen, aki másokat bánt.

Tartottam attól a pillanattól is, amikor a fiamat másoktól kell majd megvédenem, és nem önmagától. Egy sötét űrben találtam magamat. Ez lehetetlen, túlszeretem, túlféltem. Nem hagyom megkérgesedni. Nem hagyom, hogy tapasztaljon. Helikopterszülő lettem. Nagyjából kétéves koráig mindentől óvtam. Rettegtem, hogy félrenyel, hogy belenyúl a konnektorba, vagy kiesik a kiságyból, esetleg lefordul a pelenkázóról. A játszótéren mindig a sarkában voltam, ha homokot vagy kavicsot próbált enni. Szigorú gügyögéssel magyaráztam neki, hogy ezt nem szabad. Ilyenkor minden esetben értetlenség ült ki az arcára, „apa miért beszél ilyen furcsán?”. Aztán az értetlenség komiszsággá változott, cinkosan rám pillantott, majd a markában lévő homokot a szájába tömte. Megkóstolta, de nem ízlett neki.

Mikor járni tanult, sokszor nekilendült, és ahogy szedte apró lábait, elesett. Azt figyelte, hogy a környezete hogyan reagál rá. Ha mi megijedtünk, ő sírni kezdett, ha mosolyogva odamentünk, és felsegítettük, ő mosolyogva rohant tovább. Rájöttem, hogy nem lehetek minden pillanatban mellette.

Még most is féltem, de már tudom, hogy vannak dolgok, amiktől nem óvhatom meg.

Felfedeztem olyan szülőtípusokat, amiket a szakirodalom nem jegyez. Ősanyák és ősapák, akik mindent jobban tudnak mindenkinél, ők a szülői tápláléklánc csúcsa, ragadozók. Ha azt látják, hogy te az ő normáiktól eltérően neveled a gyerekedet, akkor kioktatnak és egy pillanat alatt megsemmisítenek.

Ők együtt szültek, az apa ugyanúgy érezte a fájásokat, minden mozzanatot együtt élt át az anyával. Sokszor mindenben részt vesznek, a homokozásban, a fogócskában és a bújócskában is. Persze hagyják a gyereket mindenben nyerni, mert erősíteni kell az önbizalmát, hiszen tökéletes. Minden apróságért megdicsérik. Az „ügyes vagy” gyermekük minden tettének a visszhangja.
Rájöttem, hogy a szülőkkel nehezebb, mint a gyerekekkel.

Néhány hónapja megtudtam, hogy aki nap mint nap rám mosolyog, nem tőlem van, hanem egy évekig tartó párhuzamos szerelem gyümölcse.

Kétségbe vagyok esve, az történt, amit szerettem volna elkerülni, elváltam.

Rengeteg kérdés merül fel, hogyan és mit lehet mondani a gyereknek. Engem szólít apának, de mit is jelent ez, amikor én meginogtam az apai minőségemben? Neki két apukája van. Ezt szerettem volna, ha mindenképp tudja.

Ha felnő, és később szembesül a valósággal, az trauma.

Féltem, mi van, ha kevésbé fogom szeretni? Mi lesz, ha megutálom? Ez nem az én gyerekem, foglalkozzon vele a saját apja!

Ilyen gondolatok gyötörtek, és néha még ma is fel-felbukkannak bennem.

Azt hiszem, a válást jól fogadta, igyekeztünk minden konfliktust nem a jelenlétében rendezni. 

Most két helyen vannak játékai, otthon, az anyjánál, és otthon, nálam is.

Keresem az igazságát az apaságnak, de egy dologban biztos vagyok: a biológia nem befolyásolja az apai minőséget.

WMN szerkesztőség