Két édesség Margaret Mitchell szülőföldjéről: fahéjas csigapalacsinta, barackos cobbler

–

Nagy Alma és Nagy Barack

Azt a legtöbben tudják, hogy New Yorkot a Nagy Almaként is emlegetik. Hogy miért épp így? Nos, a XIX. században a „nagy alma” kifejezés a vágy és a törekvés tárgyát jelentette, majd a köznyelven a lóversenypályákon való biztosra fogadás értelmében terjedt el. A Big Apple mint New York City beceneve az 1920-as évek jazz-korszakában lett népszerű John J. Fitzgerald riporternek köszönhetően. Gerald a New York Morning Telegraph című lapban a New York-i lóversenypályát Big Apple-ként emlegette. 1924-ben ezt írta: „A Nagy Alma minden fiú álma, aki valaha is átvetette a lábát egy telivéren, és minden lovas célja. Csak egy Big Apple létezik. Ez New York.” 

Azzal azonban talán kevesebben vannak tisztában, hogy Atlanta pedig a Nagy Barack néven is fut: így hívják Georgia, a „barackállam” fővárosát – annak ellenére, hogy az államok közül Kaliforniából érkezik a legtöbb barack. De akkor miért lett a barack Georgia jele az óvodában? – teheted fel a jogos kérdést. A válaszért az amerikai polgárháborúig kell visszamennünk, amikor is a különböző államokból származó katonák megkóstolták az út menti barackfák gyümölcsét, és elámultak annak telt, édes ízétől (bár nekem azért vannak kétségeim, egy kiéhezett katona mennyire számít megbízható gourmet-nak).

Georgia pedig gyorsan le is csapott a lehetőségre, hogy a rabszolgatartó, gyapotszedő állam képéből újra brandingelje magát.

(Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy sok fekete ember a felszabadítása után éhbérért dolgozott a barackosokban.)

Tragédia a Barackfa utcában

A barack 1995-ben lett Georgia állam hivatalos jelképe. Atlanta egyik legnevezetesebb utcája a Peachtree Street: az itt lakók valószínűleg sohasem szomorúak, hiszen nem lehet kimondani a postacímüket mosolygás nélkül – próbáld csak ki bátran! Az utca és persze maga a város is megjelenik az atlantai születésű Margaret Mitchell Elfújta a szél című művében. Így különösen szomorú, hogy az író épp itt lelte halálát, amikor egy autó elgázolta, miközben a férjével moziba menet keresztülvágott a Peachtree utcán 1949. augusztus 11-én.

A vétkes sofőr egy szolgálaton kívüli taxis volt, aki épp a gyógyszertárba igyekezett, hogy a betegeskedő nevelt fiának orvosságot vegyen, és aki sajnos nem vette észre időben Mitchellt egy másik jármű miatt. A kiérkező rendőrök alkoholszagot éreztek a férfin – ekkoriban még nem volt szonda, így kénytelenek voltak az érzékszerveikre hagyatkozni. A férfi elismerte, hogy pár órával korábban megivott egy sört (ahogy azt is elmondta, hogy mielőtt autóba ült volna, meg is vacsorázott), tehát feltételezhetjük, hogy nem igazán volt módosult tudatállapotban. Tettéért a sofőrt tíz hónap börtönre ítélték. Jóval később, 1991-ben azt nyilatkozta:

a baleset tönkretette az életét, mindenki szemében ő lett annak az írónak a gyilkosa, akinek a művét az Egyesült Államokban a Biblia után a legtöbbet forgatják.

A férfi halála után a lánya könyvet jelentetett meg, amiben próbálta árnyalni a népszerű író gyilkosának képét. Azt állította, Mitchell a férjével vitatkozott össze az utcán, és akkor került a taxi elé, amikor elfutott a férfi elől. Az ő felelősségét azonban a helyi lap, melynek Margaret pár éven át a szerzője volt, igyekezett elmaszatolni. 

Egy bőröndnyi remekmű

Mitchell újságírói karrierjének végül egy bokasérülés vetett véget. Ám ez egyben valami nagy dolog kezdete is volt (bár ő ezt akkor még nem sejthette): az ülősebb életmódra kényszerített, friss házas Margaretnek temérdek ideje szabadult fel, úgyhogy elkezdte leírni azokat a történeteket, amiket jogász apjától, illetve rokonoktól, ismerősöktől, és nem utolsósorban a fekete szolgálóktól hallott. A kéziratot közel egy évtizeden keresztül farigcsálta szerényen, majd teljesen mellékesen említette csak meg a létezését a Macmillan kiadóvállalat Atlantába látogató igazgatóhelyettesének.

Amikor elvitte a fickónak a kéziratot, annak külön bőröndöt kellett vásárolnia, hogy magával tudja cipelni, és otthon nyugalomban átolvashassa. A könyv 1936. június 30-án jelent meg, Mitchell pedig azt remélte, talán szerencséje lesz, és elfogy belőle 5000 példány. Kár volt aggódnia: 1936 nyarán volt olyan nap, hogy ennek tízszeresét vásárolták meg az olvasók, egy évre rá pedig Pulitzer-díjat nyert vele.

Barack, barack mindenütt!

Egyébként nem Mitchell utcája az egyetlen Peachtree, azaz barackfáról elnevezett út Atlantában, ezen kívül még hetven másik is található a városban.

Az atlantaiak szoktak is azzal viccelődni, hogy ha bármelyik utcán elfordulsz egyszer jobbra, majd kétszer balra, akkor egy Barackfa utcában találod magadat.

Ezek után adja magát a barack alapos megünneplése: évente megrendezik az egyhetes Barack fesztivált, ahol elkészül a világ legnagyobb peach cobblere.

Peach cobbler recept

Amíg tart a barackszezon, még érdemes kipróbálni a déli állam klasszikusát (amit szezonon kívül konzerv barackból is szoktak készíteni). Ez egy igazi rusztikus fogás, azaz nem kell hosszan pepecselni vele.

Egy kiló őszibarackot kockára vágtam (ha szeretnéd, meghámozhatod előtte), majd egy olyan serpenyőben, amit a sütőbe is be lehet tenni, csipet sóval, kiskanál gyömbérrel és egy fél bögre cukorral összerotyogtattam pár perc alatt.

A tésztához összekevertem 100 gramm vajat, 150 gramm lisztet, 80 gramm cukrot, egy kiskanál fahéjat, egy csomag sütőport, egy tojást, csipet sót, majd ezt rákanalaztam, potyogtattam a barackos alapra kis szigetek gyanánt.

Nem baj, ha nem fedi be a tészta hézagmentesen az összes barackot, sőt! 180 fokos sütőben 25 perc alatt készre sütöttem. A tetejére mehet egy gombóc vaníliás fagylalt vagy tejszínhab. 

Fahéjas csigapalacsinta

A másik édesség, amit alkalmam volt megkóstolni atlantai látogatásom során, egy igazi fúziós étel, ami ötvözi a méltán népszerű dán fahéjas csigát az amerikai írós palacsintával. Igen látványos fogás, viszont egyáltalán nem bonyolult elkészíteni ezt sem. Cserébe tiéd a dicsőség, és a gyerekek/vendégek/szerelmek sírig tartó hálája!

Én rögtön dupla adagot csináltam, szóval ez az alábbi négy közepesen éhes felnőtt által elpusztított mennyiség, de ha te kevésbé vagy mohó, mint én, akkor nyugodtan felezz el mindent.

400 gramm lisztet átszitáltam két kiskanál sütőporral és másfél kiskanál szódabikarbónával, egy kiskanál sóval, majd hozzákevertem három nagyobb tojást, és 720 ml tejet, amibe előtte belecsavartam egy citrom kifacsart levét. Az eredeti recept ugyanis íróval (a tejföl köpülésekor visszamaradó folyadék – a szerk) dolgozik, de idehaza azt kevés helyen lehet kapni tapasztalataim szerint. Ha te sem tudsz venni a boltban, akkor sincs semmi baj, nagyon jó úgy is, ha az író mennyiséget tejre cseréled, amit „összerántasz” citrommal. Csak keverd bele a tejbe a citromlevet, és várj öt percet!

Közben elkészítettem a fahéjas csigavonalhoz az alapot: összemelegítettem 60 gramm vajat 80 gramm cukorral és egy evőkanál fahéjjal, majd amikor kihűlt egy kicsit, akkor belekevertem a palacsintatésztából körülbelül két decinyit. Ezt műanyag konyhai cumiba töltöttem, de teheted vékony szájú habzsákba is.  

A palacsintasütőt felforrósítottam, lekentem vékonyan olajjal, majd belemertem nagyjából egy deci mennyiségű tésztát. Ez a típus a pufibb palacsintafajta, azaz nem terül úgy szét, mint a sima. A tészta tetejére csigavonalban rányomtam a fahéjas csíkot, majd amikor az alja megsült, és a teteje is elkezdett megszáradni, akkor óvatosan megforgattam.

A tetejére még dukál a krémsajtos öntet: ehhez összekevertem 60 gramm olvasztott vajat 60 gramm krémsajttal és 80 gramm porcukorral, majd a fahéjas csigapalacsinták tetejére csorgattam. De juharsziruppal leöntve is autentikus!

Fiala Borcsa