–

Gaynor születésnapja alkalmából elhatároztam, hogy – a teljesség igénye nélkül – abszolút szubjektíven összegyűjtöm nektek a kedvenc Oscar-díjas színésznőimet. A lista persze tetszés szerint bővíthető – sőt, szeretném is, ha együtt bővítenénk –, és valószínűleg sok nagy név kimarad majd, de ezért is szerepel az előző mondatban a „szubjektív” kitétel. Nem lesz benne például a vitathatatlanul zseniális Dame Judi Dench, bár imádtam a nyolcperces magánszámát a Szerelmes Shakespeare-ben, és Julia Roberts sem, hiába alakított hatalmasat az Erin Brokovichban. Tehát ők itt az én kedvenceim.

Vivien Leigh (Elfújta a szél, 1939)

Mindenki Scarlettje: a lenyűgöző szépségű brit színésznő nem eljátszotta az elkényeztetett kislányból kőkemény túlélővé érő asszony ikonikus szerepét, hanem eggyé vált vele. A boszorkányos mosolyok, a mozdulatlan vonások mögé rejtett, csak a szemekből szikrázó, mély fájdalom, a répaföldes jelenet a Tarára való hazatérés után („esküszöm, hogy sosem leszek éhes többé!”) mind-mind beleégett a retinámba. Leigh pontosan olyan Scarlett volt, amilyet elképzeltem, és az ilyesmi nagy ritkaság.

Julie Andrews (Mary Poppins, 1964)

Igen, az isteni Julie, aki ezzel a filmmel kezdte hollywoodi karrierjét mindössze 28 évesen, és máris bezsebelte vele az első és egyetlen Oscarját (később még többször jelölték, de szobrot már nem kapott). Bár P.L Travers, a Mary Poppins-könyvek írója állítólag hidegrázást kapott a cukormázas produkciótól, Andrews alakítását lehetetlen elfelejteni, és a mai napig, ha beteg vagyok, az ő hangján csendül fel a fejemben: „just a spoon of the sugar/ and the medicin goes down”…

Liza Minelli (Kabaré, 1972)

No comment, csak hunyd le a szemed, és idézd fel magadban: „what good is sitting alone in your room”…

Diane Keaton (Annie Hall, 1977)

A magam részéről már azért is ki tudnék utalni egy díjat Diane-nek, mert éveken át elviselte Woodyt, de az Annie Hall-beli alakítása egy pillanat alatt levett a lábamról. Végtelen természetességgel, a fogalmatlan fiatalság bájával alakítja az álmai és érzelmei között botladozó Annie-t, a konyhai jelenet a rákokkal pedig maga a szerelem, minden szépségével és keserűségével.

Jodie Foster (A vádlottak, 1988)

Ha szeretnétek igazán jó filmet látni a szexuális bántalmazás témájában, ezt ajánlom. Foster egy fiatal, vadóc lányt alakít, aki egy este a kocsmában kihívóan viselkedik pár férfival, ők pedig végül csoportosan megerőszakolják. Csak egy másik nő, az ügyvédje áll mellé, és ketten indulnak harcba az erőszaktevők ellen. Sokrétegű film, kényelmetlen nézni, de Foster akkorát alakít benne, hogy leszakad a plafon. Külön nem emelem ki, de természetesen A bárányok hallgatnakban is, amiért három évvel később szintén megkapta az aranyszobrot.

Susan Sarandon (Ments meg, Uram!, 1995)

Bevallom, Sarandonnal nagyon elfogult vagyok: nem csupán azért, mert életemben nem láttam még rossznak, hanem mert árad belőle valami, amitől ingerem támad meghívni egy sörre, és átbeszélgetni vele az éjszakát. Ebben a filmjében pedig végképp elvarázsolt az állhatatos apáca szerepében, összesen kétszer bírtam megnézni, és mindkétszer végigsírtam. Professzionális, emberi, okos és mélységesen érzékeny – ez Susan Sarandon.

Hilary Swank (A fiúk nem sírnak, 1999)

Ismét egy kemény film és egy elképesztő alakítás: Swank egy fiúként élő lányt játszik, aki egy kisvárosba költözik, és végül éppen ez lesz a tragédiája. Az igaz történeten alapuló moziban rá sem ismerni a bájos Hilaryre, aki később olyan filmek sztárja lesz, mint a P.S. I Love You – a film Brandonja fiúnak érzi magát, úgy néz ki és úgy viselkedik, és a színésznő ezzel pontosan a transzneműség lényegét képes átadni: nem az számít, minek születtél, hanem, hogy miként aposztrofálod magad. Ez sem könnyű mozi és főleg nem vidám, de érdemes rávenni magad, mert felejthetetlen.

Charlize Theron (A rém, 2003)

Számomra Theron ebben a filmben lett színész, és nem azért, mert hagyta elcsúfítani a csodás külsejét. Ugyanis a kényszerből sorozatgyilkossá lett Alieen Wuornos szerepében a színésznő nem a fizikai, hanem a lelki elkorcsosulásra helyezi a hangsúlyt, amivel eléri, hogy az ember szíve megszakad ezért a szerencsétlen nőért, hiába követ el több gyilkosságot is a szemünk előtt. Hihetetlen teljesítmény.

Kate Winslet (A felolvasó, 2008)

Mondanám, hogy imádom Winsletet bármiben, és igaz is lenne, de ezzel a filmmel még nagyobbra nőtt a szememben. Bár tény, hogy mióta láttam az Extras című vígjátéksorozat egyik epizódjában, ahogy apácajelmezben, láncdohányozva arról beszél, hogy holokauszt-filmben kell játszani ahhoz, hogy az embert Oscart nyerjen, nem tudok vigyor nélkül gondolni a díjára, pedig nagyon megérdemelte. Ja, és azt hiszem, őt is odahívnám ahhoz az asztalhoz, ahol Sarandonnal sörözünk.

Meryl Streep (A Vaslady, 2011)

„Szinte hallom, ahogy azt gondoljátok, jaj, már megint ez a nő!” – mondta Streep, amikor átvette a szobrocskát, de hát tényleg ez a helyzet: ha Oscarról van szó, ő egyszerűen kihagyhatatlan. Azért épp ezt a filmjét emelem ki, mert Margaret Thatcher szerepében a mozi jelenlegi nagyasszonya minden mesterségbeli tudását, érzékenységét és intelligenciáját bevetette, ez az alakítás az egyik (de biztosan nem az utolsó) jutalomjátéka. Minden perce élvezet.

Brie Larson (A szoba, 2015)

Jött egy lány, szinte a semmiből, és lejátszott mindenkit a p.csába. Larson eléri, hogy a magadénak érezd a gyerekével fogságban sínylődő nő sztoriját, és elhidd a régi figyelmeztetést: veled is megtörténhet. Azóta már A-listás, én pedig a gyengécske új King Kong-film után is alig várom, hogy újra lássam valamiben.

Ehhez a listához várom tehát a ti kedvenceiteket is, mert az Oscar asszonyai szerintem nem csupán a teljesítményük miatt fontosak. Hanem azért is, mert az általuk megjelenített sorsokban magunkra ismerhetünk, erőt meríthetünk abból, ahová eljutottak, amit képviselnek. Szóval... előre a saját díjainkért!

Kalapos Éva Veronika

Kiemelt kép: A Vaslady/The Weinstein Company, A felolvasó/The Weinstein Company, Mary Poppins/Walt Disney, Ments, meg uram/Metro-Goldwyn Mayer Studios