Edith Eva Eger új könyvében is a szeretet a fájdalom legjobb ellenszere
Edith Eva Eger könyvei nemcsak a holokauszt borzalmairól szólnak, hanem a belső szabadságról és a megbocsátás erejéről is. Új könyve, A balerina elgondolkodtató tanításaival arra emlékeztet, hogy a legnagyobb fájdalmaink is gyógyíthatók, ha szeretettel nézünk szembe velük. Simon Eszter írása.
–
Izgatottan, de félve nyitottam ki a magyar származású klinikai pszichológus, Edith Eva Eger új könyvét. A döntés és Az ajándék után gyanítottam, hogy A balerina is olyan olvasmány lesz, amit nem lehet majd az utolsó mondat után becsukni, felrakni a polcra és menni tovább, hanem napokig velem lesz, és csak a jóég tudja, milyen kapukat nyit meg bennem.
A sejtésem beigazolódott, de az élmény nem volt olyan brutális, mint amire számítottam, ugyanis A balerinát olvasva olyan érzésem volt, mintha A döntést lapoztam volna fel.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A történetet már sokan ismerjük, a második világháború zűrzavarában Edith tizenhat éves, tehetséges balett-táncos, aki bekerült egy jónevű kassai leánygimnáziumba és az olimpiára esélyes tornászcsapatba, ám egy éjszaka két katona elhurcolja őt és a családját. Ekkor még nem tudják, hogy Auschwitzba deportálják őket, ahol Josef Mengele könyörtelen tekintettel dönt a rabok sorsáról. Edith szüleit rögtön az érkezés napján gázkamrákba terelik, őt pedig arra kényszeríti a halál angyala, hogy táncoljon neki. Edith ösztönösen mozog a Kék Duna keringőre, majd Mengele szemébe nézve felismeri a döbbenetes igazságot: a teste rabságban van, de a lelke szabad. Sokkal szabadabb, mint Mengele, akinek örökre a tettei fogságában kell élnie.
És ekkor értelmet nyernek Edith edzőjének szavai: „Az életben minden elragadtatás belülről fakad.”
Aki olvasta A döntést, annak ismerősek lehetnek A balerina fejezetei és azok a mantrák, amelyek életben tartották Edith Eva Egert a haláltáborban, de a hasonlóság ellenére, újra bebizonyosodik, hogy Edith Eger Eva kivételes tanító, aki kincset érő szavaival láthatatlanul gyógyít, miközben a saját traumáin keresztül őseink történetét meséli el.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Nincs DE, kicsikém!
Tizenhárom éves voltam, amikor a nyári szünet előtti egyik utolsó tanítási napon levetítették Az élet szép című filmet. Hetekkel később, lábamat a tengerbe lógatva még megállás nélkül zakatoltak a fejemben a képkockák. Azt hiszem, akkor értettem meg tisztán, mit jelent a holokauszt.
Azóta eltelt jó néhány év, de csak most kezdem érteni, mit jelent holokauszttúlélők leszármazottjának lenni. Most kezdem megérteni, honnan fakad a folyamatos bűntudat, ami mindennap feltűnik valamilyen formában.
A balerina olvasása közben tisztulni kezdett a kép, hogy miért zavarja a nagymamámat, ha azt mondom, hogy DE. Mama soha nem fegyelmezett. Vele mindent lehetett. Fagyit enni az ágyban, megnézni a tiltott meséket a Cartoon Networkön, kibontani a csokit még mielőtt kifizettük a pénztárnál, de egy dolgot soha nem engedett: azt mondani, hogy DE. És most, amikor arról olvastam, hogy a fogvatartottak szótárában nem létezik az a szó, hogy DE, összeálltak a képkockák. Úgy érzem, közelebb kerültem a nagymamámhoz, aki egy pincében bujkálva töltötte a kislánykorát és megtanulta, hogyan kell beosztani az utolsó falat száraz kenyeret is.
A balerina ráébresztett, hogy egy túlélő nem mond olyat, hogy DE, mert ha az ember az életéért küzd, nem akadékoskodik.
Ezt a mintát visszük tovább sokan, akiknek felmenői ki kellett bírják az éhezést, a fogságot, megannyi igazságtalan halált és kegyetlenséget. Ez is állhat időnként az ambíciók, akár a történések hátterében? Ezért akarjuk sokan megmutatni a világnak, hogy mindent kibírunk? Ezért tömi belém a drága nagymamám a tizedik Kinder tojást is karácsonyfa alatt?
Láthatatlanná tévő köpeny
Edith Eva Eger könyveit olvasva elkerülhetetlen az önvizsgálat. Mindhárom kötet észrevétlenül, óvatosan szabadít meg a szemellenzőtől, és oda irányítja a tekintetünket, ahová nem szívesen nézünk. Így történt, hogy újra találkoztam a gyerekkori énemmel. Egy mély gödröt láttam, amiben a kicsi Eszter a verem falára tapadva próbált láthatatlanná válni. Fájdalmas volt újra megtalálni ezt a szorongó, megfelelési kényszerrel teli kislányt, de jó érzés volt eközben olyat társat találni, mint Edith Eva Eger, aki megfogalmazta helyettem az érzéseket: „Akkor vagyok a legboldogabb, ha egyedül lehetek, ha visszavonulhatok a belső világomba.”
Tudja, hogy milyen a család láthatatlan gyerekének lenni. Edith Eva Eger olyan jelentéktelennek tartotta magát, hogy szinte sosem mutatkozott be a saját nevén. Ő volt Klára húga.
Fájdalmas szembesülni azzal, ha olyan szerepet osztottak ránk, ami másnak jobban áll, gyerekként mégis önkéntelenül felvesszük a jelmezt, amit a szüleink választottak nekünk.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Nem volt könnyű újra találkozni azzal a kislánnyal, aki megkapta a család elsőszülött, okos kis unokája jelmezét, aki mindig csendes, visszahúzódó és a sarokból figyeli a cserfes, örökmozgó húgát, aki ebéd után cigánykerékkel szórakoztatja a családot, és olyan vicceseket mond, hogy majdnem a felnőttek torkán akad a paprikás csirke.
A fájdalomnak nincs mértékegysége
Sokáig haragudtam a családomra, amiért nem vették észre, hogy én is vicces vagyok. Hogy én is tudok cigánykerekezni. Hogy nem vagyok visszahúzódó, csak időre és több figyelemre van szükségem. És ez a harag sokáig bent maradt.
De hol van az én dühöm ahhoz képest, amit Edith Eva Eger érezhetett Mengelével szemben? Kit érdekel, hogy nem tudtam megnevettetni a családot a vasárnapi ebéden? Hol van ez a fájdalom ahhoz képest, amit a haláltábor fogvatartottjai érezhettek, amikor elszakították őket a családjuktól?
Akárcsak „Az ajándék”-ban, Edith Eva Eger új könyvében is arra figyelmeztet, hogy minden fájdalom, minden nehézség, a leghétköznapibb apróság is ugyanolyan érvényes tapasztalat, mint túlélni a haláltábort.
Megnyugtat, hogy nincs értelme mások nehézségeihez hasonlítani a sajátunkat, mert a fájdalomnak nincs mértékegysége.
De hogy volt képes megbocsátani azoknak, akik megölték a szüleit és a szerelmét, elvették a fiatalságát, és mély sebeket ejtettek rajta, amelyek, ha be is gyógyultak, a hegek örökké emlékeztetik a sérülésre? Hát úgy, hogy a fájdalom legjobb ellenszere a szeretet.
Sejtésem sincs, honnan tudta ezt ennyire ösztönösen egy tizennyolc éves lány, aki több haláltábort megjárva, harminckét kilósan, tífuszosan is képes volt megölelni azt a kisfiút, aki leköpte, és azt kiabálta neki az utcán, hogy „mocskos zsidó vagy, te féreg!”. Erre Edith Eva Eger odament hozzá, és a szeretetével szelídítette meg.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Bárki lehet célpont. Mindenkiben lehetne találni kivetnivalót. És találunk is. Túl kicsi, túl nagy, túl szőke, túl sötét bőrű, túl férfias, túl feminin, túl semmilyen, meleg, transz, jobboldali, baloldali, mindegy, milyen, a lényeg, hogy beszóljunk egymásnak. És mindezt miért? Hogy büszkék legyenek ránk a szüleink? Hogy lássák, jól figyeltünk, és megtanultuk utánozni azt, hogyan bántanak másokat? Vajon mit tudott az a kilencéves kisfiú a zsidókról? Tudta, mit jelent a holokauszt? Talán nem lövök mellé, ha azt mondom, hogy nem, valószínűleg fogalma sem volt. De mit csinál egy gyerek, aki meg akar felelni az apjának? Megpróbál olyan lenni, mint ő, mert hajtja a vágy, hogy az apja megveregesse a vállát, és azt mondja, szép volt, kisfiam, jól csináltad.
Akinek bizonyítania kell valamit, az nem szabad
Azt hiszem, a bántás sokszor nem más, mint egy szépen becsomagolt megfelelési kényszer. Edith Eva Eger talán azért sem haragudott a kisfiúra, mert pontosan tudta, hogy mit érez. Egész gyerekkorában igyekezett megfelelni az apjának, aki sosem titkolta előle, hogy csalódást okozott neki, amiért lánynak született.
Az én apám nem vágta be a szülőszoba ajtaját, amikor meglátta, hogy lány vagyok, mégis sokszor azon kapom magam, hogy máig úgy pitizek a figyelméért, mint egy lógó fülű spániel, aki ki van éhezve a gazdája szeretetére. De így nem vagyok egészen szabad. Úgy döntök, ahogy neki tetszik, úgy válaszolok, nézek, viselkedem, amivel tudom, hogy kivívom az elismerését.
Kedves Edith Eva Eger, még tanulom tőled, hogyan kell szabadnak lenni, de azt hiszem, nem találhatnék nálad jobb tanítót. Hitet adsz, hogy menni fog, mert neked sikerült, mert amire Auschwitzban ösztönösen képes voltál, azt felszabadulva újra a magadévá tetted. Felszabadítottad a lelkedet.
Azt hiszem, bőven van még mit helyre raknom, kezdeni kéne valamit az állandó bűntudattal, ami egyik nap dörömböl az ajtón, máskor csak a távolból integet, mégis mindennap jelentkezik, emlékeztet, hogy még a környéken settenkedik. A balerina szavakba öntötte helyettem, hogy milyen holokauszttúlélők leszármazottjának lenni. És hogy nem kell mindenért bocsánatot kérni. Legfőképpen azért, hogy létezem.
Kiemelt képünk forrása: Dr. Edith Eger hivatalos Facebook-oldala