Drága Szüleim! Örülök, hogy együtt vagytok. Pedig hányszor kívántuk, bárcsak elválnátok!

–

Nem felelnek, csak mosolyognak. Azt mondják, nincs recept, majd egyszer én is megtudom. 

Nézem a képet. Örülök, hogy együtt vagytok. Pedig hányszor kívántuk, bárcsak elválnátok! Éjszaka a takaró alá bújva hallgattuk, ahogy a földszinten suttogva kiabáltatok. Emlékeztek, hogy egyszer az autópályán menet közben nyitottuk ki a hátsó ajtót, mert nem bírtuk tovább hallgatni, ahogy Pesttől Balatonfüredig, levegőt sem véve veszekedtetek? Apa azután szereltette be a gyerekzárat a kocsiba.

De most, amikor megnyitom a képet, amit Apa küldött, egy boldog, kiegyensúlyozott házaspárt látok. 

Lehettetek volna néha halkabbak, figyelmesebbek, talán megértőbbek is, de megtanítottátok, hogy az őszinteség az egyik legnagyobb ajándék, amit egymásnak adhatunk.

És hogy veszekedés után megöleljük egymást. 

Megtanítottátok, hogyan lehet szavak nélkül azt mondani, „itt vagyok”, „vigyázok rád”, „fontos vagy nekem”, „szeretlek”.

Sokszor olyan mélyen vagytok, hogy a Mariana-árok hozzátok képest aprócska gödörnek tűnik, de amikor nyáron a fesztiválról, ősszel a borkóstolásról, tavasszal meg az olaszországi biciklitúráról külditek a képeket, ugyanúgy csillog a szemetek, mint most, a 29. házassági évfordulótokon.

Elképzelni sem tudom, hogy lehet ennyi ideje szeretni egymást. Én még rózsaszín ködben tapogatózom, csak most kezdem érteni, amikor azt mondjátok, „nézd, már megint mit csinált ez a barom”. Mert ti ilyet is mondtok egymásnak. Meg olyat, hogy „baszd meg, drágám”.

Megfogadtam, hogy én soha nem fogok ilyet mondani a szerelmemnek.

Megfogadtam, hogy nem okoskodom az anyósülésről. Nem tudom jobban, hogy merre kell menni. Nem fogok olyat mondani, hogy „nem hiszem el, hogy lehet ilyen szarul vezetni”. Sem olyat, hogy „jobban észrevennéd az üres helyeket, ha nem képzelnéd magad Schumachernek a belváros közepén”.

Megfogadtam, hogy soha nem hasonlítom a szerelmemet senki máshoz. Sem az apjához. Sem az apámhoz. Sem a nagyapjához. Sem az öccséhez. Sem a bátyjához. És soha nem fogom a gyerekeimnek szidni az apjukat.

De megfogadtam, hogy én sem fekszem le haraggal. Megtanítottátok, hogy a tüskét rögtön ki kell húzni. Nem szabad hagyni, hogy napokig szúrjon, és olyan mélyre menjen a bőr alá, hogy gennyes seb legyen belőle.

Megtanítottátok, hogy nincs tökéletes kapcsolat. A lent és a fent természetes.

A tisztelet pedig az egyik legfontosabb erény.

A másik az elfogadás. Meg a bocsánatkérés.

Jó látni, ahogy könnyes szemmel azt mondjátok egymásnak, sajnálom. Hogy időnként meglepitek egymást.

Megtanítottátok, hogy a kedvességet nem drága ajándékban, hanem figyelmességben mérik.

Jó látni, hogy Anya kivasalja Apa ingét, pedig Apa sokkal szebben vasal.

Jó látni, hogy Apa virágot vesz Anyának.

Megtanítottátok, hogy nem kell kézzel-lábbal tiltakozni a klasszikus dolgok ellen. Hogy hagyni kell egymást nőnek és férfinak lenni. De azt is elmondtátok, hogy mindenki maga dönti el, hogy ez mit jelent. Nektek a vasalást és a virágot. 

Megtanítottatok arra is, hogy nem kell mindig nagyon erős, emancipált nőnek és nagyon erős alfahím férfinak lenni. Lehet sírni egymás előtt és el lehet fogadni a segítséget. 

És azt is, hogy mit jelent ott lenni egymás mellett.

Megtanítottatok önzetlennek lenni. Hogy mindig a másiké a legfinomabb falat.

Jó látni, hogy Anyának akkor is eszébe jut sonkás-sajtos croissant-t venni Apának reggelire, amikor legszívesebben száműzné a Holdra. És hogy Apa szó nélkül bepakolja a kocsiba azt is, amire soha nem lesz szükség, de Anyát megnyugtatja.

Jó látni, hogy mindig gondoltok egymásra. 

Azt is, hogy nem tudtok egymás nélkül aludni. Hogy kézen fogva sétáltok az utcán. Szívecskéket küldtök egymásnak, karácsony előtt pedig hetekig keresitek a tökéletes ajándékot ahelyett, hogy minden évben zoknit és lábast vennétek egymásnak. 

Jó látni, hogy képesek vagytok együtt nevetni, szórakozni, táncolni. És még mindig egymás cinkosai vagytok.

Jó látni, hogy megélitek a dühöt. Ezt még tanulom. Talán épp azért, mert megfogadtam, hogy én sosem fogok veszekedni. Pedig lehet, hogy igazatok van. 

Annyi minden van a kincsesládátokban, hogy már alig lehet becsukni a tetejét. Lassan kifolyik belőle a sok érték, de ne aggódjatok, mi jövünk és felszedegetjük, ami kiesik.

Simon Eszter