Ők harcoltak azért, hogy mi nadrágot hordhassunk

–

Amazonok és társaik

Egyes vázaképleleteken az ókori görög mitológiában is szereplő amazonok láthatók – és gyakran nadrágszerű ruhában ábrázolták őket. Ha maguk a fazekasok nem láttak is maguk körül nadrágos nőket, hallani bizonyára hallottak róluk, az i. e. hatodik században ugyanis a görög kereskedők és geográfusok eljutottak Közép-Ázsiáig, ahol a sztyeppei lovas népeknél a nők is gyakran viseltek nadrágot. De az ókori görögöknél nem honosodott meg a nadrág viselése, főleg nem a nők körében. Egyszerűen azért nem, mert komikusnak tartották a szövetbe bújtatott lábak látványát, ezért a nadrágot, és az azt viselő embereket egyszerűen „thílakosznak”, azaz „zsákoknak” nevezték. 

Adrienne Mayor, a Stanford Egyetem kutatója szerint a lepelruhák után a nadrág volt az első szabott-varrott ruhadarab a történelemben. Mayor utal rá, hogy az eddigi ásatások során felbukkanó legrégebbi nadrágleletet Közép-Ázsiában, a Tarim-medencében tárták fel. A ruhadarabot valamikor i. e. 1200–900 között készíthették, és nő és férfi egyaránt hordhatta. A nadrágok speciális betéttel készültek, ami megkönnyítette a lovaglást.

Mayor szerint a nadrág feltalálása jelentős innováció volt, és nem véletlen, hogy a sztyeppei lovasnomádoknál bukkant fel először, hiszen a nyilvánvalóan jóval praktikusabb viselet a lovagláshoz, mint a rövid, tunikaszerű, redőzött ruhadarabok.

Mayor említést tesz arról is, hogy az ókori Kínában és Indiában is hordtak a nők nadrágszerű ruhadarabot, ám ezek ekkor még nem voltak szabottak, hanem a női ruha lábat takaró részét kötötték fel különböző övekkel vagy szíjakkal. Ezeket a ruhadarabokat szintén harcos nők hordták, illetve a mezőgazdaságban dolgozó asszonyok alakították át így hosszú ruhájukat, hogy könnyebbé tegyék a munkát.  

Fehér Lili: valamiben „leg” akart lenni, így lett a legcsúnyább színésznő

Kult – 2024. szeptember 16. – SzAE

A török bugyogó

A népvándorlás korában szélesebb körben elterjedt a nők körében is a nadrág viselete, főleg azoknál a népeknél, ahol az asszony is harcolhatott. Arról, hogy például a honfoglalás kori magyar nők is hordtak nadrágot, ebben a cikkben is írtunk.

A korai feministákra azonban nem a nomád népek kultúrája hatott.

Egy tizenkilencedik századi művelt nőre jellemző volt a jókora klasszikus műveltség, így nyilvánvalóan hallott már az amazonokról. A romantika időszakában ráadásul nagy divatja volt az orientalizmusnak. Ez elsősorban nem tudományos igényű érdeklődést jelentett, hanem egyfajta sóvárgást a keleti, leginkább a mai Közel-Kelet térségéhez tartozó népek sok esetben pusztán elképzelt kultúrája iránt. Nemcsak az Oszmán Birodalom – amely a korszakban a mai Bulgária nagy részét is magába foglalta, hanem mi, magyarok is egzotikus, keleti népnek számítottunk a nyugatiak szemében.

A nők élete különösen rejtett volt a külföldiek előtt, így az, hogy Lady Mary Wortley Montagu férjével, a brit nagykövettel 1716-ban Konstantinápolyba utazott, és bepillanthatott a török háremek világába, kuriózumnak számított. Lady Mary megtanult törökül, és sokszor török ruhába öltözve járta be a várost, természetesen férfi kísérettel.

Az európai hölgyet megdöbbentette, hogy mennyivel könnyebb és lengébb a török női viselet, és mennyivel szabadabb mozgást ad. Nővérének írt levelében így mutatja be török ruháját:

„A ruhám először is egy nadrágból áll, ami egészen a cipőmig leér, és kevésbé takarja a lábam, mint az alsószoknyáid. Vékony rózsaszínű damasztból készült, ezüst virágokkal áttört… Efölött van a köpenyem, finom fehér selyemgézből, hímzéssel szegélyezve. Ennek a köpenynek széles ujjai félig lelógnak a karon, és a nyakánál gyémántgombbal záródik, azonban a keblek formája és színe nagyon jól kivehető rajta keresztül. Alatta egy mellény, amely szorosan az alakomhoz igazodik, fehér és arany damasztból készült, nagyon hosszú, lelógó ujjakkal, arany rojtokkal szegélyezve, és gyémánt- vagy gyöngygombokkal. A kaftánom, amely ugyanabból az anyagból készült, mint a nadrágom, pontosan az alakomra szabott, lábamig érő köntös, nagyon hosszú, leomló ujjakkal.”

Lady Mary levelei körbejártak az úri körökben, halála után 1762-ben pedig nyomtatásban is megjelentek a török nők életéről szóló írásai, amely inspirálta a divat kreátorait is.

A bloomerizmus

Amelia Jenks Bloomer, az egyik első amerikai nőjogi aktivista, 1848-ban alapította magazinját, a The Lilyt, amely a tizenkilencedik század közepén az amerikai női egyenjogúság szócsöve lett. Ruhareformja pedig divatossá tette a női nadrágviseletet a nyugati civilizációban.

Bloomer határozottan fellépett a tizenkilencedik század közepén virágkorát élő fűződivat ellen, kiemelve annak egészségi kockázatait, illetve arról is beszélt, hogy a hosszú szoknya kiszolgáltatottá teszi a nőket, hiszen abban nem lehet szabadon mozogni, képtelenség fizikai munkát vállalni.

Ráadásul a korabeli divat szerinti ruhákat legtöbb esetben a nők egyedül fel sem tudták venni, úgy kellett öltöztetni őket, mint a babákat vagy a kislányokat. Ezért fontosnak tartotta egy új öltözködési stílus kialakítását, amiben nem várt segítséget kapott Elizabeth Smith Millertől, aki nemcsak megálmodta, elkészítette, hanem hordta is a korszak női ruháinál jóval kényelmesebb és praktikusabb darabokat, amelyeknek megálmodásáról később így számolt be:

1851 tavaszán, miközben sok órát töltöttem a kertben, annyira megundorodtam a hosszú szoknyától, hogy az elégedetlenség – az évek növekedése – hirtelen döntéssé érett, hogy ezt a béklyót nem tűrhetem tovább. Az elhatározást rögtön a gyakorlatba is átültettem. Bokáig érő török nadrággal és térd alá érő szoknyával helyettesítettük a nehéz, slampos és bosszantó régi ruhadarabot.”

Bloomernek azonnal megtetszett az öltözet, annyira, hogy rögtön fel is próbálta, majd publikálta a ruhaterveket a lapjában, amik gyors és nem várt sikert arattak. Bloomer azt írta, hogy amikor a The Lilyben először lehozta az új divatképeket, nők százai keresték meg az ország minden részéről, érdeklődve a ruha elkészítési módja felől. Bloomer szerint ez azt jelezte, hogy a

„nők mennyire készek és türelmetlenek, hogy végre ledobják magukról a hosszú, nehéz szoknyák terhét”.

A törökös nadrág és a bő, tunikaszerű felső tehát Bloomer révén híresült el. Véronique Hyland, az Elle magazin divatigazgatója szerint a bloomerizmus valóságos mozgalommá vált, egyesítve a szabadabban gondolkodó nőket. Amerikában külön közösségi alkalmaik voltak, bloomerbálok, beszélgetőkörök jöttek létre, ám ezt a társadalom nagy része nem nézte jó szemmel. Az utcán gúnyolták a nadrágos nőket, cikkek, karikatúrák jelentek meg róluk, és igencsak romlott az esélyük a házassági piacon, így a bloomerizmusnak viszonylag rövid tündöklés után leáldozott. Ám a női nadrág viselésének divatja a huszadik század elején újraéledt és elindult világhódító útjára. Elizabeth Smith Miller amerikai nőjogi aktivista gondolata ugyanis ma is mérvadó:

„A kérdés már nem az, hogy nézel ki, hanem hogy nőként hogyan érzed magad.”

Miklya Luzsányi Mónika