A tengerben a legveszélyesebb élőlény az ember

–

Bereczki Szilvia/WMN: Karáth Emil, a magyar Indiana Jones – gondolta volna, hogy sokan így emlegetik a háta mögött? Egy tenger nélküli országból indult, mára mégis felfedező és elhivatottan ténykedő tengerbiológus. Elég volt ehhez a szenvedélyhez az aprócska Balaton, vagy minek köszönhető, hogy Magyarországon nem szokványos szakmát választott?

Karáth Emil: Budapesti kisgyerekként minden elfoglaltságom az volt, hogy Afrika-térképeket rajzolgattam, Pampalini szerettem volna lenni – ő egy ’70-es évekbeli lengyel rajzfilmfigura, aki minden idejét a felfedezéssel és az egzotikus állatok megismerésével tölti. Úgyhogy nem csodálkozom az Indiana Jones összehasonlításon, bár tény, hogy kisebb-nagyobb kitérőkkel kötöttem ki végül a kutatói pályán.

A nyaraimat a nagyszüleimnél töltöttem, ahol egy termálfürdőbe jártam „búvárkodni”. Mivel jól úsztam, felfigyeltek rám, így beválogattak a BVSC (Budapesti Vasutas Sport Club) versenyúszójának, innen jelentkeztem át búvárúszásra, és 16 évig a tájékozódási búvárúszó válogatott tagja voltam. Ez körülbelül olyan volt, mint a tájfutás, csak víz alatt történt. Tehát életem nagy részét szenteltem a sportnak.

Világbajnokságokon és Európa-bajnokságokon is részt vettem, többször érmekkel tértem haza, és egészen addig sportoltam, míg ki nem öregedtem.

Mellette biológus szakon tanultam, és egyszer csak rájöttem, hogy a búvárkodás, az állatok és a víz iránti szeretetem egy irányba mutat, a tengerbiológia felé. Hát tengerbiológus lettem.

De ez nem volt ennyire egyszerű akkoriban, mert az egyetemeinken nem tartottak külön tengerbiológus-képzést. És sajnos azóta sincs itthon ilyesmi, talán egy-két hónapos továbbképzés akad, de tengerbiológus-képzés nem létezik ma Magyarországon. 

B. Sz./WMN: Ilyen akadályok mellett nem lehetett könnyű a nyílt vizekre jutni. És bizonyára ma sem könnyű a fiataloknak, bár mostanra megnyíltak az országhatárok, az azokon átívelő oktatás is elérhetőbb. 

K. E.: Én például annak köszönhetem, hogy gyakorolhattam a hivatásomat, hogy amikor a Tropicariumot építették, tengerbiológusként jelentkeztem oda. Emlékszem, betondzsungel volt az egész, és az én feladatom volt Svédországból idáig hozni az aligátorokat, halakat, hüllőket és majmokat. A Floridából érkezett cápák a sok utazástól és környezetváltástól teljes sokkba kerültek, egész éjszaka úsznom kellett velük, méghozzá úgy, hogy a hónom alá vettem őket, úgy köröztünk a vízben, különben elpusztultak volna.

Ez volt az első komolyabb szakmai tapasztalatom tengerbiológusként, amit 1997-ben egy újabb követett: ekkor egy világméretű tengerkutatáshoz kerestek szakembereket, és sikerült csatlakoznom egy kutatócsoporthoz. Biológus társaimmal ugyanabban az időben, ugyanazokkal a kutatási módszerekkel dolgoztunk a világ minden táján. Én voltam akkor az egyedüli kelet-közép-európai résztvevő, és éveken át azon dolgoztunk, hogy felmérjük a korallszirtek egészségi állapotát. 

Akadtak területek, ahol annyi volt a hal, hogy nem láttam tőlük a vizet, de néhány hónap elteltével jött az egyik első felmelegedéshullám, amit az El Nino okozott – ez egy olyan természeti jelenség, ami elindul Dél-Amerika partjai felől, és végigmegy az Indiai Óceánig, miközben három-négy fokkal melegebb vizet hoz magával – emiatt a következő évben az addig élettől zsizsegő vizekben elpusztult korallszirteket, élettelen területeket találtunk.

Megdöbbentő volt látni, hogy a paradicsomi állapotok egy év alatt tűntek el, akkor először fogalmazódott meg bennem, hogy nagy a baj.

B. Sz./WMN: Sokan csak legyintenek, ha a globális felmelegedésről esik szó, mert egészen addig, amíg nem látják, hogy mi minden változik és sodródik veszélybe emiatt, hajlamosak azt feltételezni, hogy nem is létezik, minden a legnagyobb rendben. 

K. E.: Pedig nagyon is létezik, és egyre inkább fenyeget! Máig csodálkozva kérdezik itthon, hogy minek foglalkozom a tengerekkel, hiszen nincs is tengerünk? Pedig a Föld nagyjából háromnegyedét óceánok borítják, és ha tönkremennek, azokra az országokra is hatással lesznek, amelyeknek nincs közvetlen kapcsolatuk a tengerekkel. 

Itt, Magyarországon nem azt fogjuk közvetlenül érezni, hogy a tengerek milyen mértékben romlanak, helyette inkább a gyötrő kánikulát, a terményveszteséget, a rovar- és állatvilág egyensúlyának felbomlását tapasztaljuk.

És azt, hogy egyre kevesebb import terméket fogyaszthatunk, mert eltűnnek a halak, a kedvelt gyümölcsök és zöldségek a bevásárlóközpontok polcairól, illetve a nyaralásaink során szinte felforral a víz, míg a partokat nyálkás képződmény borítja.

A nyolcvanas évek elején merültem először, és ahhoz képest is hatalmas a változás. Az olasz partoknál valamikor 24 fokos volt a víz, mostanra elérte a 30 fokot is, ami fürdőzés szempontjából sem kellemes már. Sőt, tavaly a Vörös-tengeren töltött munkám során 35 fokos vízben dolgoztunk a víz alatt. Ez szinte elviselhetetlen volt.

B. Sz./WMN: Kimondhatjuk, hogy mindennek a kulcsa az egyensúly. Amibe az ember hajlamos beleszólni. Kezébe veszi, mintha tőle függene, elkezd állatokat irtani, mesterséges anyagokkal és módszerekkel beavatkozni, a saját igényeire szabja a természetet.

K. E.: És emiatt rengeteg faj eltűnik, elpusztul, elvándorol az óceánokból. A biodiverzitás, azaz sokféleség megszűnik. Olyan invazív (nem őshonos) fajok jelennek meg élőhelyeken, amelyek addig nem voltak ott jelen: például az Adriába több mint 30 olyan faj érkezett, ami eddig a trópusi vizekben élt. És ez mindig veszélyes, mert amint megérkezik egy faj, ami nem élt addig az adott területen, korlátlanul tud szaporodni, hisz a ragadozója általában még nem követi. Ilyen például a tűzhal is, ami nagyétkű, nincsenek természetes ellenségei. Háromnaponta rak ötvenezer ikrát, és a helyi élővilágot felfalja. A Karib-tengeren már külön irtást szerveznek ellene, de minden más invazív fajra is ez a jellemző. Növényre és állatra egyaránt, mert az algák is képesek messzire vándorolni az eredeti élőhelyüktől. És pusztítani, ha az egyensúly felborul.

Azt már látjuk, hogy ha a globális felmelegedés kitart ebben az ütemben, akkor 2050-re eltűnnek a korallzátonyok.

Maradnak majd olyan fajok, amelyek jobban tűrik a meleget, de a sokszínűségnek búcsút inthetünk, a korallokkal együtt több százezer faj tűnik el. És ha meghal a korallszirt, nem lesz, ami védje a partokat, ezért sokkal kitettebbek lesznek az emberek a viharoknak, a természeti csapásoknak, arról nem is beszélve, hogy a gyógyszeripar is sokat veszít majd. Illetve a teljes emberiség.

B. Sz./WMN: Tehát mi, akik Magyarországon élünk, sokkal jobban függünk a korallszirtektől, mint azt gondolnánk, bármennyire is elképzelhetetlen ez ilyen távolságokból. Mit tudhatunk ezekről az élőlényekről?

K. E.: Bár a koralloknak növényhez hasonló megjelenésük van, valójában csalánozó állatok, ugyanabba a törzsbe tartoznak, mint a medúzák és a tengeri rózsák. Hatalmas ökoszisztémákat hoznak létre, és jelentős szerepet játszanak az óceánok biológiai sokféleségében. A korallok apró, szájnyílással és tapogatókkal rendelkező polipok, amelyek szöveteiben algák élnek szimbiózisban. Az algák segítik a polipokat tápanyagok előállításában, míg a polipok védelmet és szén-dioxidot biztosítanak nekik.

A csalánozó tengeri élőlények jellemzője, hogy csalánsejtekkel rendelkeznek, amelyek apró méregkapszulákat tartalmaznak. Ezek segítségével az állatok magukat is védik és zsákmányt is ejtenek. Egyébként mészvázat építenek maguk köré, amely az évek során egyre nagyobb lesz, és így jönnek létre a korallzátonyok. 

A víz felmelegedése stresszt jelent nekik, amire úgy válaszolnak, hogy az algákat kiengedik a szöveteikből, és csak a mészvázuk fehér színe látszik. Ezt a betegséget nevezzük korall-kifehéredésnek. A sárgás-zöldes algák nélkül a kis korallpolipok éhezni kezdenek, és ha ez az állapot két-három hétig fennáll, akkor elpusztulnak. 

A korallszirtek az óceánok és tengerek egy százalékát borítják csupán, de a tengeri élőlények egyharmada mégis ezeken a területeken él. Szerepük egyrészt a biodiverzitás fenntartása, nagyon sok fajnak adnak táplálékot, otthont, és még neveldeként is jól funkcionálnak, másrészt partvédő szerepük is van, mert ha érkezik egy nagy cunami vagy vihar, megtörik a hullámok energiáját, így nem érik el a településeket, és nem tarolják le azokat.

A korallszirt élőlényeiből gyógyszereket is próbálnak kinyerni. A szivacs- és zsákállatokban például rákellenes szereket találtak.

De gazdasági szerepe is van, hiszen sok nép a korallszirtek környéki halászatból él. Nem is beszélve a turizmusról, ami az adott országnak nagy bevételt jelent. Ha eltűnnek a korallszirtek, több milliárd ember válik munkanélkülivé és kerül veszélybe, mert ők adják az élőközösség alapját, azonban a felmelegedéssel, az oxigéntartalom csökkenésével és a savasodással ezek az élőközösségek egyre pusztulnak.

Illetve a halászok is tönkretehetik a korallzátonyokat, ugyanis egyes helyeken máig dinamittal halásznak. A robbanástól pedig nemcsak a halak pusztulnak el, mert a lökéshullám a korallszirtet is szétbombázza, és utána aztán nem lesz, mit fogniuk, hisz korallzátonyok hiányában halak sem lesznek. Egy pillantás alatt semmisítik meg az addig élettel teli területet. Sajnos ez valamiért nem tudatosul a helyiekben.

B. Sz./WMN: Elképesztő, hogy ha nem a túlhalászattal, akkor az elvetemült halászmódszerekkel zsigerelik ki a természetet. 

K. E.: A legpusztítóbb tevékenység a túlhalászat. A múlt századtól olyan tempóban fejlődött a halászflották mennyisége és technikája, hogy azzal nehezen tud az élővilág lépést tartani. Ma már halradarokkal mennek a tengerre, műholddal követik őket, és annyit fognak ki, hogy az összedönti a halpopulációkat. Mert több szaporodóképes egyedet fognak ki, mint amennyi képes lenne fenntartani az adott populációt. Így addig csökken a számuk, míg végül teljesen eltűnik az adott területről.

Az északi tőkehal például Kanada és Amerika határán fordult elő, és már a múlt század előtti időkben halászták őket. Ám a halászflották elterjedésével annyira túlhalászták, hogy mostanra egy százalékuk maradt meg. Betiltották a halászatukat, de nem sikerült visszanyerniük az eredeti populációszámukat, a kihalás szélére sodródtak.

A fenékvonóhálós módszer az egyik legszörnyűbb. Általában csak egyetlen halfajt akarnak lehalászni, mégis az egész területet letarolják. Ami ott él, megsemmisül.

Nem is beszélve a „járulékos fogásokról”, amelyek csak véletlenül akadnak bele a hálóba. Ezeket a „haszontalan”, elpusztult példányokat egyszerűen visszadobják a vízbe.

B. Sz./WMN: Tehát illegális tevékenységek sora idézi elő a most tomboló állapotokat. Milyen szabályok vonatkoznak a halászatra?

K. E.: A halászat akkor legális, ha az adott ország vagy nemzetközi szervezet által meghatározott szabályoknak megfelelően zajlik. A tengeri halászatot nemzeti és nemzetközi jogszabályok szabályozzák, és minden ország rendelkezik saját tengeri területein érvényes halászati törvényekkel, amelyek meghatározzák, hogy milyen fajokat, milyen mennyiségben és milyen eszközökkel lehet halászni. Emellett nemzetközi szervezetek, például az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) és regionális halászati szervezetek (RFMO-k) globális vagy regionális szinten is szabályozzák a halászatot.

Illegális halászatról akkor beszélhetünk, amikor a halászati tevékenység megsérti a nemzeti vagy nemzetközi szabályokat. Ide tartozik az is, amikor a halászok több halat fognak ki, mint amennyit a kvóták megengednek, ezt nevezzük túlhalászatnak. De illegális halászat az is, amikor védett fajokat fognak ki, vagy olyan módszereket használnak, amelyek pusztító hatással vannak a tengeri élővilágra, például robbanó- vagy mérgező anyagokat használnak. Továbbá a halászat akkor is illegális, ha olyan vizeken történik, amelyek nem tartoznak az adott halászhajó nemzeti felségvizei közé, és amelyekre a hajónak nincs engedélye.

B. Sz./WMN: Értelmezhetetlen számomra az a sok kegyetlen módszer, amivel a tenger élővilágát kizsigerelik.

K. E.: Az egyik legszörnyűbb a cápahalászathoz kapcsolódik, ennek legnagyobb mozgatórugója a cápauszony levágása. Délkelet-Ázsiában státusszimbólum a cápauszony, úgy gondolják, hogy ez az egyetlen értékes az állatokban, és ezért képesek fékevesztetten gyilkolni is. Ha egy családi eseményt tartanak, cápauszonylevest esznek, mert egy ünnepséghez az dukál. Gordon Ramsey utánajárt ennek a fogásnak, és kiderült, nem is ízletes. Mégis kifogják a cápát, levágják az uszonyait, és még élve, nagy fájdalmak közepette visszadobják a vízbe. Az állat lesüllyed, és kínok között pusztul el, megfullad, mert nem tud többé úszni.

A több mint ötszáz cápafaj egyharmada veszélyeztetett emiatt. Felhasználják a húsukat, a bőrüket, a májukat is, de az uszonyuk miatt vadásznak rájuk leginkább, és ez már 160 cápafajt sodort a súlyosan veszélyeztetett kategóriába. (A cápákról korábban ITT beszélgettünk részletesen.)

B. Sz./WMN: Tudnak tenni valamit ezek az élőlények a számos negatív hatás ellen? Próbálnak menekülni, adaptálódni? Figyeltek már meg evolúciós vagy viselkedésbeli változásokat rajtuk?

K. E.: Általánosságban elmondható, hogy számos tengeri faj megváltoztatja élőhelyét, vagy mélyebb vizekbe vándorol a felmelegedés elől, míg mások gyorsabb fejlődési ciklusokat mutatnak. Az adaptáció azonban általában lassú folyamat, és sok tengeri élőlény nem képes lépést tartani a gyorsan változó környezeti feltételekkel, ami a biodiverzitás csökkenéséhez és az ökoszisztémák egyensúlyának felborulásához vezethet.

Például a tengeri algák, különösen a korallokkal szimbiózisban élő zooxanthellák elkezdtek alkalmazkodni a melegebb vizekhez, és néhány korall képes ellenállóbb algákat befogadni, amelyek nagyobb hőtűrő képességgel rendelkeznek. Ennek ellenére a korallok tömeges kifehéredése továbbra is fenyegeti ezeket az ökoszisztémákat, mivel az adaptáció lassan zajlik.

De a polipok is – még a közönséges polip is – gyorsabban fejlődnek és növekednek a melegebb vizekben. Ezek az állatok új élőhelyekre vándorolnak, így olyan régiókban is megjelennek, ahol korábban nem voltak jelen, például az északi tengerekben. Ugyanakkor bizonyos planktonfajok is reagálnak az emelkedő hőmérsékletre, de hiába az igyekezetük, a planktonpopulációk összetétele átrendeződik, ami hosszú távon komoly hatással lehet a tengeri ökoszisztémákra.

És ott vannak a halak, például a szardíniák és a makrélák, amelyek úgy reagálnak, hogy elkerülik a melegedő vizeket, inkább új táplálkozási területeket keresnek. Ez az elvándorlás átrendezi a halállományok eloszlását, ami nemcsak a halak életét befolyásolja, hanem a halászatot is új kihívások elé állítja. 

A tengeri teknősök is adaptálódnak, megváltoztatják fészkelési helyüket és időpontjukat a hőmérséklet változása miatt. Ez segíthet nekik túlélni, de a magasabb hőmérséklet megváltoztatja a tojásokból kikelők nemi arányát, ami hosszú távon fenyegetést jelenthet a populációikra.

Azt is megfigyeltük, hogy a tigriscápák, amelyek a téli hónapokban Florida környékén vannak, azaz Amerika keleti részén, nyáron felfelé vándorolnak, mert a melegebb vizeket kedvelik. Ám amiatt, hogy egyre melegebb mindenhol a víz, sokkal messzebbre merészkednek, akár 300 kilométerrel északabbra, mint ahová eredetileg mennének, és olyan helyeken jelennek meg, ahol eddig nem jártak. A tigriscápák nem veszélytelenek, képesek megzavarni az ökoszisztémát, mert mindent elfogyasztanak, ami az útjukba akad. Ugyanakkor az útvonalváltozás rájuk nézve is veszélyes, mert olyan területekre úsznak, amelyek már nem biztosítanak védelmet számukra, és onnantól kezdve halászok zsákmányává válhatnak. 

B. Sz./WMN: Ha nem lenne elég a vizek melegedése, a túlhalászat és az állatok tömeges vándorlása, ott vannak még a szeméthegyek is. 

K. E. Az Egyesült Nemzetek Környezetvédelmi Programja és más szervezetek adatai szerint évente körülbelül nyolcmillió tonna műanyag szemét kerül az óceánokba, amely a világ számos területéről származik, nehezen lebomló, így jelentős környezeti problémát okoz. Arról nem is beszélve, hogy a műanyagszemét gyakran apróbb darabokra, mikroműanyagokra bomlik, amelyek nehezen észlelhetők és még nehezebben eltávolíthatók.

Ha ezek az állatok elfogyasztják, hosszú távon egészségügyi problémáik alakulnak ki, amelyek egyébként az emberre is hatással lehetnek, hiszen előbb-utóbb bejutnak az élelmiszerláncba.

Az óceáni áramlatok messzire viszik a szemetet, olykor egész szemétszigeteket alakítanak ki, és ezek a szeméthegyek a víz tetején úsznak. Sok tengeri állat, például teknősök, halak és madarak, tévesen tápláléknak, medúzának gondolják a műanyag hulladékot, és ha lenyelik, az emésztési problémákat okozhat, elzáródáshoz, végső soron pusztuláshoz vezethet. De a nagyobb műanyagdarabok és hálók, amelyek több száz évig képesek lebegni a vízen, fizikailag is károsíthatják az állatokat, megcsonkíthatják őket: a fókák, tengeri madarak és teknősök gyakran belegabalyodnak ezekbe, a cápák pedig rendszerint halászhorgokba akadnak. Sok cápa úgy él a vízben, hogy egy horog lóg ki a szájából, a teknős úgy, hogy a nyaka köré műanyag tekeredett, és ez rettentő fájdalmakat okoz.

B. Sz./WMN: A tengeri élővilág az alapja a kiegyensúlyozott életnek, de mintha minden, de tényleg minden az ellensége lenne. Hogy lehet ilyen sokféleképpen ártani annak, ami az életet adja?

K. E.: Tényleg sokan és sokféleképpen ártanak az óceánok élővilágának. A meleg víz egy másik hátránya, hogy kevesebb oxigén képződik benne. A melegedés, a savasodás és a kevesebb oxigén gyilkos hármas az élőlényekre nézve. Próbálnak alkalmazkodni, de a folyamat gyorsabb, mint az élőlények adaptációs képessége.

A savasodásnak is ugyanaz a mozgatórugója, mint a felmelegedésnek: az emberi tevékenység révén túl sok szén-dioxid kerül a légkörbe. A fosszilis tüzelőanyagok égetése, az ipari tevékenység és az erdőirtás jelentős mennyiségű szén-dioxidot bocsát ki. A szén-dioxid az atmoszférában koncentrálódik, ennek egy része az óceánokban oldódik, az óceánok ugyanis a földi szén-dioxid egyik legnagyobb elnyelőiként működnek.

A tengervíz alapvetően lúgos, de a savasodás irányába tart, mert a szén-dioxid és a víz találkozása szénsavat eredményez, hidrogén- és bikarbonát ionokra bomlik. Azok az állatok, amelyek mészvázzal rendelkeznek – például a korallok, a csigák, a kagylók és egyes planktonikus élőlények –, veszélybe sodródnak, mert egyre kevesebb kalcium-karbonát áll rendelkezésükre, amiből vázat építhetnének. Egyes helyeken annyira nagy mértékű a savasodás, hogy bontani kezdi a meglévő mészvázukat is.  

B. Sz./WMN: Egy ilyen beszélgetés után nem sok pozitív forgatókönyv marad. Van egyáltalán értelme küzdeni még az óceánok élővilágáért? Reménykedhetünk a változásban, vagy épp most dübörgünk a vég felé?

K. E.: Próbálunk pozitívak maradni, és mesterséges módszerekkel közbeavatkozni. Megkönnyítik a munkánkat a tengeri drónok és robotok, amelyek segítenek a tengeri élővilág nyomonkövetésében és kutatásában, valamint az óceánok szennyezésének és állapotának monitorozásában. Az egyik legfontosabb teendőnk a műanyaghulladék csökkentésére irányul. A szakemberek új eszközöket fejlesztenek ki a műanyaghulladék eltávolítására, ott van például az Ocean Cleanup projekt, amely flottákat használ erre. De fejlesztések zajlanak gyorsabban lebomló biológiai műanyagok előállítására is.

Egyre több tengeri rezervátumot és védett területet jelölünk ki, amelyek segítenek megvédeni a tengeri ökoszisztémákat a túlhalászattól, az élőhelyek rombolásától, és lehetőséget biztosítanak a helyi ökoszisztémák regenerálódására, megőrzésére. Ilyenek például a korallóvodák is, amelyek keretében koralltelepeket telepítünk mesterséges alapokra. De mangroveerdőket is ültetünk.

A Gyermekek az Óceánokért Egyesületet azért alapítottam, hogy csatlakozhassanak hozzánk lelkes, tenni akaró gyerekek, fiatalok és felnőttek, akik számára fontos a tengeri élővilág megmentése. Olyan szakmai túrákat szervezünk, amelyek során aktívan be lehet kapcsolódni egy-egy tengervédelmi projektbe. Például korallóvodát építünk és mangroveerdőt telepítünk Tanzániában. De nem csak „dolgozunk”, igyekszem megmutatni Tanzánia változatos élővilágát, kultúráját. Majomkenyérfa tetején alszunk, dzsungelben túrázunk, és megmásszuk a Kilimandzsárót is. Munkánk végeztével helyi afrikai nénikkel veszünk részt főzőtanfolyamon. Azoknak, akiket mélyebben érdekel a tengerbiológia, szakmai előadásokkal gazdagított expedíciókat szervezünk a Vörös-tengerre vagy Floridába. Felmérjük a korallszirtek egészségi állapotát, tengerifűsűrűség-mérést végzünk, tanulmányozzuk a tengeri emlősöket és nagyragadozókat.  

Fontosnak tartom, hogy a fiatalok több információhoz jussanak a tengeri élővilágról és az azokat veszélyeztető tényezőkről. A „Merülj velünk!” edukációs programmal általános és középiskolás gyerekeknek tartunk interaktív előadást a korallzátonyok élővilágáról.

Nagyon szeretném, ha minél több fiatal részt tudna venni a tengerek mentésében azért, hogy munkánk eredményét gyerekeink és unokáink is élvezhessék majd.

Bereczki Szilvia