Éhezés, migráció, betegségek és háborúk: akár már a mi életünkben bekövetkezhet? – Egy botrányosnak kikiáltott klímatanulmány

–

„Mivel az éghajlatváltozásról és annak emberi társadalomra vonatkozó negatív következményeiről szóló kommunikáció általában éles vita tárgya, ezt gyakran azzal kísérlik meg feloldani, hogy az információkat kontextusba helyezik. Ami nagyrészt azt jelenti, hogy a kedvezőtlen információkat pozitív adatokkal ellenpontozzák. Mivel az éghajlati előrejelzések igencsak sötét képet festenek, az egyensúlyt a fenntartható fejlesztésekről szóló pozitív információk hangsúlyozásában vélik megtalálni.” 

Ez az egyik kezdő gondolata Jem Bendell, a Cumbria Egyetem fenntarthatóságot kutató professzora által megírt botrányos tanulmánynak, melynek címe Mélyadaptáció: Útmutató a klímatragédiához.

A szöveg aztán folytatódik…

Nincs happy end… csak end

„E tanulmány nem a már ismert üzleti fenntarthatósági elméletekre épít, hanem inkább egy tapasztalati jelenségre fókuszál. A jelenség pedig nem önmagában az éghajlatváltozás, hanem annak 2018-as állapota, ami, mint a kutatások eredményeinek áttekintésével bizonyítani fogom, már a közeli jövőben megtörténő társadalmi összeomlást vetít előre” – írja Bendell, és a gombóc már ekkor elkezdhet növekedni a torkunkban.

Sejthető, hogy itt bizony ugyanazokat a tényeket fogjuk olvasni, amelyek a hírekben is megjelennek, csak éppen a megnyugtató-feloldozó „buksisimi” és pozitív befejező gondolatok nélkül.

A tanulmánynak az az alapállítása, hogy a klímakatasztrófa nem egy távoli lehetséges opció, hanem tény, ráadásul tíz éven belül be fog következni, ha nem hamarabb.

Bendell 2018-ban szerette volna releváns szaklapokban publikálni a Mélyadaptációt, de az anyag nem felelt meg az akadémiai elvárásoknak – kifogásolták ugyanis például a kemény nyelvezetét, az állítások elvágólagosságát, valamint azt, hogy nem hivatkozik a társadalmi összeomlásra vonatkozó korábbi publikációkra. A kifogásokat a professzor nem fogadta el, és úgy döntött, hogy mindenki számára elérhetővé teszi az írást, ezért feltöltötte a netre.

A tanulmányt azóta több tucat nyelvre lefordították, és több százezren letöltötték már. A szakmát mélyen megosztotta, sokan nem tudják tudományosan komolyan venni, de a laikus olvasók nagy hányada már-már vallásos imádattal issza a szavait, és készül a – Bendell szerint legalábbis – elkerülhetetlenre.  

Az éghajlat elszabadult

Azt, hogy a folyamat már rég elkezdődött, olyan tényekkel támasztja alá, amiket mi is ismerünk. Ezek közül a legkézzelfoghatóbb az átlaghőmérséklet emelkedése. Bendell szerint a melegedés eljutott már egy olyan stádiumba, hogy képtelenség megjósolni, mire lehet számítani a közeljövőben, ahogy ő fogalmaz, „az éghajlat elszabadult”.

A jégolvadás, a tengerszint emelkedése, a tengerek elsavasodása mind olyan hatással vannak (nem lesznek!) az éghajlatunkra, hogy hamarosan mindannyian a saját bőrünkön érezhetjük a következményeket; például a mezőgazdaság összeomlását és az általános élelmiszerválságot. 

„A Világbank szintén 2018-as jelentése szerint az országoknak arra kell felkészülniük, hogy a klímaváltozás következtében a több millió külföldi menekült mellett közel 100 millió ember kényszerül majd saját hazáján belül lakóhelyet változtatni.

Bendell professzor így fogalmaz:

„Ahhoz, hogy elkerüljük, hogy a klímaváltozás veszélyes és ellenőrizhetetlen méreteket öltsön, a politikailag is elfogadott tudományos megegyezés szerint két fok alatt kell tartanunk a globális felmelegedést. Ezen túllépve a felmelegedés olyan hatásokkal járna, mint a tömeges éhezés, járványok, áradások, pusztító viharok, kényszerű migráció és háborúk. A kormányok, amelyek elfogadták ezt a számot, a vállalatok részéről jelentős anyagi érdekeltségű nyomás alatt álltak hazai és nemzetközi szinten is. Ezért ez nem egy olyan szám, amit a legtöbb tudós javasolt volna, hiszen, ha globális szinten elérjük a két Celsius-fokos emelkedést, számos ökoszisztéma elpusztul és rengeteg kockázattal kell szembenéznünk.” 

Vagyis szerinte az a határérték, amit világvezetők elfogadtak, ugyanúgy éhezéssel, migrációval, háborúkkal jár majd.

Tehát, ha minden a terv szerint halad, akkor is pokoli évek várnak ránk

Igen ám, de az IPCC (az ENSZ által létrehozott Kormányközi Éghajlatváltozási Testület) által publikált jelentések szerint nem úgy tűnik, hogy tartani tudjuk ezt az amúgy is keservesen kompromisszumos határértéket. Vagyis a helyzet sokkal rosszabb lehet. Hangsúlyozom, hogy a Bendell-féle tanulmány 2018-ban látott napvilágot, és akkor és még a kanyarban sem volt sehol a sokakat felkavaró, borúlátó legutóbbi, 2021-es IPCC-jelentés.

A Cumbria Egyetem professzora a botrányt kavart anyagában összeszedi a különböző fenntarthatóságra összepontosító törekvéseket és fejlesztéseket, ahogy azt is megmutatja, hogy milyen gyenge lábakon állnak ezek a próbálkozások. Részletesen elemzi az ökoszisztémák és a légkör állapotát és az ezekhez kapcsolódó folyamatokat, amelyeknek mindegyike tudományosan bizonyított tény. Ezen túl pedig, ahogy egyre jobban kibontja a konklúziót, a finoman növekvő gombóc égni kezd a torkunkban.

„Amikor azt mondom, éhezés, pusztítás, migráció, betegségek és háborúk, úgy értem: mindez már a mi életünkben bekövetkezik. 

Nem lesz áram és hamarosan a csapból nem folyik majd víz. A szomszédainkra kell támaszkodnunk, ha enni és melegedni szeretnénk. Alultápláltak leszünk. Nem tudjuk majd, hogy útnak induljunk-e vagy maradjunk. Attól félünk majd, hogy erőszakos halált halunk, mielőtt az éhség végezne velünk.”

Bendell tisztában van azzal, hogy a fogalmazása így „tudománytalan”, de nem látja értelmét a finomkodásnak, hiszen meggyőződése, hogy mindannyiunkat érint a téma, a célja pedig nem az, hogy hamis illúziókba ringassuk magunkat, hanem hogy az elfogadással továbbléphessünk egy szintet a cselekvés irányába. 

Kezdjük el a gyászfeldolgozást!

Külön kitér Bendell arra is, hogy milyen fázisokban tudjuk elgyászolni azt a társadalmat és azokat a normákat, amelyek között eddig éltünk. Szerinte ezen a gyászfolyamaton mindenképpen át kell esnünk, hogy aztán az energiáinkat a cselekvésre tudjuk fordítani. Foglalkozik a tanulmányban azzal is, milyen hatása van az öncenzúrának, annak, hogy félünk radikálisan fogalmazni, mert az reménytelenséget és ellenérzéseket válthat ki, még akkor is, ha közben a tények elmismásolása katasztrófához és felkészületlenséghez vezethet.

Abban mindenképpen igaza van, hogy a tagadás mélyen beépült a társadalmunk működésébe, ami erősen emlékeztet a koronavírus kezdetére. Eleinte bagatellizáltuk, aztán már tudtuk, hogy jön a vírus, de még akkor sem vettük komolyan, és amikor növekedtek a számok, romlottak a halálozási adatok, ott találtuk magunkat a négy fal között. És volt (van), aki még ekkor sem hitte el az egészet. Éppen ezen a folyamaton megyünk keresztül a klímaváltozás kapcsán, csak a kérdés az, mennyi időnk van arra, hogy felfogjuk, nem tagadhatjuk már a nyilvánvalót. Nem mellesleg, ez a tagadás a hajtóereje annak a kapitalista gépezetnek, amelynek mi is alapalkatrészei vagyunk…

A mindmeghalunk nem megoldás

Az elemzések alapján Bendell arra a következtetésre jutott, hogy

„az összeomlás elkerülhetetlen, a katasztrófa valószínű, a kihalás lehetséges”. 

Brutálisan hangzik? Igen. De ez nem azt jelenti, hogy széttárt karokkal várjuk a világvégét, és minden mindegy. A professzor is leírja, hogy a tagadás utáni „úgyis meghalunk” attitűd a ló másik oldala, a sötét nihil maga. 

Így jutunk el a Mélyadaptáció útmutatójáig. Ez a rész ugyan valamiféle hasonló törekvésnek tűnik, mint amikor a vészjósló cikkek és dokumentumfilmek a végén próbálnak adni egy megnyugtatónak tűnő, de kissé idegen, távoli kapaszkodót, Bendell azonban ebben a szekcióban sem hazudtolja meg magát; amit ő nyújt, attól biztosan nem lesznek könnyedebbek az álmaink. Itt nincs feloldozás.

„A mélyalkalmazkodás a rezilienciánál jóval többet jelent. Ez elvezet minket a mélyadaptáció második fontos dimenziójához, melyet elengedésnek neveztem el.

Az egyének és közösségek számára egy bizonyos ponton felmerülhet, hogy elengedjenek bizonyos dolgokat – anyagi javakat, viselkedéseket, nézeteket –, amennyiben azok megtartása immár csak rontana a helyzeten.” 

Mint ahogy a vírus is azt mutatta meg nekünk, hogy a tagadás után tényleg elengedtük az addigi „normálist”, sejthetjük, hogy a klímakatasztrófa esetén sem tehetünk majd másképp. 

És ha eljutottunk az elfogadásig, majd az elengedésig, akkor jöhet a helyreállítás.

Ám Bendell ehhez sajnos nem ad túlságosan részletes mankót, meglátásom szerint ez kétségkívül hiányossága a munkájának. Ő ezt azzal indokolja, hogy ezzel az illúziót keltené, hogy a helyzet menedzselhető lesz, ami nem segít a felkészülésben. 

Farkasszemet nézni az ellenséggel

Bendell szerint ahhoz, „hogy megérthessük, meglévő eszközeinket hogyan fejlesszük tovább, tisztában kell lennünk azzal, hogy milyen jellegű alkalmazkodásra van lehetőség.

A legújabb kutatások szerint a klímaváltozás negatív hatásai miatt

tíz éven belül számíthatunk a társadalmak alapvető funkcióinak sérülésére. Többek között az alultápláltság, éhezés, járványok, civil konfliktusok és háborúk gyakoriságának és súlyosságának növekedésére, melyek nem fogják elkerülni a jómódú országokat sem.”

Minimalizálni a károkat és felkészülni, ezek a kulcsszavai, és talán nem véletlenül ismétlődnek ezek a gondolatok a tanulmányban. Ha az ember rászánja magát, hogy elolvassa a teljes anyagot, akkor a végére ezek az információk tényleg beégnek az agyunkba, és nem eresztenek. 

A végjáték már elkezdődött

Körülnézünk a világban: világjárvány, politikai, társadalmi feszültségek, természeti katasztrófák, éhezés, ezek létező jelenségek. Lakhelyünktől, társadalmi helyzetünktől függ, mennyire vagyunk érintettek, ezért is érezhetik sokan távolinak a fenyegető jövő képét. 

Habár Bendell hangsúlyozottan és szigorúan ragaszkodik ahhoz, hogy a reménynek itt már nincs helye, engem nem visz rá a lélek, hogy bármiféle kapaszkodó nélkül fejezzem be ezt a cikket. Keresem a fényt az alagút végén, de a helyzet az, hogy egyelőre nem találom. Én ugyan a tanulmány elolvasása után nem omlottam össze, de elmélyült bennem a fájó, égető érzés, hogy a gyerekeim most még felhőtlen gyerekkora bármikor megtörhet. Akkor is, ha holnaptól önellátóak leszünk. Akkor is, ha fekete öves karatebajnokká válunk. 

Úgy érzem, minden perc, amit tagadással töltünk, közelebb hozza a tragédiát.

Szülőként is komoly felelősségünk, hogy felkészítsük magunkat és őket. Extrém helyzetekben fontos és hasznos tudást kell átadnunk nekik (így ezekkel nekünk is rendelkeznünk kell). Ismerkedjenek a küzdősportokkal, legyenek jó teherbírásúak, tájékozódjanak jól a természetben, legyenek képben az önellátás alapjaival… és a sort sokáig folytathatnánk. 

Sajnos az éghajlatváltozás várható csapásainál sokkal félelmetesebb veszély az ember maga, a társadalmi összeomlás, az erőszak, a háborúk, a migráció. Ez utóbbira látjuk, mennyire nem állunk készen semmilyen szempontból.

Ahogy Bendell is mondja, ez mindenkinek a saját személyes története. Mindenkinek egyénileg kell bejárnia ezt a gyászfolyamatot, mérlegelnie a lehetőségeit. 

Ez az emberiség történetének legnagyobb kihívása, és először egyénként kell megugrani ezt a kihívást. Nem feladni, nem kétségbeesni. Szembenézni az elkerülhetetlennel, elgyászolni az eddigi világunkat és adaptálódni, ez a feladatunk Bendell és a hívei szerint. Fontos a remény, de úgy tűnik, az már olyan luxus, amit nem engedhetünk meg magunknak.

Ami talán megnyugtató lehet (ha nem is nagyon), hogy az ember végtelenül alkalmazkodó. Amíg él. 

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/BenGoode