Már nem akarok jó kislány lenni csak azért, hogy bántsanak
A negyvenedik év mérföldkő egy nő életében
2024. augusztus 26.
|
SZIJ
| Olvasási idő kb. 4 perc
Negyvenéves volt a férjem, amikor még nem volt a férjem, de találkoztunk. Onnantól élek. Cirádázhatnám, színezhetném, csillámporozhatnám, de így van. Élek. Élünk. De akkor se gondoltam, hogy egyszer megélem a negyvenet. Megszokás, hogy ne várjak sokat a holnaptól. Hullócsillagnak hittem magam sokáig, és a magam suta módján békét is kötöttem a satírsötét égbolttal. De mi történik, ha kiviláglik az ég, és már csak lenni lenne jó? Erre sem volt példám… Szabó Imola Julianna írása.
–
Gyerekként azt gondoltam, hogy nincsenek negyvenéves emberek
Utána valami köd vagy zsák jön. Szomorú vagy halott lesz az ember. Apám ennyi idősen szállt fel egy felhőre, hogy a háta mögött hagyja az esélyét is annak, hogy valaha megismerhessem, szeressem őt. Onnantól eső lett még a déli fény is. Nem láttam boldog öregeket. Csak szottyant, kíváncsi, tudálékos vénasszonyokat, akiknek a pongyolája alig takarta el a szőrös lábukat.
Ilyennek láttam az időt. Aszott és keserű vákuumnak, ami ezer barázdára gyűri a bőrt és kikoptatja a tekintetet.
Az egyetlen közös fotónk apámmal
Mindenkim meghalt, aki mesélhetett volna a megöregedésről
Volt, aki csak lelkileg hűlt ki, akadt, aki fizikailag is, de a legtöbbjükben az életnek már nyoma sem maradt. Magyarország akkor kehegte ki a gonosz apjától megszokott hazugságokat, ezt pedig elég sokan nem a szabadság levegőjeként élték meg, hanem belefulladtak.
Bezzeg én, a lakótelepi gyerek. Már akkor elterveztem, hogy engem ne temessenek el. Fújjanak szét, mintha a szél hozott volna, és most hazavinne. Különben sem éreztem otthonomnak a világot. Reméltem, hogy a mennyországban sok nedves orrú állat majd körbeszimatol, és örökre vattacukros grízt eszünk, meg nokedlit. Nem láttam magam előtt a harmincas küzdelmes énem, se a húszas görcsöset. Nem féltem a halált. Olyan volt, mint egy esszencia a mesében. Bármelyik utat választod, oda fogsz jutni egyszer. Csak az a kérdés, hogy hány kanyargós hegymenet és völgyséta visz odáig, hány csendes és ködfényű reggel, hány vaksötét éjszaka.
Meglepődtem, amikor nyolcvanéveseket hallottam arról beszélni, hogy nyelvet tanulnak és utazni fognak
Kétszer negyven az bennem már olyan elképzelhetetlenül távoli volt, mintha nem is emberi textúrájuk lett volna. Szellemnek tűntek, színes árnyaknak. Ők voltak a szárnyas idegeneim, akik arról sutyorogtak, hogy tévedni emberi dolog. És élni is.
Nem haragudtam a szüleimre. Inkább magamra. Ezért is sóztam és sebeztem magam az első huszonévben. Megpróbáltam elgyászolni, aki elment, de volt, aki maradt, pedig sosem volt igazán élő. A nőknek akkoriban lett egyfajta pongyolasorsa. Háborúk után, a modern világban, konyhabútorok és ülőgarnitúrák között.
De hogyan lehet szépnek maradni, ha már nem vagy fiatal? Erre senki sem mutatott megoldást. Csak mázolást a koszos falakon.
A lakótelep túlélők rezervátuma, vagy lepusztult kirakata lett a földszinti üzletekkel.
Hajfestés, edzőterem, kozmetikus… minden és semmi a rulettasztalon
Az idő erősebb mindennél, mert belülről zabál kifelé. Klimax kapuja, terméketlenség, meg nem valósult tervek… csupa tabu, amiről ezek a nők sosem beszéltek.
A feminizmus legszebb gesztusa a szóra nyíló száj.
Nekem már természetesnek tűnik, hogy beszélgetünk ezekről, pedig oly sokuk ki sem ejthette, hogy „pipifax vagy válás”.
A hormonok nagy mormonok, rengeteg nőt láttam alulmaradni a csatában. Titkon rettegtem, hogy majd megőrülök én is, ahogy az özvegyek vagy a vénlányok. Hideg vizes sokkfürdő és megvetés jutott ezeknek a nőknek, akik nem tudták, hogy mi is történik a testükkel. És talán sosem tudták, hogy mi történhetett volna velük, ha a boldogság édes süteményéből jut nekik akár csak egy aprócska kanállal is.
Titkon reméltem, hogy ez azt is jelenti: megöregszem egyszer. Majdnem nem sikerült, mert ez az élet, ez ilyen humoros és kegyetlen valami.
És most, amikor ezen a fülledt és meglepően szeszélyes napon betöltöm mindjárt a negyvenet, most azt gondolom, hogy sohasem voltam fiatalabb ennél. Nagyon szeretem a testem. Térkép, hogy merre jártam, merre kanyarogtam, kik laktak a hasamban, és hol harapott meg a sors.
Szeretem, hogy őszülök, de ha akarom, befesthetem
Ha akarom, akkor egy napon hagyom a hamut, hadd mutassa meg, hány éve fésülöm vagy gubancolódik velem. Szeretem a ráncaimat, hogy már semmi hamvas nincs bennem, és ez felszabadít, mert már nem akarok mindenkinek szép lenni. Megharcoltam ezért a csendért, de ha üvöltenék, akkor már ismerem a számat, hogy mikor kell összehúzni vagy kinyitni. Nem félek azoktól, akik hazudnak, és nem érdekelnek, akik sohasem mondtak igazat.
Már nem akarok jó kislány lenni csak azért, hogy bántsanak. Hamar elfáradok, nyikorog pár ízületem, és izzadni is szoktam, de kamaszként se volt jobb.
Ami nehéz: tudom, nem valószínű, hogy még egyszer ennyi van ebben az élet nevű kalandban.
Angelina Jolie mellett nem tudunk csak úgy elmenni. Lehet szeretni vagy nem szeretni, de senki nem marad iránta közömbös. Miután levetkőzte polgárpukkasztó mivoltát, valóságos védőangyallá vált. Elmondjuk, miért bírjuk annyira.
„Szinte mindig a származásomról kell beszélnem, holott én nem vagyok az összes roma ember, nem vagyok szociológus” – mondja Farkas Franciska, akit Bereczki Szilvia kérdezett: újrakezdésekről, nepáli rendezéséről és arról, miért nem dolgozik színészként másfél éve Magyarországon.
Vajon hogyan lesz a kislányból – akit annak idején eltiltottak az olvasástól – mára hivatásos olvasó és szerkesztő? Miért nem képes valaki saját magát a jelenben szépnek látni? Csak a múltban (fényképeken) és a jövőben (a gyerekei vonásain keresztül). Both Gabi fájdalmas, mégis felszabadító tükörbe nézése:
Negyedszázada dolgozik a gyermekvédelemben. Ózdon nőtt fel, szülei, és egy csodálatos nagymama mellett, aki analfabéta volt, cigánytelepről tört ki. Ő főiskolát végezhetett, szociális munkás lett. Hivatását tartja annyira fontosnak, mint bárkiét, és minden szavával, tettével emelni igyekszik a szakmát. Ismerjétek meg jobban Váradi Évát!
Akinek van kutyája, bizonyára észrevette, hogy milyen könnyű féltékennyé tenni. Elég, ha a gazdi egy másik kutyát simogat, nem neki dobja el a labdát. Mindezt látva, a kutya szeméből szinte süt a sértettség. De vajon valóban féltékenyek, vagy csak mi tulajdonítjuk nekik ezt az érzést, mert szeretnénk azt hinni, hogy ők is így éreznek?
