Megérkeztünk. Az idő szép. Minden rendben. Képeslapot írni jó!

–

A táborok, osztálykirándulások, családi nyaralások emlékét őrzik a fiókban összegyűlt képeslapok, amelyek elsődleges funkciója valójában az volt, hogy életjelet adjunk magunkról. Általában az adott helyszín fotója, vagy jellegzetességei voltak az előlapon, a címzés és pár, a feladó által írt sor a hátlapon.

A képeslap szövegezése sokszor a fekete-fehér filmekből ismert táviratok egymondatos közléseit idézte: „Megérkeztünk. Az idő jó. Minden rendben.” Túl sok titkos vagy intim információt nem látott a papír, hiszen boríték nélkül utazta át az országot vagy a fél világot, így a hírértéke nem a leírt sorokban rejlett: inkább a tényben, hogy valaki jelt szeretne adni magáról.

A képeslapok története a XIX. századra nyúlik vissza. Az Egyesült Államokban az 1860-as évek elején szabályozták a képeslapküldést, illetve ruházták fel szerzői joggal ezt a kommunikációs eszközt.

A gyerekkorunkból ismert modern képeslapok térhódítása a második világháború után kezdődött: a legnagyobb mennyiségben (és állítólag a legjobb minőségben) pedig a németek gyártották a képeslapokat.

Az Osztrák–Magyar Monarchiában szintén az 1860-as évek végétől használták a képeslapot, a magyar képeslapküldés kezdete viszont inkább az 1896-os millenniumhoz köthető, amikor számos verzió készült például Budapest látványosságait ábrázolva. 

Másfajta olvasástípusok kerültek előtérbe

Az 1990-es években új korszak kezdődött a kommunikációban, de itthon még hódított a képeslap műfaja.

Bár már telefonfülkékből hívhattuk a szülőket például a balatoni táborok idején, azért egy-egy képeslapra mindig futotta az időből a család, a rokonok, vagy a legjobb barátok számára.

Az e-mail és egészében a digitális nyelv megjelenésével és elterjedésével aztán a 2010-es évektől nemcsak a képeslapküldés szorult háttérbe, de egész más olvasási módok kaptak hangsúlyt, illetve máshogy kezdtünk viszonyulni a szöveghez, és a kommunikációra szánt időhöz.

„Az olvasási típusoknak többféle besorolási módja létezik, én Bárdos Jenő idegennyelv-tanulás kapcsán írt négy kategóriájára szoktam támaszkodni” – magyarázza Klemmné dr. Gonda Zsuzsa, az ELTE Bölcsészettudományi Karának adjunktusa, akinek egyik fő kutatási területe a digitális szövegek olvasásértése.

A szakember azt mondja, az említett kategóriákból két típus kimondottan a digitális szöveggel hozható összefüggésbe, ezért ezek alkalmazása előtérbe került az elmúlt évtizedekben. „Az első az információ lokalizálása, azaz amikor egy nagyobb információhalmazból egyetlen dolgot keresünk, arra vagyunk kíváncsiak. A másik a lényegi pontok kiválasztása, amikor a legfontosabb elemeket igyekszünk összegezni. Ennek tipikus példája az interneten való keresgélés, szörfözés, amikor mindig azon az úton megyünk tovább, amely érdekesebb számunkra.” Attól a pillanattól kezdve tehát, hogy túlnyomó részt digitális szöveget olvasunk, ezekre a feldolgozási módokra váltunk át.

Mi a helyzet a hagyományos metódussal?

A másik két olvasástípus inkább a nyomtatott, írott szöveg értelmezésével függ össze. Az intenzív olvasás – amikor minden egyes elemre szükség van – a tanulással, míg az extenzív olvasás, amely a globális megértést, illetve az élményt keresi, a szépirodalom olvasásával jár együtt.

Az olvasási módok kapcsán érdekes jelenség még az olvasói stressz kérdése:

az internet a hiperhivatkozások miatt tulajdonképpen végtelen terjedelmű szövegeket tár elénk, ami egyelőre valószínűleg nagyobb olvasói stresszel jár, mivel alapigényünk felmérni a szöveg elejét és végét.

„Nagy kérdés, hogyan fog ez változni a következő időszakban, hiszen a digitális szöveggel való találkozás egyre természetesebb lesz már egészen kicsi korban. Nekem az a tapasztalatom, hogy például az e-könyv esetében a gyakorlott olvasó agya leképezi a stratégiát, és nagyjából tudja, hogyan kövesse, hol tart éppen. Egyszerűen mert természetes igénye van rá. Például a százalékmutató segítségével. Az biztos, ha a korai irodalmi szocializáció alapvető része a könyv, akkor a digitális szöveg olvasása nagyobb stresszel jár, mint a nyomtatotté, ennek ellenére már utóbbi a ritkább” – foglalja össze a szakember.

Ő egyébként úgy véli: zajlik egyfajta áthuzalozás az agy működése szempontjából az új körülményekhez való alkalmazkodás miatt, de ennek még nem látjuk a végét vagy az eredményét.

A vizualitás teret nyer: akár anno egy képeslapon

Klemmné dr. Gonda Zsuzsa több éven át tanított középiskolában, jelenleg pedig egyetemistákkal foglalkozik nap mint nap, és ahogy mondja: a chatszöveg jellege sokkal kevésbé jelenik meg például a dolgozatokban, mint az várnánk. Egyelőre ugyanis sok a változó a különböző megszólalások között, amelyet a diákok még jól érzékelnek: egyrészt nagyon más a személy, akihez szólnak, illetve a felület is, amelyen dolgoznak.

„Inkább a szleng, amivel gyakrabban találkozni, tehát a bizalmi és tudományos szöveg stílusa között érzik kevésbé a különbséget. A digitális szöveg megjelenésével az első és legfontosabb feladat, hogy az információ hitelességének ellenőrzésére helyezzünk nagyobb hangsúlyt. Ami még nagy változást hozhat akár metódusok tekintetében is, az a mesterséges intelligencia fokozottabb megjelenése. Vele már nincs szükség élő emberre a párbeszédhez, ennek következményeit egyelőre még sejteni sem tudjuk” – véli a szakember.

Az adjunktus szerint a másik egyértelműen létező jelenség a vizualitás egyre nagyobb szerepe a nyelvi kommunikációban: kezdtük a szöveges posztokkal a Facebook aranykorában, aztán jöttek a képes közlések rövid szöveggel, majd az Instagram, ahol már csak emojik vagy hashtagek adják a közlések nyelvi részét. A TikTok a videók terepe szintén minél tömörebb írott nyelvi információval.

„A képeslap elemi részét tulajdonképpen vittük tovább. Hogy adunk ma hírt egy nyaralásról? A kép mellé, amelyen már nem a táj a leghangsúlyosabb sokszor, hanem mi magunk, írunk pár szót, vagy egy mondatot.

Jelöljünk, hogy hol vagyunk, jelezzük, hogy jól érezzük magunkat és élvezzük a szabadságot. Pont, mint régen, de mégis másként” ‒ mondja Klemmné dr. Gonda Zsuzsa.

Hozzáteszi: míg régen a kép volt kevésbé személyre szabott, és a szöveg, illetve a kézírás látta el ezt a funkciót, addig ma mi magunk vagyunk a személyes elem a fotón, a szöveg pedig sokkal általánosabb, tulajdonképpen mindenkihez, és ezáltal bárkihez szól. 

Akkor miért nyúljunk mégis a képeslapért?

Talán a feladott képeslapok száma egyre kevesebb, de mégsem múlik ki teljesen a műfaj: sokan küldenek máig családi képeslapot például saját fotóval, amivel egyszerre adnak teret a kép adta személyességnek és az egyedi köszöntésnek. Utóbbiról a címzett tudja: valóban csak neki szól. 

Ha elhangzik a kérdés: miért érdemes a képeslapért nyúlni még mindig a XXI. században, a mesterséges intelligencia, a zsebben hordott telefon és a digitális kommunikációs Kánaán világában, akkor a válasz már másfajta funkcióra világít rá, mint évtizedekkel ezelőtt.

„Régen a képeslap arról szólt, hogy életjelet adunk magunkról a hozzánk közelálló személyek számára, mert nem volt más út gyorsan, tömören bejelentkezni például egy nyaralás közben.

Ma viszont a képeslapírás az az idő, amivel megajándékozzuk a másikat. Nem lenne muszáj elküldeni, kevésbé kényelmes, de levesszük a polcról, megírjuk, megcímezzük, és feladjuk: tulajdonképpen ez a folyamat maga a személyes törődés, amit közvetítünk vele a másiknak.

Miközben nyelvileg is otthonos lehet, mert éppen azzal a sűrítéssel él, mint a digitális mindennapjaink” ‒ összegez Klemmné dr. Gonda Zsuzsa.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Betsie Van der Meer

Széles-Horváth Anna