Életközepi válság, elakadás, kiégés – A 40-es, 50-es nők küzdelmeről miért nem beszél senki?
Ha nem ébredtem volna rá arra, hogy többes szám első személyben kell fogalmazzak, mert nem csak az én személyes történetemről van szó, akkor ez az írás egészen biztosan meg sem született volna. Korábban azt hittem: az, hogy képes vagyok hosszasan kitartani egy olyan helyzetben is, amelyben nem érzem jól magam, inkább erény. Sőt arra is képes voltam, hogy a nehézségekben mindig meggyőzzem magam: „csak csináld, jó lesz!” Azt hiszem, ez talán valamiféle túlélési ösztön. De hogyan lehet elválasztani a kitartást, az elszántságot a valódi megakadástól? Mikor kell nagyon őszintén azt mondanunk magunknak: „Állj! Elég! Ne csináld ugyanazt, ugyanúgy, ha nem működik!” Olvasónk, Mészáros Orsolya írása.
–
Az önmagammal szembeni elégedetlenséget mindig is a saját gyengeségemként éltem meg, és ez csak akkor oldódott egy kicsit, amikor merni kezdtem beszélni erről, és ráébredtem, hogy a 40-es, 50-es kor- és nőtársaim közül meglepően sokan egészen hasonló érzésekkel és megakadásokkal küzdenek.
Életközepi válság, elakadás, kiégés és még számos mentális nehézség nehezedik ránk. Ezek vajon jellemzően a 40-es, 50-es nők küzdelmei?
Amikor azt érezzük, hogy nem teljes az életünk, valami hiányzik
Erre az életkorra már többnyire rendelkezünk némi önreflexióval, így hosszasan gondolkodtam arról, hogy az elakadás olyasmi, amibe én állandóan belecsúszok, vagy egyszerűen az élet velejárója, egyfajta ciklikusság. S közben nem tudtam nem gondolni arra, hogy talán ez is valami civilizációs jóléti elégedetlenség, valamiféle modern kori hiszti, hiszen, ha bármilyen módon a létezésemért vagy a családom létének a fenntartásáért kellene küzdelmem, akkor nyilvánvalóan nem lenne időm ilyen dolgokon gondolkodni.
De ez durva relativizálás volna, ami egyébként is nagyon gyakran jelenik meg a társadalomban téves indoklásként. Hiszen azért, mert időben és térben másoknak sokkal rosszabb vagy sokkal nehezebb, attól még mindenkinek a saját nehézségeivel kell megküzdenie.
A saját félelmeink, elakadásunk, amelyekkel éppen birkózunk nagyon is érvényesek és jelenvalók – teljesen függetlenül másoktól.
A mindennapi életet, tevékenységeinket sokféleképpen meg lehet közelíteni. Van, aki a munkát egyfajta szükséges rossznak tartja. Valami olyasminek, amivel – ha mást nem – lehetőleg megfelelő mennyiségű pénzt lehessen keresni.
Számomra elengedhetetlenül fontos, hogy szeressem a munkámat, hogy olyan emberekkel dolgozzak, akikkel jól érzem magam, és emellett érezzem azt, hogy a tevékenység, amit nap mint nap végzek, társadalmilag hasznos.
A pénzről mindig csak azt gondoltam, hogy legyen belőle pont elég. Elég ahhoz, hogy olyan életet élhessek, amely élményeket és feltöltődési lehetőségeket nyújt számomra és a családom számára is.
Évekig úgy éreztem, hogy tanárként imádom a munkámat, amely maga a kreativitás és a szakmai autonómia. Mindehhez még megbecsülést is kaptam a közvetlen környezetemtől.
Kicsivel később egy életvezetési program trénereként szembesítettem magam a kérdéssel: „Ha pénz és idő nem számítana, akkor mivel szeretnél foglalkozni?” Számtalan válaszom között mindig ott volt a tanárság is. Aztán valami elromlott. Nemcsak körülöttem, hanem bennem is.
Úgy éreztem, nem futom meg azt a pályát, amire hivatott vagyok, nem használom ki kellőképpen a bennem rejlő lehetőségeket.
Kihívásokat kerestem, újabb egyetemi képzéseket végeztem el, kiszélesítettem a munkakörömet. Kinyílt a horizont, és láthatóan új utakra léptem, miközben elhessegettem a felismerést, hogy saját magam vagyok a korlát önmagam számára.
Te úgy érzed, megtettél mindent, amire képes vagy?
Sokszor beszéltem arról, hogy a változás mindig belül kezdődik, hogy a legjobb vagy a kiváló ellensége nem a rossz, hanem éppen a jó. Hirdettem, hogy mennyire fontos kilépni a komfortzónánkból, hiszen a valódi változás azon kívül kezdődik, aztán egy idő után titokban olykor beismertem magamnak, hogy sosem léptem meg azt, amire igazán vágytam.
S közben persze mentek a mindennapok, gyűltek a végzettségek, a szakmai sikerek, a karrierem látszólag ívelt felfelé, de végig ott visszhangzott bennem Ralph Waldo Emerson mondata: „Életünkben leginkább arra van szükségünk, hogy legyen valaki, aki rábír, hogy megtegyük, amire képesek vagyunk.”
Sokszor éreztem azt, hogy az újabb kihívások és beléjük fektetett idő és energia nem a cél felé visznek, hanem csak elodázzák a valódi változást.
Vajon gyávaság ez? Vagy biztonsági játszma? Olyasmi, amikor egy nőnek már van mit veszítenie? Hibáztathatjuk-e magunkat akkor, ha nem merünk, akarunk mindent eldobni vagy kockáztatni, amit az évek során elértünk? S ha ez így van, akkor értelmetlen az állandó vágyakozás a gyökeres változtatásra?
A minap egy barátnőm – akivel hetente próbáljuk kitalálni, hogy kinek-kinek mi legyen a következő lépése – azt mondta, ha lenne még egy élete, akkor egy biofarmon élne. „És tulajdonképpen miért nem élsz egy biofarmon már most?” Válaszokat nem, de merész kérdésfelvetéseket már tudok írni.
Ha igazán bátor lennék, talán a magam szemébe mondanám, hogy gyáva vagyok. De azt is fel kell ismernem, hogy amit most teszek, talán már az egyik első lépés e felé. Sőt a változás talán akkor kezdődött, amikor úgy másfél hónapja egy nagyon határozott mondattal ébredtem: „A tudat, hogy képes vagyok és van bátorságom változtatni, elképesztően boldoggá és szabaddá tesz.”
Happy end nincs… vagyis egyelőre nincs. Minden nőtársamnak határozott szembenézést és kellő bátorságot kívánok, hiszen minden pillanat pont tökéletes arra, hogy megtedd az első lépést, aztán majd a következőt…
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Lauren Bates
