A közösségtől kapott étel nemcsak a hűtőnket, de a szívünket is feltölti – Újraéledt a komatál hagyománya

–

Komatál, amit minden nő megérdemel a szülés után

Amikor megszületett a harmadik gyerekem, elképesztően jólesett, hogy a nővérem komatálat szervezett: a rokonainkat és a barátainkat arra kérte, hogy hozzanak nekünk meleg ételt a szülésem utáni első hetekben.

Bár ő váltig állította, hogy nem csinált semmit, csak létrehozott egy táblázatot és kiküldött egy e-mailt, ezzel mégis hatalmas terhet vett le a vállunkról. Nemcsak a „kajakérdést” oldotta meg, de ami legalább ilyen fontos: magára vállalta a kérés súlyát.

Nem muszáj mindent egyedül csinálni!

Azt hiszem, ez az egyik legnehezebb az anyaság kiszolgáltatott helyzeteiben – beismerni, hogy jól jönne a segítség, és elfogadni azt. A nővérem kezdeményezése nélkül nem szántam volna rá magam arra, hogy komatálat kérjek, pedig ismertem és nagyon szépnek tartottam ezt a szokást.

Akkoriban erősen dolgozott bennem az a makacs gondolat, hogy „meg tudjuk csinálni”, „nem szorulunk rá”, hiszen a férjem is tud főzni, időnként rendelni is lehet ebédet, majd én is összedobok valamit, legfeljebb kicsit gyakrabban kerül az asztalra sajtos tészta és virsli...

Valószínűleg meg is oldottuk volna az étkezéseinket valahogy, de hatalmas könnyebbséget jelentett, hogy még csak gondolkodnunk sem kellett azon, mit együnk, és hogyan állítsuk elő. Ráadásul a családtagoktól, barátoktól kapott étel nemcsak a hűtőnket, de a szívünket is feltöltötte.

Sokat számított az a gondoskodó szeretet és figyelem, amit a komatál által kaptunk tőlük: tudtam, hogy azt a levest ránk gondolva, szívvel-lélekkel készítették el és hozták el nekünk – ezzel pedig egyetlen ételfutár sem versenyezhet.

Bár az újszülött miatt nem nagyon mozdultam ki otthonról, mégsem éreztem azt, hogy el vagyok zárva a világtól, hiszen a „világ” eljött hozzám, és az ajtómon kopogtatott egy halom palacsintával.

Megadni a gyermekágy módját

Az evés és a pihenés egyébként is kardinális kérdés a gyermekágyas anyánál. Sajnos nincs benne a köztudatban, hogy egy anyának a szülés utáni hat hétben elvben nem volna más dolga, mint gyerekével az ágyban heverni.

A heteken át tartó heverészés talán radikálisan hosszú „semmittevésnek” tűnhet a korábban megszokott, pörgő életritmusunkhoz képest, pedig ez az időszak kulcsfontosságú ahhoz, hogy az anya szervezete regenerálódjon, a szoptatás beinduljon, és kialakuljon az a szeretetteljes kötődés a kisbabával, ami az egész későbbi anya-gyerek kapcsolatot megalapozza. És persze a család egésze szempontjából sem mellékes, hogy az anyának van-e ideje és lehetősége kipihenni egy olyan testet-lelket alaposan igénybe vevő életeseményt, mint a szülés, vagy napokon belül vissza kell rázódnia a régi kerékvágásba.

Lehet, hogy rövid távon az a nő látszik erősnek és keménynek, aki hamar ledobja a hálóinget, és visszaáll a mókuskerékbe, de hosszú távon mindenki jobban jár, ha az anyának van ideje és lehetősége elbúcsúztatni a szülés előtti önmagát, feldolgozni a szülésélményt, és megerősödni az új kihívásokhoz.

Ehhez máris hatalmas segítséget jelenthet az, ha a házimunkából, vagy annak legalább egy szeletéből kivonhatja magát, és a család táplálásáról ideiglenesen más gondoskodik.

Anyaközösség a szomszédban

Amikor boldogan majszoltuk a fent említett palacsintahalmot, amit a keresztanyám a város másik feléből szállított hozzánk, még nem is sejtettem, hogy alig két kilométerre tőlünk az Anyahajó Anyaközpont közössége rendszeresen szervez a környékbeli, gyermekágyas anyáknak komatálat.

Varga Kriszta, aki az Anyahajó Anyaközpontban számos egyéb program mellett a komatálat is szervezi, elmesélte, hogy már a saját gyerekei születése előtt is ismerte ezt a kedves hagyományt, de némi szomorúsággal előre lemondott arról, hogy a főváros közepén, egy lakótelepen élve neki valaha ilyesmiben része lesz.

„Jó néhány éve itt laktam a telepen a férjemmel, de nem ismertem senkit. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy egyszer majd más nők fognak nekem főzni. Aztán létrejött az Anyahajó, ahol már a kezdetekkor szóba került a komatál. Akkor még nem én szerveztem, de az első »anyahajós kisbaba« anyukájának vittem ételt. Persze teljesen biztos voltam benne, hogy én soha nem fogok kérni. Egyrészt mert gluténérzékeny vagyok, ami mindenkinek macera; nem akartam ezzel gondot okozni, és nem is mertem bármit elfogadni.

Másrészt úgy voltam vele, hogy »nekem nem kell segíteni, tudok én mindent csinálni egyedül is«. Aztán megszületett a második gyerekem 21 hónappal az első után. Három hétig bírtam. Utána szóltam az Anyahajóban, hogy mégis jól jönne a komatál.

Nyár volt, mindenki gyümölcslevest hozott és egy főételt, de akkora adagokat, hogy vacsorára is maradt, sőt még lefagyasztani is tudtam belőle. Minden gluténmentesen érkezett, semmi bajom nem lett tőle. Nekem ez hatalmas élmény volt, ilyen összefogást én korábban nem tapasztaltam nőktől azon az egyszerű alapon, hogy egymáshoz közel lakunk és valakinek babája születik. Ez lendületet adott ahhoz, hogy később többeknek is vigyek komatálat. Hihetetlen utólag belegondolni, hogy otthon voltam két pici gyerekkel, mégis volt kapacitásom arra, hogy másokra főzzek – annyira nagy volt bennem a motiváció, hogy továbbadjam azt a segítséget, amit egyszer én kaptam.”

Ha egy maroknyi anya összefog

Az anyaközpontot működtető Anyahajó Egyesületet éppen tíz éve alapította egy maroknyi anya a IX. kerületi József Attila-lakótelepen. Az egyesület elsődleges célja egy olyan támogató közösség szervezése, amely a gyerek fogantatásától segíti az anyákat, és amelynek tagjai tanulnak egymástól, kikapcsolódhatnak együtt, megerősödhetnek saját anyai kompetenciáikban.

Egy aprócska önkormányzati helyiség bérlésével az „anyahajós” családok kialakítottak és fenntartanak egy közösségi teret, melynek minden programja önkéntes alapon, a környékbeli anyák igényei és érdeklődési köre mentén jön létre.

Bár előfordulnak gyerekeknek szóló foglalkozások, a legtöbb program középpontjában az anyák állnak. A napközben zajló események szinte mind babával, kisgyerekkel együtt látogathatók (könyvklub, női beszélgetőkör, szoptatási és hordozási tanácsadás, ruhacsere, kézműveskedés stb), míg az esti alkalmak sokszor gyerekmentesek, de a szülői élethelyzethez kapcsolódnak (előadások gyereknevelésről, önismereti csoportok, szabad tánc, hangfürdő stb.)

Mindezek mellett az Anyahajó egyfajta inkubátorházként is működik: ha egy gyesen lévő anya vállalkozásindításban vagy pályamódosításban gondolkodik, itt biztonságos terepen kipróbálhatja magát. Végül, de nem utolsósorban, az Anyahajó elindította és szervezi a lakótelepen a komatál hagyományát, ezzel is segítve a gyermekágyas nőket és a közösségi szolidaritást.

Szabályok helyett rugalmasság

Amikor Varga Krisztát kérdezem arról, van-e az anyahajós komatálazásnak bármiféle szabályrendszere, felsorol néhányat, majd rögtön ugyanennyi kivételt is.

„Az Anyahajó nem egy zárt közösség, hanem minden nő számára nyitott, aki a környéken lakik, így tulajdonképpen bárki jelentkezhet a komatálra.

Mivel sokszor hasonló helyzetben lévő anyák főznek egymásnak, ideális, ha a táv egy babakocsis séta során megtehető. De olyan is volt már, hogy egy szomszédos kerületben élő anya kért komatálat, és a férje vállalta, hogy munka után mindennap elmegy a különböző helyekre az ételért.

Alapvetően az a tapasztalat, hogy ha egy anya teljesen külsősként jelentkezik komatálért, mert olvasott valahol rólunk, de soha nem járt még programunkon, akkor számít, hogy minél közelebb lakjon. Ha viszont az illető már kapcsolatba került valamilyen formában a közösségünkkel, netalán még önkénteskedett is, akkor nagyobb áldozatot is bevállal érte a csapat, például messzebbre is elviszik az ételt.” 

A komatál, ami összekapcsol

Ennek egy extrém formáját egyszer én is megtapasztaltam. Bori háromgyerekes anyaként oszlopos tagja volt az Anyahajó közösségének, majd amikor negyedik babáját várta, családjával egy másik településre költözött. Bár hírt kaptunk a baba születéséről, a kapcsolat kezdett meglazulni, a korábbi védőháló nem tudta lefedni a közénk került 90 kilométert. Az egyik anyatársban mégis felmerült, mi lenne, ha valahogy mégis megpróbálnánk vinni neki komatálat. Amikor egy másik anya elvállalta a fuvarozást, onnantól már ment minden, mint a karikacsapás. Többen csomagoltak ételt, italt, ruhát, végül hárman utaztunk két kisgyerekkel együtt, hogy meglátogathassuk Borit és az újszülöttet az új otthonukban, és átadhassuk a küldeményeket az anyaközösség támogató szeretetével együtt.

Az anyahajós tapasztalataink fényében megállapítható, hogy minden egyes komatál egyedi eset. Minden gyermekágyasnak megvannak a preferenciái, hogy mit eszik meg vagy mit fogad el, a „szakácsok” oldaláról pedig változó, mi az, amit az illető szívesen megfőz.

Ha valakinek nem fér bele, hogy az adott címre a feltüntetett igények szerint ételt vigyen, egyszerűen nem írja fel magát a listára. Nincs kötelezettség és nem baj, ha nem telik be egy táblázat, hiszen minden adag étel segítség. Kriszta elmondása szerint a komatál iránti igény hullámzó: amikor többször hirdeti az Anyahajó a lehetőséget, egészen távoli kerületekből, sőt vidékről is jelentkeznek – őket inkább arra biztatják ilyenkor, hogy indítsák el a hagyományt a saját környékükön. 

Előfordulnak viszont olyan időszakok, amikor kevesebben jelentkeznek; vannak, akik nem merik megadni a címüket, hiszen bizalmi kérdés, kit engedünk közel, és kitől fogadunk el ételt. Pedig egyáltalán nem muszáj a lakásba se behívni azt, aki komatálat hoz: ez nem a vendégségről szól, hanem a támogatásról.

Aki viszont nemcsak az ételt, de a kapcsolódási lehetőséget is meglátja a komatál elfogadásában, akár egy új barátot – és egy összetartó közösséget is szerezhet magának az anyaság mellé.

Kiemelt képünket készítette: Lévai Tímea

Héda Veronika