Keményebb vagyok, mint gondoltam! – egy akadályfutó verseny tanulságai

–

A sport számomra létszükséglet. Kell, hogy ne kattanjak be. Nem vagyok ezzel egyedül, tudom, van hasonszőrű barátnőm is. Ilyenek vagyunk, állandóan agyalunk, és néha muszáj kieresztenünk a gőzt, különben felrobbanunk. Elengedhetetlen a mozgás a normális működésünkhöz.

Hogy ez mikor derült ki számomra? A gimiben. Nagyjából két hónap után ki akartak vágni a suliból. Ebben valószínűleg az is közrejátszott, hogy abba a suliba mentem, ahol a két bátyám is tanult. Na, megint egy Iliás, mondták a tanárok. Én pedig hű maradtam a hírünkhöz. Nem voltam rossz (szerintem), csak élénk. Egy tizenöt éves tinédzser, akit majd szétvetett az energia, és akit arra kényszerítettek, hogy napi hatszor negyvenöt percet egy helyben üljön. Ezzel mindig is voltak problémáim. Mint ahogy azzal is, hogy csendben maradjak. Arról nem is beszélve, hogy ott volt a sok új ismerős és haver. Belengették a „menesztésemet”, ha nem változtatok a magatartásomon.

Nem volt tudatos a váltás, csak éppen akkor kezdtek el érdekelni a küzdősportok. Kung fura akartam járni, de csak karateedzés volt a közelben. Lementem megnézni. Amikor megláttam az edzőt (nagydarab, kopaszra nyírt férfi), megijedtem és ki akartam menekülni az épületből. Ezúton is köszönet a haveromnak, aki az utamat állta.

Néha ennyi kell, hogy ott legyen valaki és azt mondja: Mire vársz? Menj oda!

Odamentem és ott ragadtam tizenöt évre. Életem legmeghatározóbb tizenöt évére. Heti háromszor-négyszer két-két és fél óra sport, plusz a hétvégi edzések, a versenyek, edzőtáborok, válogatott edzések. És a világ legjobb bandája (erről itt is írtam korábban).

A magatartásom egycsapásra megjavult. „Hát, nem tudom mi történt a Katival, mintha elvarázsolták volna” – mondta az egyik tanárom anyunak, pedig semmi más nem történt, csak már nem volt felesleges energiám, örültem, ha ülhettem a fenekemen a suliban. A sport megmentett.

És megmentett akkor is, amikor néhány éve abbahagytam a karatét, és úgy általában mindent magam mögött hagytam és világgá mentem. A váltás hatalmas trauma volt, ráadásul rengeteg stressz ért akkoriban, a testem fizikai tünetekkel jelezte: nem jó az irány, nem jó a ritmus. Nem mertem sportolni sem, egyre rosszabbul voltam.

A mozdulatlanság halál, a mozgás az élet

Végül ismét nyúlcipőt húztam és mozogni kezdtem. Futottam. Futottam Svájcban, Németországban, Hollandiában, futottam tengerparton, patakparton, szántóföldön, erdőben és nagyvárosban. Futottam, akármilyen hülyén hangzik, futottam az életemért. Aztán lefutottam a félmaratont.  

És most itt futok újra. A Lupa-tónál a homokban, a gáton és az erdőben. Velem együtt fut több ezer ember. Egy falka vagyunk. Ez is volt a bejárathoz írva: „Üdv a falkában!"

Erősnek érzem magam. Nem azért, mintha most éppen olyan marha erős volnék. Hanem mert megint eljutottam idáig. Hogy képes voltam felrázni magam, kimászni a fotelból, felhúzni a futócipőt, odaállni a rajtvonalhoz. Hogy készültem a versenyre. Hogy felkeltem szombaton, és esőben is kimentem az Omszki-tóhoz edzeni a férjemmel. Hogy minden másnap mielőtt leültem volna írni, előtte lenyomtam egy edzést. Aztán megint futottam. 

Erős vagyok. És mindenki az, aki valaha volt már a padlón és képes volt felállni. 

Jön az egyik akadály, amitől tartottam. Basszus, nem fog menni, gondolom, de látom, hogy épp előttem ér oda egy srác, aki mankóval és fél lábbal ugrált el idáig. Odaadja a mankóját az egyik segítőnek és felhúzza magát a falon. „Mi a te kifogásod?” – ez van a pólójára írva. Nincs kifogásom. Nekifutok és felhúzom magam, leugrom a túloldalon. Néha csak ennyi kell: hogy valaki példát mutasson. 

Futok tovább

Végigmászom a majomlétra nevű akadályon, amiről azt gondoltam, hogy már az elején lezuhanok majd.

Felhúzom a súlyt, amiről azt gondoltam, hogy nem fogom elbírni.

Felmászom a kötélen. Átkúszom a szögesdrót alatt. Felkapaszkodom a palánkra és átlendülök. Belelépek a karikába, átlendülök a kötélre… lezuhanok. Nagyot puffanok a földön. Az ujjaimról lejön a bőr. Nem baj, felpattanok, megyek elvégzem a büntető feladatot. Futok tovább. Lüktetnek az ujjaim. Azon izgulok, hogy ne legyen komoly a sérülés, ami megakadályoz abban, hogy teljesítsem a többi akadályt. És hogy másnap tudjak majd gépelni. Mert ez a másik, ami megmentett: az írás.

Hány kilométernél vagyunk? Kérdezem a srácot az egyik ellenőrző pontnál. A hatodik körül, feleli. Az jó. Tudom, hogy most már kibírom.

A mozgás erre is megtanít. Hogy ki lehet bírni. A sport lényege nem az, hogy formásabb legyen a tested és kerekebb a feneked (no nem mondom, az sem baj) sokkal inkább az, hogy nem csak a test, a lélek is megerősödik tőle. A sport tartást ad, a test páncéllá válik, az akarat acélosodik.

Futok. Kúszok, mászok, lendülök. Recseg a homok a cipőmben, lüktetnek az ujjaim. Meglepődve veszem észre, hogy véres a kezem. Embereket előzök le, emberek előznek meg. Aztán ott vagyok: szemben a legnagyobb félelmemmel.

Tíz méter. Nem a hátralévő táv, hanem az akadály, ami itt magasodik előttem. Amin át kéne másznom. Csakhogy néhány éve tériszonyos lettem. Vagy lehet, hogy korábban is az voltam, csak nem tudtam róla. A lényeg, hogy az egyik utunk során felmásztam egy várromra, és ahogy lenéztem, kiszaladt az erő kezemből, lábamból, alig bírtam megkapaszkodni, azt hittem, a mélybe zuhanok. Azóta kerülöm a magasságot. Nem csoda, hogy miután a szervezők kitették az esemény Facebook-oldalára, hogy lesz egy ilyen akadály is, ezzel álmodtam. Amikor megérkeztünk a verseny helyszínére, akkor is az első dolgom volt, hogy alaposabban szemügyre vegyem. Hosszan méregettem. Vajon fel merek majd mászni? Majd, ha odaértünk a folyóhoz, átkelünk a hídon, döntöttem el végül.

Igazából azt gondoltam, hogy nem fogok felmászni. Csakhogy mire odaérek, már tudom, hogy erősebb vagyok, mint gondoltam. Csak egy pillanatra állok meg a torony lábánál, belekapaszkodom a hálóba és elkezdek mászni.  

Egyik kéz, másik kéz, egyik láb, másik láb, majd elölről. Egyik kéz, másik kéz… Nem nézek le, nem nézek le. Elérem a torony felét, mászok tovább. Másznék. Elakadok. Átnézek a hálón, alattam a mélység tátong, érzem, hogy beszippant. Lemerevedek, markolom a hálót. Mi legyen? Visszamászni már ugyanolyan szívás. Tovább menni nem tudok. Se előre, se hátra. Itt ragadok? Ettől féltem.

Ez nem megy, nem, nem, ez nem fog menni… mondom ki hangosan, mire mellettem egy lány megszólal: Menni fog, gyere, együtt csináljuk. Fogalmam sincs, hogy került oda. Eddig is itt volt? Vagy most teleportált mellém?  

Egy pillanatig hezitálok. Bízzak benne? Muszáj, nincs más, akibe kapaszkodhatnék. Elindul. Megyek én is vele. Néha csak ennyi kell: hogy valaki azt mondja, menni fog.

Együtt mászunk fel a tetejére. Felérünk. Átfordulunk, ereszkedni kezdünk a túloldalon. Előbb ér le, mint én. Az adrenalin most robban szét bennem, örömmámorban úszom. Földet érek én is. Ujjongok. Utána akarok szaladni, megölelni, elmondani neki, hogy ez milyen sokat jelent nekem.

Tudják vajon az emberek az életünkben, akik valami jót tettek velünk (talán csak egy jó szót szóltak), hogy milyen sokat köszönhetünk nekik? Ez a lány most nem csak egy akadályon segített át. Segített legyőzni az egyik legnagyobb félelmemet.

Futok utána. Mire odaérek lehiggadok. Nem ugrom a nyakába, az fura is lenne, csak megérintem a vállát. Megfordul, megköszönöm, összemosolygunk. Mutatom neki, hogy mennyire remeg a kezem. Azt mondja semmiség, ő is félt, azért csináltuk együtt. Tehát én is segítettem neki, úgy, hogy nem is tudtam róla? 

Néha talán csak ennyi kell az életben is: hogy valaki mellettünk legyen, amikor félünk

A verseny az életre tanít. Nem arra, hogy másokat vagy magadat legyőzd. Hanem hogy legyőzd az előtted lévő akadályokat. Ha kell, segítséggel.

Még egy kapaszkodás, még egy zuhanás, aztán futás a vízben, alámerülés és beérek a célba. Vigyorgok bele a fényképezőgépbe, a nyakamba akasztják az érmet. 

Nahát, nem is volt olyan durva! – gondolom, miután egy kissé kifújtam magam. De persze mindig ezt csinálom. Rohadt sokat dolgozok valamiért, leküzdöm az akadályokat, elérem a célomat, és amikor elértem, akkor lekicsinylem a saját teljesítményemet. Hát most nem fogom! Visszanézek a toronyra. Büszke vagyok. A lila, zöld foltokat a testemen csak otthon veszem észre.

Másnap pihenek. Harmadnap elkezdek készülni a következő versenyre.

Kiemelt képek forrása: Iliás-Nagy Katalin; Runnertag

Iliás-Nagy Katalin