Berkes Dóra (Utazóanyamajom): „Három kisgyerekkel utazni nem jobb vagy rosszabb, csak más” – Interjú

–

Simon Eszter/WMN: Mi az első gyerekkori emléked az utazással kapcsolatban? Honnan jön a vágy, hogy világot láss?

Berkes Dóra: Az első emlékem hatéves koromból van, akkor Jesolóba mentünk. Anyukám óvónőként dolgozott, szóval hozzáértő szakértelemmel lelkesített minket, alig vártuk, hogy ott legyünk. Az unokanővérem is inspirált, ő sokat utazott, és imádtam hallgatni az élménybeszámolóit. Később kaptam egy könyvet, ami a híres épületekről szólt a világ minden tájáról. Teljesen elvarázsolt az Eiffel-torony, a Pisai ferde torony, a piramisok, máig keresem az ilyen épületeket, amikor utazom. Egyetemistaként a barátokkal is mentünk mindenfelé, hihetetlen helyeken szálltunk meg, emlékszem, Firenzében olyan volt a fürdőszoba, hogy csak egy vécé volt benne, közvetlenül felette lógott a zuhanyfej, és kész. Az se nagyon érdekelt minket, ha végig szakadt az eső, csak élveztük, hogy ott vagyunk. 

S. E./WMN: Érdekes, hogy Jesolót említed, nekem is oda köthető az első utazási élményem hároméves koromból, bár nem tudom, hogy ez igazi emlék vagy összemosódik a fényképeken látottakkal. Mindenesetre máig emlegeti a család, hogy anyukám mindenre fel akart készülni, ezért egy nagy babakádat is betuszkolt a kocsiba.

B. D.: Mi is hasonlóan indultunk az első családi útra Horvátországba, akkor Emma három hónapos volt. Én kád helyett egy felfújható medencét vittem. Szeretem a praktikus dolgokat, főleg ha kis helyen elfér, mint például az összenyomható vízforralónkat (nevet). De tényleg alaposan át kell gondolni, hogy milyen igényei lehetnek a gyereknek, mire lehet szüksége, ugyanakkor rugalmasnak kell lenni, és átírni a tervet, ha úgy alakul.

S. E./WMN: Az első utazás óta gondolom, sokat lazultál, ugyanakkor most már öten vagytok. Nem semmi mutatvány lehet három kisgyerekkel és bőröndökkel felülni a repülőre.

B. D.: A rutinnal lazább lettem, és általában nem viszünk bőröndöt, Jordániába is hátizsákkal mentünk.

Van egy bevált pakolási módszerem, de a gyerekek ruhái amúgy is kicsik, és nem viszünk felesleges dolgokat. Amire feltétlenül szükségünk van, azt igyekszünk helyben beszerezni.

S. E./WMN: A kisgyerekes utazással kapcsolatban van egy olyan általános felfogás, hogy felesleges, hiszen úgysem emlékeznek rá később. Te hogy látod, beépülnek az élmények?

B. D.: Kiskorban nem feltétlenül raktározódik el minden emlék, de a hangulat és az érzetek meghatározóak. A gyerekek nagyon szeretnek utazni, látszik, hogy bennük van a mehetnék, igaz, utólag néha nem tudják a megfelelő hellyel társítani az emlékeket. Az Eiffel-torony Emmának meghatározó élmény volt, azóta is emlegeti. Arról nem is beszélve, hogy felszabadulás-érzést ad magunk mögött hagyni mindent, és belecsöppeni egy egészen más világba.

S. E./WMN: Az utazás tehát egyfajta terápia nektek.

B. D.: Régen sokkal több segítséget kaptak az anyák, hiszen a családtagok általában egymás közelében éltek.

Nekünk nincs semmilyen segítségünk, ezért az otthon a feladatok színtere. Ez egyébként egy közös, általános tapasztalat, sokan vagyunk ilyen helyzetben.

Azt vettem észre, hogy nem tudok nyugodtan játszani a gyerekekkel, mert közben azon pörgök, hogy a konyhában várnak a mosatlan edények. Ezért is jó kiszakadni az otthoni környezetből.

S. E./WMN: Akkor is felszabadító, amikor sírnak a repülőn?

B. D.: Nem, akkor nem az. Kell ehhez egyfajta pozitív mindset, de ez idővel kialakul. A sírás zavaró, teljesen megértem, hogy másokat zavar, nekem se jó, de egyszer abbahagyják. Ilyenkor megpróbálok csak a következő lépésre koncentrálni.

S. E./WMN: Ez nem lehet könnyű, pláne, ha a többi utas szemrehányó pillantásokat vet felétek, ami elég gyakran előfordul.

B. D.: Az első tíz percben mindenki megértő, és van olyan, hogy mindent megpróbálok, de semmi nem segít. Sokszor elgondolkodtam, hogy viszek füldugót a körülöttünk lévő utasoknak (nevet). Nagyon zavarnak a feszült tekintetek, hiába tudom, hogy jobb lenne befelé fókuszálni. Az utasok csak azt érzékelik, ami a repülőn történik, aztán mindenki megy a maga dolgára. Nem tudják, hogy mi előzte meg az utazást, és mi vár még a családra, miután leszállnak a gépről. Próbálom asszertíven kezelni az ilyen szituációkat, és az is sokat segít, hogy Andrissal (Dóra férje – a szerző) jól felosztjuk a feladatokat.

S. E./WMN: Ilyenkor az is bevett szokás, hogy a szülők a gyerek kezébe nyomják a tabletet, amiért persze újabb grimaszokat kapnak.

B. D.: Úgy érzem, erősen démonizáltuk ezt a kérdést. Emmánál mi is sokáig odafigyeltünk rá, hogy ne lásson képernyőt, de több gyerekkel ezt egyre nehezebb megoldani.

Mit csináljak, ha a nagyobbak már nézhetnek mesét, de a kicsi még nem? Nálam eljött az a pont, amikor azt éreztem, hogy vagy bekapcsolom a tévét, vagy megbolondulok.

Mi is megengedjük, hogy kicsit kütyüzzenek a repülőn, de ezt igyekszem úgy elkerülni, hogy felbontom az időt. Az első tizenöt percben könnyű dolgom van, mert a felszállás teljesen leköti őket, aztán adok nekik valami rágcsálnivalót. Viszek színezőt, ujjbábot, arról nem is beszélve, hogy a gyerekek azzal szeretnek a legjobban játszani, ami nem is játék, például a cipőfűzővel. Amikor az egyik repülőtársasággal utaztunk, végig azzal voltak elfoglalva, hogy kibontották a higiéniai csomagot. A repülési idő alatt nem szoktam azon feszülni, hogy minden szabályt betartsuk, mert így ők is várják az utazást.

S. E./WMN: Össze lehet egyeztetni, hogy a gyerekeknek és nektek is élvezetes legyen az utazás? Hiszen mások az igényeik, amihez felnőttként alkalmazkodni kell.

B. D.: Amikor Barcelonában voltunk, éreztem a nyomást, hogy most vagyunk itt, hozzuk ki belőle, amit csak lehet, és lássunk minél többet. De alapvetően azzal nyugtatom magam, hogy talán még később vissza tudunk menni. Egyébként gyerek nélkül sem tud az ember mindent megnézni. Utazás előtt megpróbálom felkészíteni a gyerekeket, mutatok nekik videókat arról, hogy hova megyünk, mit fogunk megnézni, és nekik is vannak ötleteik, amire figyelünk. Amikor Párizsban voltunk, Emma kitalálta, hogy menjünk el a Természettudományi Múzeumba, és nézzük meg a dinók csontvázait. Nekem eszembe se jutott volna ez a program, de nagyon élvezték.

Az a jó, hogy bárhol képesek rácsodálkozni az életre. Milánóban elég volt egy labda meg egy nagy tér, és órákig elvoltak.

S. E./WMN: Amikor külföldön vagyok, gyakran eljátszom a gondolattal, hogy milyen lenne ott élni. Úgy képzelem, ha az embernek van gyereke, ez a kérdés talán még fontosabb lehet, és olyan szempontokat is figyelembe vesz, mint például az oktatás. Felmerült valaha, hogy nem jöttök haza?

B. D.: Igen, sokszor félek is tőle, hogy mi lesz velünk itthon. Szeretnénk egy ideig külföldön élni, de most elsősorban azért megyünk, hogy a gyerekek fejlődjenek. Azt hiszem, hogy amit az utazásoknak köszönhetően megismernek és -tapasztalnak, később a segítségükre lesz. Abból is sokat tanulnak, ha látják, mi hogyan oldjuk meg a helyzeteket. Sokat emlegetik a nyelvet, külföldön ők is megpróbálnak más nyelven beszélni, igyekeznek kapcsolódni a környezethez. Amikor Zanzibáron voltunk, részt vettünk egy programon, és hajóval – bár inkább ladiknak mondanám, – átutaztunk egy Stone Town melletti homokpadra. Andris fogta Emmát, én Maját, így a hajón dolgozó fekete nő vigyázott Samura. Semmi félelemérzet nem volt benne, pedig egy teljesen idegen nő ölében ült.

S. E./WMN: Nagy kár, hogy ez a bizalom később kikopik belőlünk. Nem lehet könnyű, hogy idővel meg kell tanítani nekik, hogy nem bízhatnak mindenkiben.

B. D.: Igen, mostanában sokat gondolkodom ezen, és még nem tudom, hogyan lehet majd jól csinálni. Emma nagyon élvezi a szabadságot, szüksége is van rá, de ahogy egyre jobban leszakadnak rólunk, meg kell tanítanunk őket arra, hogy nem szabad senkivel csak úgy elmenni, és mindenkivel szóba állni. Emma szófogadóbb, Samunak viszont nincsenek határai, vele nehezebb dolgunk lesz.

S. E./WMN: Ugyanakkor nyitottak és nem rökönyödnek meg azon, ha valakinek más a bőrszíne.

B. D.: Azt hiszem, ebből később tudnak majd igazán előnyt kovácsolni.

A nagyobb reptereken óriási játszóterek vannak, ahol egy pillanat alatt felveszik a kontaktot mindenféle nemzetiségű gyerekekkel. Talán fel sem tűnik nekik, hogy máshogy néznek ki, de ha igen, semmi jelentőséget nem tulajdonítanak neki.

Emma az óvodában sokkal visszahúzódóbb, de most nemrég a tirane-i repülőtéren bevont egy csomó gyereket a közös játékba. Utazás során bátrabb. Arról nem is beszélve, hogy rugalmasak és tapasztaltak lesznek. Nem lesz nekik nagy dolog felülni a repülőre vagy együttműködni más nemzetiségű emberekkel.  

S. E./WMN: Visszatérve a kéretlen tekintetekre, hogy kezeled a kritikát?

B. D.: A család is gyakran felveti, hogy minek megyünk, mi lesz, ha ott történik valami baj. Így nem lehet elindulni. Azt vallom, hogy majd akkor menjünk át a hídon, ha odaértünk. Azt is sokan megkérdezik, hogy miért költünk utazásra, miért nem tartalékoljuk inkább a pénzt? Az anyagi dolgoknak nem tulajdonítok nagy jelentőséget. Inkább azzal foglalkozom, hogy mitől lesz jó az életünk. Még senkit nem hallottam, aki az élete végén azt mondta volna, hogy na, milyen jól tettem anno, hogy megvettem azt a kanapét. Arra fogunk emlékezni, hogy milyen jó volt időt tölteni a barátokkal és a családdal.

Ezek az élmények gazdagítanak. Egyikünk sem keres kiemelkedően sokat, de a lehetőségeinkhez képest sokat utazunk, ami nagyrészt annak köszönhető, hogy megtanultam átlátni azt, mikor vannak jó árban a repülőjegyek.

S. E./WMN: Mi motivált arra, hogy mindezt megmutasd?

B. D.: Az első nagyobb utunk a gyerekekkel a Maldív-szigetekre vezetett. Előtte gyakorlatilag folyamatosan terhes voltam, Emma másfél éves volt, amikor várandós lettem Samuval, ő pedig négy-öt hónapos volt, amikor Maját vártam. Ez nagyon nehéz időszak volt, és úgy éreztem, hogy jó lenne kiszakadni kicsit a mindennapokból. Korábban is megfordult bennem, hogy blogot indítok, mert túl sok gondolat van a fejemben, amit jó lenne kiírni magamból. Eleinte ezekről meséltem, de nem akartam, hogy ez később rossz érzést keltsen a gyerekekben, ezért úgy döntöttem, inkább arra helyezem a hangsúlyt, hogy milyen gyerekekkel utazni. 

S. E./WMN: Olyan jó, hogy megosztod a tapasztalataitokat, mert szerintem sokan szeretnének elindulni, de nem mernek.

B. D.: A segítségnyújtás a cél, ugyanakkor a közösségi médiában egyre erősebben érezhető a feszültség az utazó bloggerek között. Megy a verseny, hogy ki hány helyen járt, ami borzasztó frusztráló, ezt igyekszem elkerülni. Semmi értelme ennek hatására elindulni. Akkor kell menni, ha jólesik. A közösségi médiának az a veszélye, hogy mindenki olyan képet fest magáról, ami pozitív színben tünteti fel, miközben elsiklunk a nehézségek felett, és azt gondoljuk, gyengeség ezekről beszélni. Kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, és elmarad a lényeg, vagyis hogy megosszuk egymással a tapasztalatokat, amiből tanulni lehet. Az is teljesen oké, ha valaki a tizenkét éves gyerekével sem érzi komfortosnak az utazást, és csak a Balatonig mennek. Azt szeretném átadni, hogy nem jobb vagy rosszabb utazni a gyerekekkel, csak más.

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van.

Fotók: Lőrincz Emma/ WMN

Simon Eszter