Elveszíteni a hitedet: miért hagyják el egyre többen a vallást, és mi ennek a lelki következménye?
Globális tendencia, hogy napjainkban egyre kevesebb ember tartja magát vallásosnak. A Világérték Vizsgálat (World Value Survey) eredményei szerint 2007 és 2019 között 44 országból 39-ben csökkent az intézményes hit jelentősége a polgárok szerint. Idehaza is az derült ki tavaly, a KSH 2022-ben felvett népszámlálási adataiból, hogy 900 ezerrel kevesebb személy vallja magát katolikusnak Magyarországon, mint 2011-ben (igaz, a lakosság 60 százaléka válaszolt csak a vallásra irányuló kérdésekre). Ezzel párhuzamosan egyre több pszichológiai kutatás készül arról, miért hagyják el az emberek a vallást, és hogyan hat ez a folyamat a mentális egészségükre. Milanovich Domi írása.
–
A tanítások kezdtek mesének tűnni
Mivel Angliában és Walesben szintén csökkent a hívő emberek száma, a The Guardian is megkérdezte olvasóit, ki miért hagyta el a vallását. Voltak, akik azt mesélték, hogy mire felnőtté váltak, és a tudásuk bővült, a keresztény dogmák egyes aspektusai összeegyeztethetetlenné váltak számukra a kritikus gondolkodással. Mások arra panaszkodtak, hogy az egyházuk nem haladt a korral: néhányan konkrét eseményekre is rámutattak, amikor világossá vált számukra, hogy az értékrendjük már nem egyezik a keresztény tanításokkal, míg mások fokozatosabban távolodtak el a hitüktől. Rájöttek, hogy mást gondolnak különféle nőjogi kérdésekben, vagy az LMBTQ-emberek elfogadását illetően.
Nagyon hasonló tapasztalatokat tárt fel Aaron McLaughlin, a Georgia Állami Egyetem kutatója a kollégáival. 2020-as vizsgálatukba – amely a Psychology of Religion and Spirituality nevű szaklapban jelent meg – 153 olyan személyt vontak be, aki elhagyta a vallását. Arra kérték ezeket az embereket, hogy írják meg a történetüket. A szövegek tartalomelemzésével McLaughin és csapata a valláselhagyás négy fő okát azonosította. A résztvevők 51,8 százaléka arról számolt be, hogy intellektuális okokból fordult el a vallástól, felnőtt korára „kinőtte a hitét”. A megkérdezettek 21,9 százaléka valamilyen valláshoz kapcsolódó elsődleges vagy másodlagos traumatizációt említett, elborzadt például a napvilágot látott szexuális bűncselekményektől.
A válaszadók 14,9 százaléka valamilyen személyes csapás miatt hagyta el a vallást: felfoghatatlan veszteség érte, sok esetben egy gyerek halála, így megrendült a hite Istenben.
Negyedik tényezőként pedig – a személyek 14,9 százaléka – társas okokat írt le, például azt, hogy a vallási közösségük nem volt befogadó a kisebbségekkel szemben.
A konzervatív politikusok maguk szekularizálják a vallást
Nagyon izgalmas, számunkra is több szempontból releváns cikk jelent meg pár hete a Time magazin oldalán. A szerző, Samuel L. Perry az Oklahomai Egyetem szociológusprofesszora, és arról ír, milyen következményekkel járhat, hogy a kereszténység egyre inkább a jobboldali konzervativizmushoz és – amerikai kontextusban – a Republikánus Párthoz kapcsolódik.
Sokan, akik korábban vallásosnak tartották magukat, és nem szimpatizálnak a republikánusok üzeneteivel vagy intézkedéseivel, azt mondják: „ha ezt jelenteni vallásosnak lenni, én nem tartozom ide, kösz, nem kérek belőle!”.
A politikai és vallási kategóriák összemosásának további hátránya, hogy azokat a fiatalokat is távol tartja a vallástól, akik közül sokan progresszívek.
Ugyanakkor a jelenség visszafelé is működik: a Pew Research Center mérései alapján 2016 és 2020 több amerikai kezdett azonosulni a „fehér evangelikál” címkével Donald Trump miatt (az evangelikalizmus egy keresztény mozgalom a protestantizmuson belül). Ám kutatások szerint ez a folyamat magát a vallást is szekularizálja. Ugyanis amikor megvizsgálták ezeknek az embereknek a motivációit, akkor azokban kevésbé a vallási meggyőződések vagy az Isten iránti vágy dominált: sokkal inkább a pártállás kifejezése és a politikai ideológia iránti elkötelezettség.
Úgy tűnik, „fehér evangelikál”-nak lenni sok esetben nem az istenhitről szól, hanem arról, hogy valaki Trump-párti, hagyományos értékeket valló konzervatív. Perry kiemeli, nagyon hasonló tendenciákat látni Oroszországban is, ahol még nőtt is az ortodox hívők aránya, de ez nem a vallási gyakorlatok, például az imádkozás újjáéledését jelenti, „hanem a nacionalista buzgalmat, az etnocentrizmust és a régi Szovjetunió és Sztálin iránti vonzalmat”.
Tehát, miközben a politikusok a vallásra hivatkoznak, pont maguk vonják ki a spirituális tartalmat belőle.
Úgy ülni ott, hogy már nem vagy képes hinni
Egy 2021-es tanulmány szerzői 643 olyan ember adatait elemezték, akik az USA-ból, Hongkongból és Hollandiából érkeztek, és saját bevallásuk szerint már nem hittek Istenben. A kutatók a válaszok alapján két fő profilt azonosítottak: voltak, akik kiléptek a gyülekezetükből, szinte teljesen felhagytak a vallásos viselkedésekkel, és negatívabban viszonyultak a valláshoz, illetve voltak azok, akik továbbra is jártak templomba, misére, és igyekeztek pozitív viszonyulást fenntartani, miközben belül kételyek mardosták őket. A vizsgálatból az derült ki, hogy a második csoport tagjai több negatív érzelemről, szorongásról, depresszív tünetről számoltak be, kevésbé érezték értelmesnek az életüket, valamint gyengébbnek értékelték az önkontroll-funkcióikat. A vallásosság fenntartása annak ellenére, hogy az már nem önazonos, rosszabb mentálisegészség-mutatókkal járt együtt.
Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy az Isten általi elhagyatottság élményét vallásos emberek időről időre átélhetik, és valójában gyakran ez a hitük legnagyobb próbája.
A jelenség – amelynek mérésére 2021-ben pszichológiai kérdőívet is fejlesztettek –, bár olyan nehéz érzések felerősödéséhez vezethet, mint a magány, a bizonytalanság vagy a zavarodottság, jót is hozhat a hívők életébe. Felébresztheti az Isten iránti vágyakozásukat, arra sarkallhatja őket, hogy újra vallási szövegeket olvassanak, ismét jobban bekapcsolódjanak a gyülekezet életébe, aktívan keressék azokat az élményeket, amelyek során jobban érzik Isten közelségét – tehát megújítsák, magasabb szintre emeljék a hitüket.
Talán nem sértek meg hívő embereket azzal, ha azt írom, kicsit olyan ez, mint egy számunkra nagyon fontos emberi kapcsolat: ha észrevesszük, hogy eltávolodtunk, aktívan közeledhetünk a másikhoz, tehetünk az újrakapcsolódásért. Talán azt érdemes itt is észrevenni, hogy ha valaki tényleg nem tud már valamilyen okból hinni, mikor jön el az a pont, amikor az elengedésen érdemes dolgozni.
Milyen pszichés következményekkel járhat a hit elhagyása?
Sokak számára a vallás az identitásuk, a társas kapcsolataik, az életük értelmének meghatározó eleme, amelynek helyén, ha elveszítik, hatalmas vákuum keletkezhet. Ugyanakkor, ha a vallásosság fenntartása korábban is már inkább muszájból történt, nem volt benne mély tartalom, vagy egyenesen szenvedést okozott, a személy nem érezte jól magát a közösségeiben, akkor a kilépés egyfajta felszabadultsággal is járhat. A témában készült kutatások egyik legfontosabb következtetése is éppen az, hogy többféle forgatókönyv is elképzelhető: „Minden olyan elméletet, amely azt állítja, hogy a hitből kilépők mindegyike ugyanúgy változik, gyanakodva kell szemlélni” – írják egy 2018-as tanulmány szerzői.
Harry Hui és munkatársai 632 kínai protestáns kereszténytől, egyetemi hallgatóktól gyűjtöttek adatokat, akiket három évig követtek nyomon, és akik közül időközben 188-an hagyták el a vallásukat. A valláselhagyók körülbelül felénél a döntésüket követően jelentős mértékben nőtt a depresszió és a szorongás, a másik felüknél viszont csökkent. Úgy tűnik, hogy a kétféle érzelmi pálya közti különbség személyiségbeli tényezőkön is múlik – például az, aki extrovertáltabb, könnyebben él meg pozitív érzelmeket a vallásból való kilépés után –, illetve azon, ki milyen pszichés és társas erőforrásokkal rendelkezik.
Akinek a gyülekezete az elsődleges megtartó közege, nyilvánvalóan súlyos csapásként éli meg, ha valami miatt úgy érzi, távozni kényszerül onnan.
Azokat, akik alapból magasabb szintű neuroticizmussal (ingerlékenységgel, szorongással, sérülékenységgel, alacsony önértékeléssel) jellemezhetők, szintén jobban megviselte a váltás.
A kutatás sajnos nem tartott olyan hosszú ideig, így nem látjuk, hogy a valláselhagyás utáni akár pozitív, akár negatív érzelmek mikor csengenek le, például a megkönnyebbülés után sor kerül-e még gyászfolyamatra.
De az is lehet (hasonlóan a házasságokhoz), hogy a vallással való szakítás tulajdonképpen már sokkal korábban elkezdődik, és mire a személy eljut oda, hogy a közösségei, a családtagjai előtt is vállalja az istenhittől való eltávolodását, addigra magában már nagyjából feldolgozta a veszteséget (melynek fájdalmát persze kiújíthatja a környezet negatív reakciója).
Erre utalnak egyébként Harry Hui és csapata eredményei, amelyek szerint a későbbi valláselhagyók már a kutatás elején is különböztek a vallásukat fenntartóktól: alacsonyabb volt az érzelmi stabilitásuk (talán küszködtek azzal, hogy nincsenek jó helyen), nehezebben bíztak másokban, és hajlamosabbak voltak kevésbé értékelni a konformitást és a hagyományokat, viszont magasabbra értékelték az önirányítást, az élet élvezetét és a személyes teljesítményt.
Rengeteg kutatás szól arról, hogy a vallásosság fokozhatja a lelki egészséget (nemrég írtam arról, hogy Isten olyan kötődési figura lehet, akinél biztonságot találnak a hívők). Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy az önazonos élet szintén együttjár a pszichés jólléttel. Ha ez a kettő átfedésben van, akkor a vallás gazdag erőforrás lehet. Ha viszont nincs, az felőrölheti a személyt, hiszen az identitása különböző elemei feszülnek egymásnak, mintha ő maga forgácsolódna szét.
Éppen ezért fontos, hogy nyitottak legyünk, és támogassuk ismerősünket, szerettünket a saját útja megtalálásában, legyen az vallásos vagy világi út – a lényeg úgyis az, hogy konstruktívan tudjon hinni valamiben, és ne maradjon kapaszkodók nélkül.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Jaap2
* A cikk korábbi verziójában hibásan fordítottuk a „White Evangelical” kifejezést, melyet később a helyes „fehér evangelikál” megnevezésre módosítottunk.