Ma én sem lennék a kislányunk anyja, ha valóban működne a gyerekvédelem

–

A mi családunk a gyermekvédelmi rendszernek csak a naposabb oldalát ismeri. Azt az oldalát, ahonnan még van esélye a gyerekeknek (újra) családba kerülni. Több ezer másiknak azonban ez ma jó eséllyel nem adatik meg Magyarországon, és így felnőttkorukig az állam gondjaira bízzuk őket. Család és valódi szeretetközösségek nélkül felnőni már önmagában tragédia. Arra pedig már szavaim sincsenek igazán, hogy emellett még egy alulfinanszírozott és sok szempontból működésképtelen rendszerre is kellene támaszkodniuk. 

Az elmúlt másfél évben, amióta örökbe fogadó szülők lettünk, elég sok hozzánk hasonló család történetét ismerhettük meg közelebbről. Többen közülük – akárcsak mi – a gyerekvédelem gondozásában álló, három év körüli gyereket fogadtak örökbe. Megismerve őket, hamar kiderült számunkra:

ahogy nincs két egyforma életút, úgy nincs két egyforma örökbefogadás sem.

Egy dologban mégis megegyeznek ezek a történetek: egyik sem tündérmese. Jó lenne így gondolni rájuk, hiszen az örökbefogadás csodálatos dolog, de ettől sajnos még nem romantikus és felhőtlen boldogsággal teli életesemény. Pedig hajlamosak vagyunk úgy elképzelni ezt, mint egy mesebeli történetet, ami ugyan egy nagy töréssel indul a főhős életében, de az árva királylány/királyfi végül új otthonra talál, és ezzel minden jóra fordul. Mintha magával az örökbefogadással megoldódna minden nehézség.

Amíg nem ástam bele magam a témával kapcsolatos háttérinformációkba, bennem is egy jóval naivabb kép élt arról, hogy kik a főhősei ezeknek a történeteknek. Ma már tudom: ha egy olyan országban élnénk, nincs ekkora társadalmi egyenlőtlenség, és erősebb a szociális védőháló, valószínűleg fel sem merülne az örökbefogadás lehetősége országon belül, mert egészen egyszerűen nem lennének olyan családok, akiket a kisebb-nagyobb közösségük elhagy.

Mert a gyerekek védelmének valójában a szülők és a családok védelménél kellene kezdődnie.

Ha valóban működne a gyermekvédelem és a családokat segítő szociális háló, ma én sem lennék a kislányunk anyja. Nem lennék, mert a gyerekem nem élhetett volna másfél évig egy elhanyagoló és bántalmazó környezetben, ahonnan a hatóságok egy civil bejelentés hatására emelték aztán ki. Talán kiemelésre sem lett volna szükség, ha a vér szerinti anyja megfelelő segítséget kapott volna a mentális egészsége támogatásában.

Nem én lennék a kislányunk anyja, ha a rendszer a gyerekek érdekét szolgálná, és nem a bürokrácia aktatologató bűvkörébe lenne zárva. Akkor ugyanis nem kellett volna a gyerekünknek a családjából való kiemelés után újabb egy évet várnia, és ezalatt két különböző helyen nevelkednie, míg örökbeadhatóvá vált. Ha valóban működne a gyerekvédelem, talán egy másik szerető család nálunk sokkal hamarabb befogadhatta volna őt. Naponta nyomaszt a gondolat: vajon örülnöm kellene-e annak, hogy végül nem így történt, és egy család lehetünk!? Nincs erre jó válasz.

Ha valóban működne a gyermekvédelem, a kislányunk életéből nem telt volna el két és fél értékes év anélkül, hogy megtapasztalhatta volna a biztonságot, felfedezhette volna a világot, és megtaníthatták volna szeretni.

Elkerülhető lett volna két és fél évnyi trauma, fájdalom, amiről mi, örökbe fogadó szülei is alig tudunk valamit.

Ha valóban működne a gyermekvédelem, az abban dolgozók fel lennének készítve arra, hogy át tudjanak adni értékes információkat a gondozottak életéből, vagy a sorsa legalább azon szeletéből, amiben rájuk volt bízva. Ehhez képest néhány nevelőszülő által készített fotó van mindössze a kezünkben, ami egyszer majd visszahívhatóvá teszi talán a kislányunk számára az első életéveit.

Ha valóban működne a gyermekvédelem, nem venné el az örökbe fogadó párok kedvét a rendszer ridegsége és dilettantizmusa már az alkalmassági vizsgálatok kezdetén. Sőt, ha az örökbefogadásra váró párok azt éreznék, hogy egy támogató, professzionális közegben segítik át őket ezen az elképesztő érzelmi hullámvasúton, jóval többen vállalkoznának a rendszerben élő, idősebb gyerekek örökbefogadására, és nagy részük nem kizárólag újszülöttet szeretne alapítványokon keresztül a családjához venni.

Ha valóban működne a gyermekvédelem, lennének jól képzett szakemberek, akik az örökbe fogadó családokat legalább az első időszakban kiemelt támogatásban részesítenék. Az örökbefogadás első pár hónapjában, amikor egyik pillanatról a másikra felfordul a család élete, kiesik a bevételük egy része, és minden energiájukkal próbálják a gyerekük számára pótolni mindazt, amit addig nem kaptak meg. Az lenne az elvárható minimum, hogy az állam kérés nélkül jól képzett pszichológust, családsegítő munkatársat, könnyen és gyorsan elérhető információs- és tudásanyagot biztosítson az örökbe fogadó szülők részére.

Ez ma annyira nincs így, hogy alapvető információkat is leginkább a sorstársak osztanak meg egymással. Csak hogy egy egyszerű példával szemléltessem: én magam az elmúlt másfél évben már három családnak segítettem abban, hogy hogyan tudnák igénybe venni a nekik járó hathavi anyagi támogatást, mert sem a Gyermekvédelmi Szakszolgálat munkatársai, sem a társadalombiztosító szervek nem tudtak érthető, egyértelmű tájékoztatást adni erről. 

Ha valóban működne a gyerekvédelem, a fejlődésükben elmaradt gyerekek azonnal és ingyen elérhető támogatását kapnának felkészült szakemberektől, például fejlesztőpedagógusoktól.

Ehhez képest több sorstársunkkal együtt mi is azt a tanácsot kaptuk, hogy ha tehetjük, azonnal vegyük igénybe a magánellátás lehetőségeit, mert minden nap számít, a várólista pedig nagyon hosszú az állami pedagógiai szakszolgálatoknál.

Egészen a kislányunk érkezéséig én sem tudtam, de a legtöbb örökbefogadott gyerek nem csak értelmi képességeiket tekintve, de fizikailag is el van maradva növekedésben a kortársaitól. A kislányunk például két és fél évesen akkora cipőt hordott, amiben egy átlagos gyerek egyéves kora körül járni tanul. Aztán ahogy az elhanyagolt gyerekek bekerülnek az örökbe fogadó családjukba, hirtelen gombamód elkezdenek növekedni, fejlődni, és szépen lassan képesek felzárkózni a korosztályukhoz. 
Természetesen minden történet, adottság és képesség egyedi, mindenkinek megvannak a saját korlátai, mégis általános tendencia, hogy a családba érkezett gyerekek elkezdik megélni és kibontani azt a potenciált, ami bennük rejlik.
Ezt a kislányunk történetén keresztül mi is személyesen tapasztaltuk. Az első évek elhanyagolása jócskán meghatározta a fizikai- és kognitív érettségét. Minden együtt töltött pillanat során éreztük, hogy rengeteg kincs van a gyerekben, de azt is láttuk, hogy időre és támogatásra van szüksége ahhoz, hogy ezeket együtt a felszínre tudjuk hozni. Nehéz szavakba önteni, mekkora öröm látni a növekedését és önmagára találását, a másik oldalon viszont óriási felelősségérzetet is teremt ez a tapasztalat. Hiszen látjuk, a saját példánkon érezzük, hogy mekkora ereje van a térnek, az időnek és a figyelemnek, amit egy gyereknek szentelünk. Látjuk, mennyi minden múlik azon, hogy érzi-e, érti-e: otthonra talált, és itt már biztonságban kibontakozhat.



Minden vágyunk, hogy boldog, egészséges önértékelésű és kiegyensúlyozott ember válhasson belőle mellettünk. Ez nem kis feladat, mindennap meghalunk benne egy kicsit, épp ezért elképeszt az a dilettantizmus és cinizmus, amivel ma a kormány és a gyerekvédelmi rendszer áll az ilyen nehéz sorsú gyerekek ügyéhez. 

Elképesztően szomorú vagyok, ha azokra a gyerekekre gondolok, akik soha nem tapasztalhatják meg, milyen egy elfogadó, támogató, biztonságos közegben lenni, ahol kibonthatnák a szárnyaikat.


Amilyen könnyű megbélyegezni egy gyereket azzal, hogy el van maradva a fejlődésben, viselkedészavaros, „állami gondozott”, pont annyira nehezítik meg ezek a bélyegek a sorsukat már kiskoruktól kezdve. Pedig

a legtöbb esetben nem a gyerekek vannak „elmaradva a fejlődésben”. Mi, felnőttek nem adjuk meg nekik azt, amire szükségük lenne a növekedéshez. 

Valódi családbarát és gyerekvédelmi intézkedés az lenne, ha azt támogatnánk, hogy minden elhanyagolt gyerek szerető családban és megtartó közegben nőhessen fel, akkor is, ha ez a saját felmenőiknek még nem adatott meg. Ennek a terhét pedig nem cipelheti apró kis szigeteken néhány jóérzésű ember, aki nevelőszülőségre vagy örökbefogadásra vállalkozik. Nem várhatjuk el azt sem, hogy helyettünk kitartsanak azok az elkötelezett, hivatástudattal bíró csodálatos szakemberek, akik a mai napig próbálnak egy süllyedő hajón helytállva, a tőlük telhető legtöbbet megtenni a magukra hagyott gyerekekért.

Ahhoz, hogy ezt a terhet közösen cipeljük, óriási változásokra van szükség a gyerekvédelmi rendszerben. Nem szavakban. Tettekben. Minden gyermekért. A jövőnkért. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Catherine Falls Commercial

WMN szerkesztőség