A boldogító nem – a válásnak is megadhatjuk a módját különféle rítusokkal

–

„Barkácsolás”

A szociológiai és kulturális antropológiai kutatások szerint (C. P. Bricks, L. Strauss) amikor egy helyzetre nincsenek bevált szertartások, az emberek bricolage (barkácsoló) tevékenységbe kezdenek, ami azt jelenti, hogy – kulturálisan és társadalmilag meghatározott régi értékeik között kreatívan válogatva – „új rítusokat” hoznak létre. Ezek a kísérletek minden korban, minden generációra jellemzők különböző témák és élethelyzetek kapcsán.

A XXI. századi ember életmódjára rímelő rítusok témája régóta érdekel, de a válás körüli szokások iránt akkor kezdtem érdeklődni, amikor egy kedves, idős barátnőm, a 77 éves Edit, azért halasztotta későbbre a telefonbeszélgetésünket, mert épp válási ebédet főzött. Amikor megkérdeztem, hogy ez mit jelent, nem értette az értetlenkedésem:

„Hogyhogy mit? Tizenkilenc évig voltak házasok a lányomék. Volt eljegyzési buli, esküvői dínomdánom, most válási ebédet főzünk a nászasszonyommal. Megadtuk a módját a kezdetnek, és megadjuk a módját a szakításnak is. Beszélgetünk, elköszönünk egymástól, megköszönjük a megköszönnivalót.

Emlékezünk a jóra, a rosszat megpróbáljuk kinevetni, közben megbocsátjuk, amit lehet. Mindenki érdekében mentjük a menthetőt. Zárjuk a régi életet, nyitjuk az újat…”

Szebbnél szebb családi rítusokat örökítünk az udvarlással, eljegyzéssel, házasságkötéssel kapcsolatban…

…ám kevés jó példát tudunk és mutatunk a szakításról. Pedig a válás segítő szertartásait nem tanulhatjuk meg a hagyományból, alig jegyez fel szokást a témával kapcsolatban a szakirodalom. Szüleink, nagyszüleink kultúrájának ritkán része a házasság méltó lezárásáról való tudás.

A magyar társadalom nagy része a házasságot az 1950-es évekig szentségként kezelte, véglegesnek és felbonthatatlannak tartotta. A házasság megszakításának módja, a kapcsolatvégi rítus, többnyire a szétköltözés volt. Ilyenkor általában az asszony, hozományával vagy anélkül, a szüleihez költözött vissza. Ez történhetett a nő saját szándékából vagy a férj akaratából is. 

A válás a második világháború után vált egyre általánosabbá, így a hozzá kapcsolódó új szokások és szemléletmód kialakítása a most válók feladata, ugyanakkor össztársadalmi feladat, érdek és felelősség is.

Minden érintett családtag, barátok és szakemberek is segíthetnek, de nélkülözhetetlen az is, hogy meséljünk róla, tabumentessé tegyük a témát, osszuk meg a kapcsolataink jó lezárásának módját és történetét.

Ebben a cikkben mindenkinek megváltoztattuk a nevét és a korát

Miközben négyszemközt mindenki szívesen beszélt vagy írt a témáról, különböző okok miatt mindannyian ragaszkodtak az anonimitáshoz. Van, aki fél, hogy a mostani kapcsolatára hogyan hat a múltja, van, aki az új partnerétől tart, és olyan is, aki a válás után kialakult egyensúlyt szeretné megőrizni.

Olyan is akad, aki nem akarja, hogy a gyerekei megtudják, hogyan ment el tőlük az apjuk, a férfiak pedig a megítélésüket féltik, tartanak attól, hogy mit gondolnak majd róluk a barátok, ha kiderül, hogy terápiába jártak, egyszóval mindannyian félnek a nyilvánosságtól.

A válás veszteségeinek feldolgozásában a szertartásoknak és a történetek megosztásának pozitív hatásuk lehet

A lehetséges új „rítusokkal” kapcsolatban sokkal több információra és tudásra, nagyobb társadalmi nyitottságra és érzékenységre lenne szükség. A gyerekes családok esetében példaértékű a szülők válás utáni szertartásának mintája.

A 33 éves Éva ahogy minden mást, ezt is nagyon gyerekközpontúan és természetközeli módon tervezte és szervezte meg:

„Nagyon tudatosak voltunk, a gyerekeink is részt vettek a válási szertartásunkban. Egy hegytetőn, fák között és a szabad ég alatt, a gyerekek előtt megfogadtuk, hogy bár házastársként vége a közös életünknek, a gyerekeink szüleiként, szövetségünk megbonthatatlan egység marad. Mindenki sírt, de meg is könnyebültünk.”

Annak tudatosítása, hogy a válás a környezetünknek is krízis és veszteség, akkor is, ha szépen zajlik, a változások és az új helyzet által hozott feladatok közben elég nagy próbatétel. 

Nemcsak egymástól válunk el, hanem a tárgyaktól, a szerepeinktől, gyakran a közös barátainktól, családtagjainktól is.

A lojalitáskonfliktus nemcsak a gyerekek, hanem más családtagok, barátok számára is problémát jelenthet.

Dóráék (42) így oldották meg:

„Mindenki hatalmas érzelmi zűrzavarba került, amikor 15 év után bejelentettük, hogy elválunk. Sem a család, sem a barátok nem tudták, hogyan kezeljék az új helyzetet. A nővérem javasolta, hogy csináljunk búcsúzóul egy grillpartit. Mi először nem akartuk, úgy éreztük, a válás nem lakoma, nem ünnep. A tesóm végül addig magyarázott, amíg elfogadtuk, hogy ez nekik, a gyerekeknek, a többi családtagnak és a barátainknak is fontos. Nem ünnep, de fontos alkalom. Az volt az üzenete: komolyan gondoljuk, hogy nem haraggal válunk el, és azt is, hogy nem kell közöttünk választani.”

Akik családi ebéd, vacsora helyett laza bulira vágynak, azoknak segítenek a szervezésben a válásiparti-szervizek, nagyon jó érzékkel már ezek is megjelentek a piacon. Attól függően, hogy a felek mennyire tudtak békésen különválni, a partit tarthatják külön-külön, de akár együtt is.

Ha a pár barátságban válik, együtt mondhatják ki az összegyűlt vendégek előtt a „boldogító nem”-et, majd jóízűen falatozhatnak a válási motívumokkal díszített tortából, és mulatozás után sokan pici koporsóba zárják, eltemetik vagy összetörik a gyűrűket.

A karikagyűrűtől mint a házasság jelképétől nem csupán a bulikon válnak meg a felek, ez számos beszélgetésemben jelent meg a kapcsolat végső lezárásának motívumaként.

A 31 éves Lilla így mesél erről:

„A pert követően nem éreztem lezártnak az ügyet. Nem haraggal, de nem is barátként váltunk el. Amire rá voltam fixálódva, hogy mit kezdjek a karikagyűrűvel. Ide tettem, oda tettem, mindenütt zavart. Az is frusztrált, hogy a volt férjem mit kezd majd a sajátjával. Persze tudtam, hogy a gyűrű csak ürügy, a lezáratlanság tünete. Hetekig vergődtem, mire erőt vettem magamon, és felhívtam, hogy közösen vigyük el a karikagyűrűket egy aranyfelvásárlással foglalkozó üzletbe. Megbeszéltük, hogy a kapott pénzt megfelezzük. Az eladás után spontán jött az ötlet, hogy menjünk el vacsorázni. Annyira kínosan indult, hogy nem volt más választásunk: végigröhögtünk. Felszabadító volt.”

Egyéni szertartások

Nagyon sokan beszéltek arról is, hogy nekik lett volna, lenne igényük a jogi befejezésen túli lezárásra, de az elvált fél elzárkózik. Ilyenkor a sokszor hosszú belső munka után jól kitalált, saját személyiségre szabott, egyéni szertartások segíthetnek. Anna (47) Bori (33) és Péter (36) így mesélnek a saját útjukról:

„Nem tudtam feldolgozni sem azt, hogy megcsalt, sem a válást. Nincs közös gyerekünk, nem beszéltünk, nem találkoztunk, megszakadt köztünk minden kapcsolat a valóságban, ráadásul minden közösségi platformról letiltott. Én mégis ezer láthatatlan szálon kötődtem hozzá. Szerettem. Jósnőkhöz jártam, még egy látóasszonyhoz is elmentem, aki azt mondta, mindentől szabaduljak meg, amit tőle kaptam. Először arra gondoltam, elégetem azokat a tárgyakat, amik hozzá kapcsolódnak. De nem tudtam megtenni. Fél év múlva egy csomó mindent elajándékoztam, és amit lehetett, eladtam. A kapott pénzen fákat ültettem.

Boldog vagyok a fáktól. A valamikori szerelmünk bennük él tovább. Ahogy nőnek a fák, én is erősödöm. Elkezdtem vágyni egy új kapcsolatra.”

A második történet:

„A volt férjem, a gyerekeim apja, egyszerűen lelépett. A szó legszorosabb értelmében, szó nélkül hagyott itt. 26 éves voltam. Két gyerekkel, adósággal, félig kész házzal. Külföldre ment, most egy fiatal lánnyal él. Évekig nem tértem magamhoz, megbeszélni sosem tudtuk, ami történt. Aztán elkezdtem leveleket írni neki, és kilenc hónapon át írtam ezt a levélfolyamot. Pont addig tartott, mint egy gyerek kihordása… Nem tudom, hogy olvasta-e, mert nem válaszolt rá, de nem is érdekel. Az érdekel, hogy én kiírtam magamból, elküldtem, és ezzel valamennyire lezártam.”

Ez pedig a harmadik:

„A volt feleségem nem volt partner a lezárásban, az új pasija még azt sem díjazta, hogy telefonon beszéljünk. Én nem tudtam túllépni, terapeuta segítségét kértem. Egy évig jártam hozzá, és a beszélgetéseik mellé, 12 hónapra 12 feladatot találtunk ki. Egészen különleges 12 hónap volt, fontos helyszíneken, fontos emberekkel izgalmas beszélgetéseket és találkozásokat éltem át. Olyan volt, mint egy hosszúra nyúlt gyászszertartás, de közben megerősödtem, elmúlt belőlem az önvád, és rengeteg mindent megértettem.”

A beszélgetőpartnereim közül sokan fogalmazták meg, hogy hosszú évekkel a válás jogi kimondása után is hiányzik „valami” a tényleges és méltó lezáráshoz. Egyetlen olyan beszélgetőpartnerem volt, aki volt házastársával együtt utána is ment, meg is kereste a hiányzó valamit. Csaba (52) szerint az, hogy ez megtörtént, segítette a feldolgozást, az új identitás meglapozását és megteremtését.

„Egy kolléganőmmel kezdtem új életet. A volt feleségem ezt a válás után sem tudta elfogadni, a gyerekek miatt mediátorhoz mentünk. A beszélgetés során kiderült, mi az egyik legnagyobb fájdalma: nem mondtam el soha, hogy szerintem mik voltak a házasságunk értékei. »Válási befőttet« készítettem neki, amiben összehajtogatott lapokra írtam, mi volt szép a házasságukban, mit kaptam és mit tanultam tőle. Azt mondta, nagyon jó érzés volt olvasni, visszaadta az önbizalmát. Máig őrzi, sokat segít neki az új házasságában is.” 

A házasság lezárásának módjáról – akárcsak a házasságkötésről – sokan, sokféleképpen gondolkodunk

Fontos látnunk, hogy ez is a történetünk része, az életmesénk meghatározó motívuma, komoly krízis, jelentős válság. A hozzá kapcsolódó cselekedeteink pedig a problémamegoldásaink és a válságkezelésünk minőségét tükrözik. A válási szertartás segítheti a lezárást és a kapcsolat újraértelmezését, ezáltal a nézőpontváltást is. 

Érdemes tudatosítanunk, hogy a válóper a válásnak csupán egy hivatalos eleme, formaság. A hozzá kapcsolható érzelmi tartalmakat, amelyek segítik az átmenetet a „már nincs” és a „még nincs” vagy a „soha többet” állapotában, nekünk kell megélnünk és megteremtenünk. Ezzel hidat építhetünk azokhoz, akiket valaha szerettünk, így új minőségű kapcsolat születhet köztünk.

Polcz Alaine szerint nyolcvan-száz év kell ahhoz, hogy valami szokássá váljon egy társadalomban.

Ideje elkezdenünk a munkát.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Malte Mueller

Bajzáth Mária