–

Mark 25 évvel ezelőtt egy gyönyörű parkban kérte meg Dilly kezét

Negyedévszázaddal később ugyanide tért vissza, hogy elszakadjon tőle. A sárgán lengedező, térdig érő kalászok között, egy mágikus fa árnyékában aztán letelepedett a társaság: a már nem éppen ifjú pár különleges alkalomhoz illően öltözve, és a násznépnek bajosan nevezhető baráti kör, hogy kezdetét vegye a hivatalos elszakadás. Ahogy egy rendes szertartáson illik, van itt is ceremóniamester, és az aktust jelképező szimbólum: egy textilfestmény, amit a pár esküvői ajándékként kapott egykor. Jelen vannak a házasság gyümölcsei is: közös lányaik, akik már felnőttek.

„Nem lennénk ma itt Dilly nagylelkűsége és pozitivitása nélkül” – kezdi Mark a beszédét. Taps, biztató füttyögés a közönség soraiban. „Tisztában vagyok vele, hogy nem tudom felmérni annak a fájdalomnak a mélységét, amit neki okoztam” – folytatja. „De szeretném kifejezni a szomorúságomat, amiért bántottalak, és a hálámat azért, mert erős maradtál.” És Dilly tényleg erős, nem sírja el magát. Itt még nem.

„Bár útjaink elválnak, de örökre összeköt bennünket az, amit a szerelmünk létrehozott.”

Többen már szipognak a hallgatóság soraiban

Mindenki a lányokra néz, Rosie-ra és Rubyra, akik az esküvőre készült festményt (vagy inkább festett zászlót) tartják a kezükben, afféle mementóként. Most Dillyn a sor, hogy megköszönje az elmúlt két és fél évtizedet Marknak. „Jó embernek és csodálatos apának” nevezi őt, és azt mondja: helyesen döntött, amikor hozzáment. De most meg kell húzni egy vonalat, és új fejezetet nyitni. Elkövetkezik a legmegrendítőbb pillanat: a zászlót jegyző művész (egyben ceremóniamester) egy ollót ad át nekik, hogy együtt vágják szét házasságuk jelképét. Ez annak az esküvői pillanatnak lehet az ellenpontja, amikor a pár együtt vágja fel a tortát. Mindenki zokog. Dilly és Mark jelképesen elindul a naplementébe, előbb együtt, aztán egymástól elválva, külön utakon.

A Channel 4 kisfilmjében ezután meglepő fordulat következik: a ceremóniamester Grayson Perry arra kéri az egybegyűlteket, hogy mindenki egy-egy kapoccsal kösse mégis egymáshoz a zászló két felét. Oldódik a hangulat, kezdetét veszi a parti. A művész-műsorvezető, Perry pedig azt mondja a kamerába:

„Ez nem egy hétköznapi parti, hanem az érzelmi érettség és szeretet ünnepe.”

És nem konganak üresen a szavai. Tényleg van valami felemelő az egészben, melegség járja át a szívet. Eleve az őszinteség miatt, ahogy ezt felvállalták. És a tisztelet miatt, amit egymás iránt és a közös múlt felé mutatnak.

Biztos akadnak, akik szerint egy ilyen filmecske, vagy bármilyen tudósítás róla a válást akarja népszerűsíteni. Pedig dehogy. Senki sem vidám attól, hogy így alakultak a dolgok. De

Dilly és Mark bejártak egy utat, ami elkerülhetetlenül ide vezetett, és belátták, hogy elérkeztek a végállomáshoz. Ez benne a fantasztikus: a kölcsönös megbékélés és elfogadás.

A válás – míg le nem zajlik – szinte minden esetben kínkeserves, fájdalmakkal és veszteségérzettel járó folyamat. Akármilyen gyakori manapság, attól még az egyes pároknak meg kell szenvednie, és a gyerekeknek – ha vannak – különösen. Egy válás súlyos krízis mindenki életében, nem lehet megúszni. De éppen ezért általában csak akkor kerül rá sor, amikor már nincs más választás, amikor az események láncolata visszafordíthatatlanul ide vezet (legalább az egyik fél szerint).

A Channel 4 kisfilmjében az a szép, hogy a válságon már nyilvánvalóan mindenki túlesett. Máskülönben nem tudnának ebben az egészben megállapodni, és ilyen egyenes gerinccel, jó szívvel egymás mellé állni. Az, hogy búcsúzóul visszatérnek ahhoz a helyhez, ahol a házasságuk fogant, egyfajta főhajtás a közös 25 évük előtt. Mindezt felnagyítja, megemeli a tény, hogy nem egyszerűen kettesben tértek vissza, hanem a közös barátokkal. Hiszen a házasságuknak is voltak tanúi, akik mellékszereplőként, de aktívan részt vettek az életükben. Mindenkinek köszönetet mondanak ezzel az eltelt évekért.

Igaza van Grayson Perrynek: ahhoz, hogy egy pár eljusson addig, hogy a szakításukat egyfajta ünnepi eseménnyel zárják le, mindenképp kell érzelmi érettség és szeretet. Túl kell lenni a sárdobáláson, a sértettségen, az önsajnálaton, a másik hibáztatásán, a feltörő indulatokon, a haragon, a letargián, a kiúttalanság érzésén, a tanácstalanságon, még a kiüresedettségen is. Ezek mind a gyász szakaszai, mint ahogy egy válási ceremónia is tulajdonképpen egyfajta temetés.

És ahogy a halottaink felett érzett gyászunkban van kiemelt, támogató szerepe a temetésnek, úgy itt is. Segít a továbbélésben és továbblépésben.

A filmecske után úgy éreztem: irigylem Dillyt és Markot, ahogy Rubyt és Rose-t is. Nyilván nem azért, hogy mint egységes család megszűntek létezni, hanem amiatt, hogy ettől még továbbra is együtt tudnak működni, és ezzel a helyzettel mind a négyen együtt tudnak élni. Tudom, demagóg a kérdés, de hányan nem tudnak békében élni egy családon vagy egy házasságon belül sem? Mitől jobb az?

Nem tudom, igazuk van-e azoknak, akik szerint minden kapcsolat egy időre szól csak, addig, amíg a küldetését be nem teljesíti. Nem is hasonlíthatjuk a mai házasságokat a régiekhez, mert egyrészt ma az emberek sokkal tovább élnek, másrészt ritkán köti már őket össze a gazdasági kényszer – és a vallási- vagy társadalmi normák is egyre kevésbé kapnak szerepet az életünkben. Elvárható-e egyáltalán, hogy két fiatal, aki szerelembe esett és közösen akart gyereket, középkorúként is találjon közös életcélt, és ugyanabban lelje örömét 40, 50, 60 évesen, végül támogatni tudják egymást később is? Manapság úgy tűnik, ez a ritkább eset. Sajnos. De amíg ezekre a kérdésekre mindenki meg nem leli a maga válaszát, nem jobb-e hinni abban, hogy egy elválás is lehet szép?  

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Grayson Perry – Válás (Divorce) kisfilm, Channel 4