Benedek Ágota: Ha valaki nagyon el akar ítélni valamiért, meg is fogja tenni – interjú

–

Krajnyik Cintia/WMN: Nem mintha oldani kéne a hangulatot, de bemelegítő kérdésnek szánom, hogy hogy vagy. Jövő héten Londonba utazol: pihenni mész, vagy munka miatt?

Benedek Ágota: Ez abszolút munka. Petrányi Viki, Závorszky Anna magyar producerekkel és David Flynn-nel (aki az egyik vezető producer abban a független amerikai stúdióban, amelyik befogadta az én projektemet) kiegészülve tárgyalunk majd annak a sorozatomnak a jövőjéről, ami a Rumbarumbamm és az Állva maszturbálok című könyveimen alapul.

K. C./WMN: Hol tart most a folyamat?

B. Á.: Ez azért nagyon bonyolult kérdés, mert ezt a fejlesztést annyiszor kell mindig bizonyos szempontból újrakezdeni, ahányszor új ember csatlakozik rá. Én ezt a projektet egyszer már elkezdtem fejleszteni az HBO-val, ami aztán bedőlt az HBO Max és a Discovery+ összeolvadásával, és egész Európát lehúzták a térképről gyártás szempontjából. A legutóbbi nagy fordulat akkor volt, amikor nyár végén megnyerte a projekt a Content Budapest Pitchet, és David Flynn is beszállt a fejlesztésbe. Ez nyilvánvalóan nemcsak lendületet adott, de egy új megközelítést is, hiszen az új producerek új igényeinek megfelelően kellett átírni az anyagot, és tulajdonképpen ebben a fejlesztésben vagyunk jelenleg. Kreátorként veszek részt a folyamatban, és én írom a forgatókönyveket, de ezzel párhuzamosan a stúdió folyamatosan keresi azt a platformot, amelyen a sorozat majd életre kelhet.

K. C./WMN: Azt lehet már tudni, hogy magyar vagy nemzetközi gyártású lesz?

B. Á.: Ez is alakul, de a csapattal már a nemzetköziesítés a cél. Én angolul írom a forgatókönyv nagy részét, de az még rengeteget változhat, hogy minek mi lesz az aránya.

A fejlesztők soha nem akarták kiirtani a produkció magyar vagy kelet-közép-európai jellegét, mert ez egy nagyon jó karcot ad hozzá, de az mindannyiunk célja, hogy nemzetközileg is befogadható legyen a sorozat.

Ez nagyon érdekes írói kihívás nekem is, amit rettenetesen élvezek.

K. C./WMN: Fut ez a projekt, közben megjelent a harmadik könyved, az Akkor inkább már most megdöglök, elindult a Leányvállalat Kiadó, aminek nemcsak szerzője, de művészeti vezetője is vagy – bár tudom, te jobban kedveled az irodalmi strici kifejezést (nevetünk). Annyi minden történik egyszerre, hogyan tudsz mindegyik szerepben jelen lenni, hiszen már nemcsak kreatív íróként kell megnyilvánulnod, hanem akár vezetőként, egy sokkal strukturáltabb működésben is?

B. Á.: Tehát arra vagy kíváncsi, mikor kapok agyvérzést (nevet). Annak a beosztása, hogy mire mennyi időt szánok, elég tudatos, ugyanakkor a priorizálás elég organikusan adja magát. Tudod, olyan ez, hogy ha felcsap egy láng, mondjuk, a Leányvállalat körül, akkor azt kell megoldani. Elég pontosan, jól meghatározható feladataim vannak ahhoz kapcsolódóan, hogy a két fiúnak (Marton Krisztián és Horváth András Dezső – a szerk.) a könyvét – amelyek az enyémmel egyszerre jelentek meg mint egy kollekció – hogyan kell promózni, hogyan lehet az útjukat segíteni. A fő csapásvonalam jelenleg mégis egyértelműen a sorozat. Faramuci helyzet ez, mert

én ebben a pillanatban is elsősorban forgatókönyvíróként gondolok magamra az identitásomat tekintve, nem pedig könyvíróként.

Nem azt mondom, hogy ez nem változik, mert folyamatosan billen el bennem, és azt is túlzás lenne kijelenteni, hogy küzdöttem ez ellen, de a prioritásokat tekintve nincs olyan pillanat, amikor ne lelkesednék a sorozat iránt, ne akarnám minden energiámat belepakolni, legyen épp bármennyi feladatom is a könyvekkel vagy a kiadóval.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Agota Benedek (@benedekagota) által megosztott bejegyzés

K. C./WMN: Amikor Gerával (Molnár Geraldine, a Leányvállalat alapítója) elkezdtetek a harmadik könyvedről tárgyalni, akkor még a Libri szerzője voltál. Kezdettől fogva tervben volt, hogy azon túl, hogy a Leányvállalatnál jelenik meg a harmadik könyved, aktív résztvevője leszel a kiadó működésének, vagy ez amiatt alakult így, hogy az MCC többségi tulajdonossá vált a Libriben?

B. Á.: Már a tárgyalásaink legelején megkezdődött a közös együtt gondolkodás. Gera a nulladik ponttól támaszkodott az én kreatív ötleteimre és ízlésemre azzal kapcsolatban például, hogy milyen legyen a könyvek megjelenése dizájn szempontból. Az is egyértelmű volt, hogy a többi írónak is segítek majd a könyve fejlesztésében, és én ennek nagyon örülök, már csak azért is, mert egyrészt jólesett, hogy Gera felismerte, hogy a korábbi könyveimnél milyen aktívan és jelentősen részt vettem ezekben a folyamatokban, másrészt pedig kifejezetten élvezem ezt csinálni.

Ez nem egy Libri kontra Leányvállalat döntés volt,

hanem az elejétől fogva elképesztően tetszettek azok az elképzelések, amik alapján Gera létre akarta hozni ezt a kiadót. Ha nem történt volna meg az MCC általi teljes bekebelezés, akkor is szerettem volna valami olyanhoz csatlakozni, ami ennyire nyitott, innovatív és diverz. Az egésznek a koncepciója nagyon európai, és én mindig nagyon szeretek olyasmihez csatlakozni, ami ilyen színvonalat képvisel. Ebben láttam a jövőt, és sajnos a közéleti események ismét alátámasztották, hogy jól gondoltam. 

K. C./WMN: Korábban azt nyilatkoztad, hogy az Állva maszturbálok alkotói folyamata már sokkal strukturáltabb formában zajlott, mint a Rumbarumbamm megírása, hiszen az a blogod könyvbe rendezett formátuma volt, míg a második kötetednek már sokkal inkább megvolt az irodalmi jellege. Ugyanakkor éppen emiatt nehezebb is volt a megírása, hiszen már nem kaptál állandó visszajelzést, mint egy-egy blogbejegyzés után. Jól gondolom, hogy a Leányvállalat egyik alapvető célkitűzése, hogy a szerzők folyamatos útmutatást, támogatást kapjanak házon belül, egyfajta közös alkotói folyamatot létrehozva ezzel?

B. Á.: Én Gerával konzultáltam, de különben magamra voltam hagyva, főként azért, mert nagyon szerettem volna, ha én vagyok az, akihez Krisztián és Andris fordulhat a kreatív dilemmáival. Egész egyszerűen felismertem azt, hogy ahogyan a sorozat- vagy filmírásnál az írószobában óriási a konzultáció jelentősége, ez a könyvírásban ugyanígy van. Amikor Spáh Dávid könyvét segítettem fejleszteni, rájöttem, hogy ez szuperül működik. A leányvállalatos szerzőtársaimnak ez nemcsak pszichológiai, de szakmai támaszt is nyújtott.

A privát életünkben is sokszor előfordul, hogy valamire nem tudjuk a megoldást, de könnyebb megtalálni, ha sokat beszélgetünk róla a barátainkkal, a pszichológusunkkal, és minden irányból megvizsgáljuk a kérdést.

Ilyen módon, egyfajta műhelymunka alakult ki, amiért a fiúk is nagyon hálásak voltak, és azt hiszem, a közös munka hatása meg is látszik az anyagokon.

K. C./WMN: Miben tér el a te legújabb könyved, az Akkor inkább már most megdöglök az eddigi köteteidtől? Akár az alkotói folyamatot, akár a végeredményt illetően.

B. Á.: Ahogy te is mondtad az elején, a Rumbarumbamm tulajdonképpen minden szerkesztés nélkül, egy blogból kilökött, letisztázott szöveg volt. Az Állva maszturbálok volt ilyen értelemben az első könyvélményem, sokkal nagyobb energiákat kellett felhajtanom a megírásához. A harmadik kötettel kicsit furcsa a viszonyom, mert sokáig nem tudatosult bennem, hogy ezáltal megjelenik a harmadik könyvem. Inkább csak egy eszközként tekintettem rá, amivel a Leányvállalat indulását segítem, és amivel ezt a jelenlegi háromkönyves kollekciót kitöltöm.

Egyszer csak el kellett jönnie az ismerkedési szakasznak a saját könyvemmel, amikor tudatosult, hogy megszületett, én írtam, és akkor most ideje valahogy érzelmileg is közel kerülnöm hozzá.

Ez mostanában történik, ahogy elkezdtek jönni az első olvasói visszajelzések. Volt egy kis fennakadás, az első nyomás ugyanis annyira hamar elfogyott, hogy kellett egy kis idő, mire újra megvásárolhatóvá vált. Nyilván egy kisebb kiadónál picit döcögősebb az út, de már egyre több emberhez eljut, én pedig ringatom, hogy igen, ő is az én bébim.

K. C./WMN: Az Állva maszturbálokban – még ha fiktív elemekkel kiegészítve is, de – megjelent a saját abortusztörténeted, ami egy rendkívül megosztó téma. A mostani kötetben a menstruáció, a hormonzavarok, az inzulinrezisztencia kap főszerepet, érzékeny témák, de azért mégiscsak biztonságosabb terepnek tűnnek, mint egy abortusz felvállalása. Ennek ellenére most is kapsz szélsőséges visszajelzéseket?

B. Á.: Ezt ebben a pillanatban még nehéz megállapítani. Szerintem egyébként legtöbbször nem a téma dönti el, hogy méltatnak-e az emberek, vagy sem. Az elmúlt három évem tapasztalata szerint,

ha valaki nagyon-nagyon el akar ítélni valamiért, meg is fogja tenni. Még akkor is, ha egyébként kábé egyetért azzal, amit leírtál, vagy amit kommunikálsz.

Az abortusz valóban olyan téma, amire azonnal felemelik az emberek a fejüket, de ilyen módon a harmadik könyvem sem biztonságosabb, mert ebben a biológiámról beszélek, mások biológiájáról, néha a Bibliát is belekeverem, a halált, megint egy csomó káros konvenciót, meg hát eleve egy boncasztalra fekvéssel indulok. Az elmúlás, a test, a szervezetben zajló biológiai folyamatok mind a nyers valóságot tükrözik.

Ami pedig nyers, az sokszor tabusított, és az emberekben azonnal bekapcsol egy jelzést, amire legtöbbször megszokásból vagy ösztönből reagálnak.

Ebben a könyvben azzal is kísérletezem, hogy meg tudtam-e azt fogalmazni, mennyire elengedhetetlen az, hogy befelé figyeljünk, és ezúttal a szervezetre gondolok. Igenis nagy baj, ha még a legkisebb jeleit sem olvassuk annak, hogy mi történik a testünkkel. De arról a dilemmáról is írni akartam, hogy egész egyszerűen lehetetlen betartani mindent annak érdekében, hogy megőrizd az egészségedet. Legalábbis azoknak a paramétereknek az alapján, amelyek a nagykönyvben meg vannak írva. Egész egyszerűen azért, mert bekattansz. Ez az én személyes dilemmám, de merem azt gondolni, hogy egyúttal másoké is.

Egy pici dolognak indul, nálam az inzulinrezisztenciával. Csak annyival kezdődik, hogy mi legyen a köret, ha nem burgonya, de aztán az egész életedbe bekúszik ez az egész, a lehetséges szövődményekről nem is beszélve. Aztán egyszer csak ott találod magad, hogy nem mersz semmit se csinálni, nem engedsz meg magadnak semmit, a legvészesebb forgatókönyvektől rettegsz, és egyszer csak vége az életnek. Lehetetlen mindent betartani, és mindig mindennek megfelelni.

Az egyetlen megoldás, hogy magamat figyelem, és megtanulok ebben az útvesztőben lavírozni. 

K. C./WMN: Mozog benned még olyan téma, amiről már most tudod, hogy egyszer papírra fogod vetni?

B. Á.: Azt a karaktert, aki megszületett a Rumbarumbammban, és akinek a története folytatódott a könyveimben, mindenképp szeretném még új keretek közé tolni. Azt biztosan tudom, hogy ebből a naplósorozatból még hiányzik egy apatörténet.

K. C./WMN: Van benned félelem ezzel kapcsolatban?

B. Á.: Azt figyeltem meg, hogy a könyvek tematizálása annak alapján zajlik, hogy bizonyos dolgok feldolgozásában hol tartok. Ez nem egy átgondolt folyamat, ellentétben a legtöbb traumámmal, amelyeket azért már majdnem mind sorra vettem. Valószínűleg eddig azért tartottam távol magamtól ezt a témát, mert még vannak feldolgozandó részletek. Ilyen szempontból az abortusztörténetem már egy letett dolog, tisztában vagyok azzal, mi minden zajlott le az anyavonalon,

az apaképpel kapcsolatos rész viszont még várat magára, de szeretném, ha a következő naplódarab erről is szólna. 

K. C./WMN: Korábban azt mondtad, hogy csak akkor cenzúrázod magad, ha azt érzed, hogy egy szerettednek, családtagodnak fájdalmat okoznál. A húgod hogy áll ehhez a tervhez?

B. Á.: A testvérem nagyon gyakorlott lett abban, hogyan távolítsa el magát okosan a szüleinkről szóló írásoktól, és hogyan helyezze ezeket a fikciós fiókba. Ettől függetlenül előre szoktam jelezni neki, ha ilyen jellegű történeteket forgatok meg a naplókban. Ő ebben jó fék számomra, mert ha valamire ő kategorikusan nemet mondana, bántaná, akkor attól biztosan megszabadulnék. Karakterek, fikciók jelennek meg a könyveimben, és azt is megértette – és ebben hihetetlenül jó fej –, hogy a perspektíva is más. Ezek az én megéléseim, ami egyénenként változik minden családban, vagy akár egy párkapcsolatban is.

A Leányvállalat másik két szerzőjével, Krisztiánnal és Andrissal is nagyon sokat beszélgettünk arról, hogyan oldhatjuk fel magunkban a gátat, hogy esetlegesen azért nem írunk le valamit, mert előre félünk, milyen reakciót váltana ki, főleg, ha az egy megtörtént eseményen, vagy egy valós karakteren alapul. Mindenkinek máshol vannak a határai – én David Sedarist szoktam idézni, aki azt mondja, bárcsak több rokona halt volna már meg, akkor sokkal egyszerűbb lenne, hogy miről írhat és miről nem.

Tessék: én tulajdonképpen nagyon szerencsés vagyok! Alig van valaki, akire tekintettel kell lennem!

K. C./WMN: Azzal együtt, hogy a legtöbb történeted kiegészül fikciós elemekkel, és humorba van ágyazva, azért minden könyvedben egy nagyon mély kitárulkozás történik. A való életben, vagy akár a közösségi média felületein viszont nagyon határozottan meghúzod a határaid.

B. Á.: Ez egy gyakori félreértés a karakteremmel kapcsolatban. 

Ami ezekben a könyvekben megjelenik, az az, hogy én mindenkinek, a nap minden órájában, minden helyzetében el akarom mondani a legféltettebb titkaimat, hogy mi történik velem, mert nekem mindenki a legjobb barátom a világon. Ez a valóságban egyáltalán nincs így.

Az őszinteséggel és a kitárulkozással kapcsolatban nagyon fontos keretek közé helyezni, hogy van egy platform, esetemben a könyvek, amelyek folyamában megosztok dolgokat, így vagy úgy, de ez a való életben nem lesz így, pláne azzal, akit tíz perce ismerek. Megint más a social media, vagy az, ha tízen ülnénk körben, mondjuk, egy pilatesóra után, és elkezdenénk beszélgetni. Ott is azok között lennék egyébként, akik a legkevesebbet osztják meg magukról.

K. C./WMN: De ez most egy interjú, szóval én mégis arra akarlak kényszeríteni téged, hogy ossz meg néhány dolgot magadról! (nevetünk) Milyen kamasz voltál? Sokan meglepődnek, mikor kiderül, hogy te egyébként nem abból a budai buborékból jössz, amibe belehelyezed a könyvbéli karaktered, hanem Nyíregyházáról származol.

B. Á.: Akkor nem voltam vele tisztában, de nehéz kamaszkorom volt. A mi családunkban jellemző volt a parentifikálódás, és különféle családi problémák miatt – amelyek megjelennek az Állva maszturbálokban is –,

nekem nagyon hamar át kellett venni a családfőszerepet, és emiatt a tinikorom egyáltalán nem volt gondtalan.

Viszont gyakran eszembe jut egy történet, amikor kábé tizenhárom éves lehettem. Matekórán hátrafordultam, mert nem volt nálam számológép, és kölcsön akartam kérni a mögöttem ülőkét, ők pedig pusztán attól, hogy hátrafordultam, irtózatosan elkezdtek nevetni. Megkérdeztem, hogy min nevetnek, hiszen még egy szót se szóltam, és azt felelték, hogy bár fogalmuk sincs, mit akarok, biztos nagyon vicces lesz. Visszatekintve azt gondolom, hogy

valószínűleg már akkor is a humor volt az én megküzdési mechanizmusom, csak még nem tudtam, hogy mire kell használni.

K. C./WMN: A parentifikálódással (is) tudok a történeteiden keresztül azonosulni, és az merül fel bennem saját magamból kiindulva, hogy szerinted mennyire tud az ember biztonságosan kötődni ilyen kamaszkor után. Nekem nagy nehézséget jelentett, hogy olyan partnert keressek, akit nem nekem kell mindig megmenteni, megtartani, hiszen korábban ez volt a megszokott, ismert működésem. Te hogy vagy ezzel?

B. Á.: Nekem ez egy folyamatos feladat, hogy ezt a működést felülviselkedjem, ellensúlyozzam. Ebben nekem nagyon-nagyon sokat segített a terápia. Egyrészt nagyon nehéz felismerni azokat a helyzeteket, amikor mindent kontrollálni akar az ember, ha egyszer egész életében az volt a tapasztalása, hogy ha nem ő irányít, akkor minden darabokra hullik. Másrészt

nekem az is sokáig tartott, amíg felismertem, hogyan kapálózom az ellen, hogy létrejöhessen valamiféle biztonságos kötődés az életemben, vagy egy olyan hely, ahol van esélyem a harmonikus szeretetre.

Ez egy nagyon tipikus dolog: ha a káoszban szocializálódsz, kibillensz attól, ha hirtelen minden rendben van. Nagyon nehéz tanulási folyamat, hogy megértesd magaddal, hogy ezek a dolgok fordítva működnek. Ennek az evolúciója az én életemben abszolút látszik. Őszintén szólva nem is olyan régóta, csak néhány éve vagyok azon a helyen, ahol tulajdonképpen kész vagyok arra, hogy ezt a típusú szeretetet, kötődést ne csak befogadjam, hanem viszonozni is tudjam. Ebben nagyon sok meló van, és erre a magamon elvégzett munkára nagyon büszke vagyok. Tudom azt, hogy mit érdemlek, hogy az helyes, és hogy arra van szükségem.

Képek: Csiszér Goti / WMN

Krajnyik Cintia