A Szívek szállodája, a Miss Marple vagy a Batman is kiváló témája lehet a csoportos filmterápiának

–

Borbély Zsuzsától kulturális újságíróként és filmkritikusként sosem állt távol a filmek világa, és amióta elvégezte a Pécsi Tudományegyetem biblioterapeuta-képzését, irodalom- és filmterapeutaként is dolgozik. Olyan műveket visz a csoportjaiba, mint a Büszkeség és balítélet vagy a Szívek szállodája, és olyan animációs filmekkel is dolgozik, amelyek eredetileg gyerekeknek készültek, mégis számtalan, felnőtteknek szóló kérdést feszegetnek. Miért kötődünk egy-egy karakterhez? Miért terápiás a krimi? Miért fontos gyerekként végignézni a mesét, akkor is, ha félelmetes? Milyen érzés, ha véget ér a kedvenc sorozatunk, pláne, ha tudjuk, hogy Matthew Perryt, a Jóbarátok Chandlerjét már csak a képernyőn láthatjuk viszont?

Simon Eszter/WMN: Mi alapján választjátok ki, hogy mely alkotásokkal érdemes terápiában dolgoznotok?

Borbély Zsuzsa: Szerintem bármit lehet terápiás célra használni. A lényeg az, hogy tudj hozzá kapcsolódni. Persze vannak olyan filmalkotások, amelyek különösen sokrétűek, és rengeteg szimbólummal dolgoznak. Nyáron Mijazaki Hajao animációs filmjeiből tartottam nyitott csoportokat.

Nem szabad, hogy az animáció félrevigyen, hiszen Mijazaki rengeteg rejtett tartalommal kényezteti el a nézőket.

A Kiki – A boszorkányfutár eredetileg gyerekeknek szóló mese, mégis nagyon hatékonyan lehet vele felnőttekkel is dolgozni, például a munka versus hivatás, munkamorál, kiégés kérdéseiben. Ráadásul úgy alakult, hogy főleg pedagógusok vettek részt a csoportban. 

S. E./WMN: Mi a legfontosabb tanulság, amit magaddal vittél a kétéves egyetemi képzésről? 

B. Zs.: A kollegialitás, hogy egyenrangú partnerként tekintettek ránk a tanáraink, és a csoporttársak is nyitottak voltak egymásra. Sokszínű csoportunk volt, szinte mindenki más alaptudással érkezett. A képzés idején részt vettünk egy száz órás önismereti tanfolyamon, ahol ugyanazzal a módszerrel dolgoztunk magunkon, mint amit a két év alatt mi is elsajátítottunk. Korábban csak egyéni terápiába jártam, ezért azt gondoltam, nem szívesen beszélek majd mások előtt. A gyakorlatban tapasztalhattam meg, hogy mekkora erő van abban, ha egy csoport tagjává válsz, akik adnak a szavadra, és elfogadnak akkor is, ha nem a legtetszetősebb tulajdonságaidat mutatod meg.

S. E./WMN: Az egyéni terápiát sokan ismerjük belülről, de az a benyomásom, hogy az irodalom- és filmterápiával kapcsolatban a legtöbben sötétben tapogatózunk. Hogyan zajlik egy foglalkozás?

B. Zs.: A csoportterápiák általában hasonló sémára épülnek, mint az egyéni ülés. Legfeljebb tizenkét fővel szoktunk dolgozni, de úgy tapasztaltam, hogy ha mindenki aktívan részt vesz, ennyi embernél elaprózódik a figyelem, ezért hat-nyolc főnél szoktam határt szabni. Törekszem arra, hogy olyan otthonos, kellemes, biztonságos környezetet teremtsek, amelyben jó érzés eltölteni másfél órát. Ma este Anne Shirley-csoportot tartok, és terveim szerint a családról fogunk beszélgetni. Ráhangolódásként megkérem őket, hogy különféle tárgyak közül válasszák ki azt, ami számukra a családi köteléket, a családi kapcsolatokat szimbolizálja. Ezután felolvasok egy részletet a könyvből vagy megnézünk egy filmrészletet valamelyik feldolgozásból.

Megvizsgáljuk, hogy milyen mondatok, milyen momentumok keltették fel a figyelmüket. Milyen mintákat látunk a filmben, és hogyan gondolkoznak a szereplők a családról.

A történet szerint Anne Shirley-t örökbe fogadták, ezért lehetőség van arra, hogy beszéljünk róla, kit tekintünk családtagnak, mitől válik egy közösség családdá. Megnézzük, hogy milyen jogaik és kötelezettségeik vannak a családtagoknak, és hogy mit jelent családhoz tartozni. Végül eljutunk oda, hogyan működik a saját családunk. 

S. E./WMN: Tehát, ha valaki szívesen foglalkozna a családi kötődésekkel, annak hasznos lehet az Anne Shirley-csoport. A résztvevők tudják előre, hogy milyen főbb témákat fogtok érinteni a terápia során? Érdemes tematika alapján jelentkezni? 

B. Zs.: Nagy vonalakban vázolom a kérdéseket, amik szerintem felmerülhetnek, de én a műveket, filmeket, regényeket, sorozatokat választom ki, és aztán abból adódnak majd a témák.

Ha valakit foglalkoztat egy probléma – akár tudat alatt –, teljesen mindegy, hogy mit mutatok, mindenből arra fog asszociálni.

Az előző két ülés alkalmával például teljesen másféle haladtunk, mint ahogy terveztem.

S. E./WMN: Előfordul, hogy valaki olyan irányba tereli a csoportot, amivel inkább személyes terápiában kellene foglalkoznia? Mi a feladatod ilyenkor terapeutaként?

B. Zs.: A csoport remek önszabályozó rendszer. Ritkán szokott előfordulni, de ha mégis, vezetőként az a dolgom, hogy a csoport érdekeit védjem. Az előbb említett esetben kiderült, hogy a többiek is tudnak kapcsolódni ahhoz az irányhoz. Megkérdeztem őket, hogy mindenkinek rendben van-e, ha eszerint megyünk tovább, és a csoport beleegyezett.

S. E./WMN: A beszélgetésre készülve olvastam róla, hogy Mijazakinak a Chihiro szellemországban című animációs filmjével az volt a célja, hogy hősöket teremtsen a tízéves korosztálynak. Nem kérdés, hogy szükségünk van hősökre, és ez felnőttként sincs másképp. Gondoltál rá, hogy szuperhősös csoportot is indíts? 

B. Zs.: Igen, tervezem. Hátha a férfiakat is be lehet valahogy vonzani az önismeretre! Bár nem hiszem, hogy ez egy kizárólag férfiaknak szóló műfaj, például én is szeretem. Ezek a blockbusterek is számos olyan témát érintenek, amiken remekül lehetne dolgozni egy önismereti csoportban. Néhány hete kritikusként részt vettem a Marvelek vetítésen (rajtam kívül csak egy nő ült a teremben, pedig a film mindhárom főszereplője nő). A film története szerint a három főhős, amint használni akarja az erejét, helyet cserél egymással, vagyis ki-be ugrálnak egymás valóságába. Szerintem ez sokunknak ismerős. Nagyjából így érzem magamat, amikor benne vagyok valamiben, aztán jön egy e-mail, és hirtelen át kell kapcsolni az agyamat egy másik üzemmódba.

S. E./WMN: Emlékszem, gyerekként nem nézhettem akármilyen rajzfilmet, mondván, hogy félelmetes, és ma is gyakran hallom, hogy a szülők ijesztőnek találják egyes mesék látványvilágát. Persze van, ami tényleg ijesztő, és azt is értem, hogy a film kész tények elé állít, nem hagy teret a képzeletnek, de abban nem vagyok biztos, hogy jó megoldás, ha bizonyos mesék tiltólistára kerülnek.

B. Zs.: A meseterapeuták szerint a gyerekek agya kiszűri azokat az üzeneteket, amik nem nekik szólnak. A Magyar népmesék rajzfilmsorozatból valószínűleg arra emlékszel, hogy vannak benne szegénylegények meg malacok, akik mindenféle bonyodalomba keverednek, de ha felnőttként újranézed ezeket a meséket, ledöbbenve fogod tapasztalni, hogy tele vannak rejtett vagy kevésbé rejtett szexuális utalásokkal. Vagyis a gyerekekben van egy beépített védekező mechanizmus, ahogy egyébként bennünk, felnőttekben is. Nem tudsz olyan értelmezést ráerőltetni egy felnőttre, amit ő nem akar meglátni. Természetesen nem azt mondom, hogy tegyünk be egy horrorfilmet, és hadd szokja, hanem hogy a másik végletbe sem kell átesni, ahol minden nem pozitív fordulattól vagy szereplőtől megkímélnénk a gyereket, mert azokkal a valóságban is kénytelen lesz találkozni. 

S. E./WMN: Ha jól értem, azt mondod, hogy attól, mert egy mese ijesztő, még nem kell kikapcsolni.

B. Zs.: A mese nemcsak problémákat vet fel, de azt is megmutatja, hogy van rá megoldás. Igaz, hogy a boszorkány elviszi a királylányt, de a történet végén visszaadja.

Nem szabad abbahagyni ott, ahol gubanc van, mert akkor az marad meg a gyerekben. Meg kéne várni a feloldást.

A szülők ülhetnek ilyenkor a gyerekek mellett és együtt megvárhatják, amíg minden jóra fordul. Aztán pedig együtt meg is lehet beszélni a mesét és az érzéseinket is. Szerintem azt az élményt fontos átadni, hogy mesét nézni és hallgatni jó, élvezetes! Ugyanakkor nem kell olyat ráerőltetni a gyerekre, amit nem szeretne.

S. E./WMN: Tartottál már Agatha Christie irodalomterápiás csoportot is. Nem kérdés, hogy Christie krimijei kikapcsolnak, de miért terápiás egy gyilkosságról szóló történet?

B. Zs.: Mert olyan, mint egy matematikai képlet és emellett kellően távol esik az átlagolvasó valóságától. Christie regényeiben angol arisztokraták gyilkolják egymást vidéki kastélyokban az örökségért. Főhősnek kapunk egy mindentudó védelmezőt (ő nagyjából olyan, mint egy anya- vagy apafigura), aki nemcsak vigyáz ránk, hanem azonnal sejti, hogy ki a gyilkos. Ilyen karakter Poirot, Miss Marple, sőt Columbo is, ráadásul a gyilkosok tettei következetesek, mindenre van logikus magyarázat. Nem olyanok, mint Joker a Batmanben. Nem a káoszteremtés vezérli őket.

Christie krimijei azért is jók, mert sem Poirot, aki külföldiként egyébként is gyanús az angol társadalomban, sem Miss Marple, az idős, egyedülálló hölgy nem szokványos hős. Mindketten a saját képességeiknek köszönhetően, különcségeiket eszközül használva oldják meg a bűntényeket.

S. E./WMN: Olyan filmekkel dolgozol, amelyek fontosak számodra, amiket te is szeretsz. Hogyan változik benned egy-egy alkotás narratívája a terápia során? 

B. Zs.: A felkészülés során elmélyülök a műben, új oldalait látom meg, de sokszor a csoport is olyan nézőpontot hoz be, amire korábban nem gondoltam. Az egyik feladatban a szereplők egy tulajdonságát vehették kölcsön a csoporttagok, hogy a saját életük valamilyen problémáját annak segítségével oldják meg. A Büszkeség és balítélet-csoportban valaki azt mondta, hogy olyan vidám és gondtalan szeretne lenni, mint Lydia Bennet, akit egyébként nem igazán szoktak szeretni. Az ő karakterét én sem vizsgáltam még ilyen szempontból, vagyis nekem is gazdagodik a filmekhez fűződő viszonyom. 

S. E./WMN: Amikor egyéni terápiába megyünk, sok esetben meg tudjuk fogalmazni, miben szeretnénk segítséget kérni. Az irodalom- és filmterápia során mire keresitek a választ?

B. Zs.: Az ülések során nem egy, konkrét kérdésre keressük a választ. Részletek kapcsán gondolkodunk a felmerülő kérdésekről. Nem vagyok pszichológus, sem pszichoterapeuta, ezért bizonyos mentális kórképekkel nem tudok dolgozni. A filmterápia önismereti folyamat, és a csoportban csak az ott felbukkanó problémákkal tudunk dolgozni. Sokan járnak egyéni terápiába is, aminek jó kiegészítője lehet a csoport. 

S. E./WMN: Beszéljünk kicsit a szinkronról. A magyar filmeken kívül szinte mindent eredeti nyelven nézek, de van néhány kivétel, ilyenek például a rajzfilmek. Angolul egyszerűen nem tudok hozzájuk kapcsolódni. Másképp szólít meg a film az anyanyelvünkön és egy tanult nyelven?

B. Zs.: Azt tapasztaltam, hogy mindenkinek az a komfortos, amit megszokott, de egyformán tudunk kötődni mindkettőhöz. Amikor a Szívek szállodája-csoporttal dolgoztam, erősen kirajzolódott a különbség a huszonéves és a negyven pluszos korosztály között. Azok, akik először a tévében látták, a szinkronos verziót részesítették előnyben. Már bőven benne voltunk a terápiában, amikor kiderült, hogy a fiatalabb generációnak nem is kérdés, hogy eredeti nyelven nézi, ezért a terápia során furcsa volt nekik a szinkronos verzió.

S. E./WMN: Decemberben Mit adott nekünk a Jóbarátok? – Filmterápia a sorozattal címmel indítasz csoportot. Szerintem felsorolni is nehéz, hogy mit kaptunk a Jóbarátoktól, éppen ezért sokunkat felkavart Matthew Perry halála. Feltételezem, hogy ez némileg átrajzolja a terápiát.

B. Zs.: Régóta terveztem, hogy indítok egy Jóbarátok-csoportot, és pont akkor derült ki, hogy mi történt, amikor végre eldöntöttem, hogy meghirdetem. Úgy tervezem, hogy minden ülésen egy-egy karakter lesz a középpontban. Elég furcsán jött ki és nem akartam, hogy úgy tűnjön, mintha Matthew Perry halálát szeretném meglovagolni.

Ez a helyzet viszont alkalmat ad rá, hogy egy ülést a gyászfolyamatnak szentelünk majd, hiszen Chandler hiába fiktív karakter, sokan szerettük.

Egyébként az is egyfajta gyász, amikor véget ér egy sorozat. Szerencsére ma már nem kell elengednünk őket, hiszen minden fent van a streamingszolgáltatók oldalán. Amikor vége lett a Dallasnak, nem találkoztunk többet Jockey-val, egyszer csak kiüresedtek a péntek esték. Ma ez már nem fordul elő.

S. E./WMN: Gondolom, a hat hét elteltével nehéz elszakadni a csoporttól. Mit tanulnak meg ezalatt a résztvevők?

B. Zs.: Például azt, hogy miért fontos számukra egy-egy karakter, milyen szerepet töltenek be az életükben, és hogyan kapcsolódnak hozzájuk. Nekem nem az a feladatom, hogy választ adjak ezekre a kérdésekre, bár kezdő terapeutaként ez komoly dilemmát okozott. Elég, ha jó kérdéseket teszek fel, amire a résztvevők megkereshetik a saját válaszukat. Ilyen szempontból hasonló ez, mint az újságírás. 

A terápia során elsősorban gondolkodási metódust tanul a csoport. Filmet nézni – és olvasni is – elsősorban élvezet, de érdemes lehet elgondolkodni rajta, hogy miért ragad meg bennünk jobban egy-egy rész vagy szereplő.

Persze egyedül is hasznos ezeken elmerengeni, de együtt sokkal mélyebbre jutunk. Emellett a csapattá kovácsolódás érzését is megtapasztalhatják a résztvevők: megkedvelik egymást és érdekli őket a másik véleménye egy-egy témáról. A legkedvesebb visszajelzés pedig, hogy vannak olyan csoportok, amelynek tagjai a hat alapalkalom után is együtt szerettek volna maradni. Ők már rutinosan alkalmazzák a film- és könyvrészleteket a saját életükre, és ők maguk is hoznak szövegeket, jeleneteket egy-egy kérdés kapcsán.

Képek: Chripkó Lili / WMN

Simon Eszter